Székely Ervin

Elvi kapaszkodóim/Pócsi bácsi

Hamarjában azt mondanám, hogy ugyanaz, mint ami a kurvákról. A kurva az esetek elsöprő többségében nem azért lesz kurva, mert szereti a szexet, meg akarja élni a saját teste fölötti rendelkezés boldogító érzését (ez a liberális megközelítés) netán így szeretné kifejezni véleményét a világról (ez lenne az artiszti-kurva). Azért lesz azzá, mert – önhibájából avagy attól függetlenül – lemarad a társadalmi versengésben, ám mégis kénytelen valamiből megélni. Mások kihasználják és valamiképpen ő is kihasznál másokat.
Itt most következhetne egy nagyívű baloldali duma a szociális hálóról, szolidaritásról, munkahely-teremtő programokról, felnőtt-oktatásról és átképzésről, s jól el lehetne verni a port a kapitalizmuson meg a globalizáción, amelyik szarik mindezekre, s talán nem is tévednék nagyon nagyot.

Kihagyom, mert részint unalmas lenne, hiszen mindenki tisztában van vele, részint pedig nem lehet kizárólagosan társadalmi problémaként kezelni koldulást (mint ahogyan a prostitúciót sem). Hiszen a koldus csak az egyik szereplője a koldulásnak. A másik szereplője az én vagyok, akinek valamiképp viszonyulnia kell az előtte ácsorgó, toprongyos fazonhoz, akinek a szolidaritására, emberségére apellál – olykor igen agresszíven – a koldus, aki ha ad, akkor fél, hogy rákapnak, meg maga is hozzájárul egy általa nem kívánt jelenség fenntartásához, ha viszont nem ad, akkor háborog a lelkiismerete, hogy miként válhatott ilyen kíméletlen, hideg és lelketlen vadállattá, aki hagyja éhenveszni embertársait.

Ilyenkor érzem, hogy elv kellene, ideológia, amelynek pontos argumentációja megnyugtatna. Vannak ilyenek, például az, hogy én irgalmas vagyok, de nem táplálom a koldus-maffiát, nem egyedi megkereséseket elégítek ki, hanem – kéremszépen – szervezetten, intézményesítetten, ahogy a csillag megy az égen, kéremszépen; adóm 2%-ával Böjte atya alapítványát, az már döfi, lám így, így kell ezt csinálni. Vagy például az, hogy én nem adok neki, halat, de megtanítanám halászni. Nem az én hibám, ha az istenadta csak halat kér és nem akar pecázni. Az ennél is meredekebb, szélsőjobb argumentációt (némi genetikai előadással fűszerezve) szintén nem írom ide, nem csak azért, mert nem értek vele egyet, hanem mert amúgy is terjed mindenfelé.

Bevallom, nekem nincsenek ilyen stabil elvi kapaszkodóim. Jobb híján pillanatnyi hangulatomra, inspirációimra hagyatkozom, illetve a koldus stílusának tetszési indexe alapján döntök. Mert vannak rokonszenves, trükkös koldulási technikák is. Ebben a kategóriában a csúcs, az kisvárosunk „falurossza”, Pócsi bácsi volt, aki egy ízben odament apámhoz a Zöldfa kocsmában és azt mondja:

· Tessék uram, meghoztam a három lejt.

· Milyen három lejt?

· Jaj, ön nagyon diszkrét úriember, aki nem akar engem emlékeztetni arra, hogy egy bizonyos lovagias ügyből kifolyólag pillanatnyi pénzzavarba kerültem, de én ezt nem felejtettem el és tessék, meghoztam a pénzt, nagyon köszönöm.

Apám elkönyvelte, hogy vagy összetévesztik valakivel vagy valóban nem emlékszik, mikor hitelezett Pócsi bácsinak és szórakozottan eltette a pénzt. Ám egy negyedóra múlva ismét jelentkezett Pócsi bácsi.

· Uram, végtelenül sajnálom, de egy újabb lovagias ügyből kifolyólag átmeneti pénzzavarba kerültem. Lenne olyan kedves, kisegíteni 10 lejjel? Tudja, én mindig megadom…