A nagy lógás

Szerda reggel úgy indultunk el otthonról, mintha suliba mennénk. Könyv, füzet, tízórai, tampon a hátizsákban. A metró aluljárójában találkoztunk. Fél óra múlva a Déli pályaudvar pénztáránál, rövid sorállás után, ötvenszázalékos jegyet vettünk. Csak oda. Az ár meglepően húzós volt. Kilenckor indult a vonatunk.
Öten voltunk, Pöri, Merci, Lenuta, én, meg a Koller Rita, aki két éve végzett a Lánc utcában. Ő Merci a szomszédja és barátnője volt. Rita ferencvárosi kézműipari szakiskolába tanult kerámiázni. Nagyon gáz a suli, minősítette a csaj. Erzsike, a padtársam, csak reggel hívott, és közölte, az anyja nem engedi. Ezen röhögtem, de csak magamban, mert hát a lógás nem a jó kislányságról szól. A lemaradása nem ért válatlanul: Zsike kezdett eltávolodni tőlem, talán gyanította, hogy a suli falára horogkeresztet fúvó Ricsi barátját én dobtam fel. Persze, ha én észrevettem a ragyás – bugázónak is mondott – srác sunyiját, ő is láthatott engem.
Pöri azt kamuzta az intézetben, hogy kétnapos osztálykirándulás lesz. Egy kikérés-félét hamisított, azt adta kedd este az intézeti smasszerének, vagyis akkor, amikor a Lánc utcában, vonalas telefonon senkit sem lehetett elérni. Én semmit nem mondtam Anyának. Már a Déli pályaudvaron lelkifurdalás gyötört, a mellem, a hasam fájt, és vissza akartam fordulni. Mégis maradtam, nem akartam kitolni a csajokkal.
A vonaton összeszámoltunk a zsozsót. Kiderült, nem lesz elegendő utazásra, éjszakai szállásra, ételre, egyebekre. Pöri viszont biztosított: van néhány ismerőse, akik versenyezni fognak, hogy rajtunk segítsenek.
Délután egyre értünk Pécsre. Busszal a Széchenyi térre gurultunk, ahol tettünk egy kört. Borús, szeles idő volt, de eső nem áztatott, hideg sem rángatott. Egy ÁBC-ben energiaitalt – Bomba!, Red Bull -, kekszet, chipset, zacskós mogyorót és más ilyen szart vettünk. A tér padjain úgy ültünk, mint villanydrótón a fázós verebek. Pöri néhány méterrel eltávolodott tőlünk, hogy zavartalanul telefonáljon. Ahogy ott állt, ismét jól megnéztem. A csaj tényleg olyan volt, mintha évekig egy zsákban, vagy inkább zsák-formájú fémdobozban növekedett volna. Minden gömbölyű és vaskos volt rajta. Haja, szeme barna, bőre: kispohárnyi tejbe néhány csöpp erős feketekávé. Mégsem nézte senki cigánynak.
Sokat vacakolt, ismerőseit nehezen találta. Fél óránál többet használta a mobilját, így az lemerült, végül az én Samsung telefonommal találta meg azt az ürgét, aki megígérte, nála ellehetünk, sőt értünk jön.
*
Samu urat kávézóban, asztal mellett ülve, süteményt majszolgatva vártuk meg. A pasi jó ötvenes, gyűrött figura volt. Hosszú, seszínű, csombókos haját lófarokba kötötte, de elöl, a feje búbján, csak néhány pillehajszál lengedezett. Vörhenyes szakállát vörös sál keretezte, kopott bőrszerkója alig ért össze a pocakján, a nadrágja pedig olyan szűk volt, hogy a dagadt mindenét a világ elé tárta. Ránéztünk, és jöhetett a megkönnyebbülés: elhánytuk magunkat.
Díszlettervezőként mutatkozott be, pedig, Pöri szerint, színházi kellékes volt, és valamikor az apja leghűségesebb ivócimborája. Már nincs kötöttsége, tudtuk meg, mert valamilyen nyavalyával leszázalékolták. Mivel a külvárosban lakott, annyit kanyargott velünk a busz, amíg a panel negyedbe értünk, hogy a szemünk is elkopott.
Az egy plusz két félszobás kégliből a „feleket” adta át nekünk.
Lakása olyan volt, mint ő: ócska, elhanyagolt, foltos, koszos. Bútorait, szőnyegeit, lámpáit ócskapiacon sem tudta volna elsózni. A bűzös pléddel takart kanapék egyenesen undorítóak voltak. Odasúgtam a csajoknak, jobb lenne a motel, de lehurrogtak. Mi nem vagyunk milliomosok, mondták. Pöri kitalálta, lepedőket veszünk, és éjszakára azokba csavarjuk magunkat, így a trutymó-gyanús foltok nem érnek a bőrünkhöz.
A nagyszobában, amit Samu úr nappalinak csúfolt, körülültük az asztalt. Borral kínált, mi nem fogadtuk el, mert Pöri megtiltotta. Inkább kólát kértünk. Aztán beszélgetni próbáltunk. Lófarok úr szájából röpködött a sok kurvajó, baszdmeg, leszarom. Engem idegesített. Jó, a csajok és srácok többsége ilyen szöveget nyom, de az más. Ők nem mórikálják magukat, a vendéglátónk viszont olyan volt, mintha azt képzelné, ő is el tudná játszani az Alkony című vámpírfilmben a férfi főszerepet.
Elmagyaráztuk a szitut. A sulink igazgatójára rágtunk be, miatta szöktünk el, mert a halálunkat akarta. Vagyis az életünket veszélyeztette. Céklafej, a diri egy gömböc, amely ide-oda gurulva mindent elnyel, elpusztít, mondta Pöri. Pankrátor, de nem, inkább smasszer, vagy inkább visszavonult bérgyilkos – licitáltunk mi. Egy szegény csajt azért rúgott ki, mert a fekete séróját szőkére festette, kamuztam, és valahogy nem szégyelltem magam. Mindenki retteg tőle, folytattuk. Reggelenként megáll a bejáratnál, és ha valaki becsengetés után egy perccel ér az ajtóhoz, rögtön megy a levesbe. Nem homályosítottuk fel, a kegyetlen büntetés nagyjából annyi, hogy sminket le kell mosni, a túl hosszú műkörmöt valahogy le kell szedni, aztán jön a koszos asztalok lemosása, az udvari szemét összeszedése. Gyakran razziázik, összegyűjti, amit a zsebekben, táskákban, padokban talál, és egyszerűen elkobozza. Azt sem árultuk el, hogy leginkább bicskákra és gázspray-kre hajt. Szünetekben a klotyókba is beszagol, mert a cigizőket mindennél jobban gyűlöli.
– A bugyikban is benyúl – élte bele magát a kamuzásba Merci.
– Hülye vagy! – kiáltott rá Pöri. – Nem igaz.
– De tényleg – erőltette Merci.
– Nem lehet pedofil, mert három lánya van – mondtam én.
Majd piszkálgatni kezdtük a házigazdát. Megtudtuk, több felesége, élettársa volt, de sikerült megszabadulni tőlük. Ha szüksége van nőre, annyit kap, amennyit akar, mondta, és villogtatta sárga egérfogait. Kimegy a Széchenyi térre, előveszi a kaszáját, suhant vele egyet, és máris dől a lábához a sok friss, kemény kalász. De ő válogatós, akárkit nem cipel haza. Ismerősöket befogad, ha nincs velük gubanc. Gyerekeiről annyit árult el, hogy vannak, megnőttek, kiröpültek. Hozzátette, szerencsére, mert ha a nála maradnak, talán őt röptetik ki a lakásából. Ezt viccnek szánta, de mi nem nevettünk.
Négy után ismét buszra ültünk. Ürességtől kongó belvárosi vendéglőbe tuszkolt be minket. Valamilyen gépből halk dzsessz szivárgott. Lófarok urat feldobta, hogy öt csaj társaságában forgolódhat. Színházi sztorikkal próbálkozott. A pincértől azt rendelte, amire az ujjunkkal ráböktünk az étlapon. Telezabáltuk magunkat, de csak kólát szopogattunk. Csodálkozott a pasi, milyen rátartiak vagyunk. Igen, mert Pöri, aki a bandavezért játszotta, kijelentette, ha valaki közülünk egy kortyot is iszik, ő kinyuvasztja. Mert a piálás mindig kurva nagy bajt okoz. Samu úr viszont vedelt rendesen.
Aztán kóvályogtunk a Barbakánon. Meleg egy csepp sem volt. Megbámultuk a szerelmesek vaskerítésre tett lakatjait, és Pöri biztatására beszédültünk a Csontváry Képtárba. Samu úr lehuppant egy székre, és onnan nem mozdult. Százszor láttam az egészet, mondta kapatos-rekedtes hangon, nagyképűen. Különben is ez a Csontváry egy amatőr, egy skizofrén volt, tette hozzá. Volt némi ellentmondás az első meg a második állítása között, de ez neki fel sem tűnt.
Mi minden képet hosszan gusztálgattunk. Majd elmentünk a Nemzeti Színházhoz, ahol kiderült, a Hegedűs a háztetőn című színdarabot nem játsszák. Pörit ez lelombozta, minket nem annyira.
Sok keresgélés után találtunk olyan üzletet, ahol lepedőket árultak. Samu úr eltátotta a száját, nem fért a fejébe, mire kell az nekünk. Muszáj volt megmondani, nehogy azt higgye, főbe akarjuk ütni, majd lepedőbe csavart múmiát csinálni belőle. Amikor megtudta, hogy a bőrünket féltjük a kanapéitól, megsértődött, de meg is nyugodott. Végül mégsem vásároltunk, mert kevés volt a pénzünk.
Egy újabb lokálba vitt minket a Lófarok úr, ahol élőzene volt: zongorát püfölt egy pasi, és hozzá kornyikált is. Ismét ettünk, és most sem piáltunk. Aztán táncoltunk. Muszáj volt rázni a Samu úrral, mert oda és vissza volt. Nyomulni próbált, dörgölődzött, tapizott. Ebben hibásak voltunk, mert azt hazudtuk, Mercédesz és Lenuta kivételével mind betöltöttük a tizennyolcat. Hülye volt, ha elhitte, vagy elhitette magával. Hazafelé tartva megbeszéltük, ha a kégliben is nyomul, Pöri dobja be magát. Elvállalta, ha kell, ő majd leszereli. Nem féltettük, tudtuk, utálja a pasikat. A Roxi nevű barátnőjét szinte óránkét hívta. Amikor a suli előtt találkoztak, olyan hevesen falta egymást, hogy mi csak borzongtunk. Nagy volt a szerelem, pedig semmiben sem hasonlítottak. Roxi szőke, nyurga és lapos volt, talán katolikus is, már ha a pulcsiján fityegő fakeresztből következtetni lehetett.
Samu úrnál nagy bulit csaptunk. Volt bor, sör, konyak, vodka, és Pöri már engedélyezte a mértéktartó piálást. Rita vadkenderrel, extázis tablettával és a speed-del szállt be. Amikor észrevette, a cucc számomra idegen, elmagyarázta, hogy a fűtől nem kell félni. Csak vihogni fogok minden marhaságon. Amikor elmúlik a hatása, sokat kell enni és vizet inni. Pöri, Merci, Rita és Lófarok a négyfelé vágott extázis tablettán osztozott. Ezt így kell csinálni, rendelkezett Rita. Ő egyszer egy felet kapott be, utána kiokádta a beleit. A speed-et egyedül Lenuta választotta, találomra, és a por felszívása után nem lehetett ráismerni. Belőle vált a legvadabb táncos. Tombolt. Annyit rángatta a házigazdát, hogy már-már sajnálni kezdtük. Aztán a csaj kidőlt, és úgy aludt, mint akit főbe kólintottak.
Éjjel után Pöri a vodkás üveggel meg a Samu úrral bevonult a nagyszobába. Az ajtót kulcsra zárta. Félóra múlva kijött, és utálkozva közölte, a faszi kiütötte magát.
*
Másnap Pöri kelt leghamarabb, a konyhában találtam, főzőcskézni akart. Mivel a gardróbnak csúfolt lomtárban, egy dobozban krumplit találtunk, a hűtőben tojást, a rakott krumpli jött szóba. Félliteres szilvapálinka is előkerült, abból kortyolgattunk. Jó a másnaposságra, biztatott a zsáklány. Senki nem zavart. Ha ki is tántorgott egyik-másik csaj, gyógyszert kunyerált, vizet itt a pirulára, aztán spuri vissza.
Pöri szokatlanul közlékeny volt. Apjáról mesélt. Hogy mi történt éjjel közte és Lófarok között, néhány szóval elintézte: minden pasi idióta, mondta. Tetszik nekik a leszbikusság. Azt képzelik, ahhoz is közük van. Pedig az a lényeg, hogy nincs. Ezzel zárta a témát.
Az apja, Szentgyörgyi Vilmos, meg apjának legjobb barátja, Nagy-Bán János egyszerre végezték a színművészeti főiskolát. Más-más társulathoz kerültek, de tartották a kapcsolatot. Egyszer együtt nyaralt a két család a Szantorini szigeten. Pécs a sokadik település volt, ahol a család megállapodni próbált. Ehhez minden adott volt, a város, a színház, a karrier-lehetősége, hiszen az apja apróbb filmszerepet is kapott. Mégis elégedetlenkedett, zúgolódott, gyakrabban berúgott, és részegen mindenkivel kötekedett. Józanul persze belátta, változtatnia kell. Végül változtatott: elhagyta őket egy B-i fiatal, retkes kis kurva miatt. Hozzá is költözött. A B-i színházhoz régi barátja protezsálta be. Hallgattak rá, mivel Nagy-Bán a társulat vezető művésze volt. Szentgyörgyi urat azonban hanyagolták a rendezők, lekezelték a kollégák. A megaláztatást fokozódó piálással kompenzálta. Aztán egy bulin, ahol Nagy-Bánt ünnepelte a társulat, mert kitüntetést kapott, talán Kossuth díjat, Szentgyörgyi úr is köszöntötte barátját. Olyasmit mondott, becsiccsentve, persze, hogy a magyar színházi világ ellentmond Darvin elméletének, ugyanis itt az a fejlődés, ha valaki egyre többet majomkodik, majd visszamászik a fára. Nagy-Bán iszonyú haragra gerjedt. Szentgyörgyi úr később hiába kért tőle bocsánatot, nem egyszer, százszor, többé szóba sem állt vele. Ez sokkolta Pöri apját. Azt képzelete, hogy a barátság az élet egyik legfontosabb dolga. Ez faszság, mondta a zsáklány. Egy nap aztán kiugrott a barátnője lakásának ablakán, a nyolcadik emeletről. Pedig ha eszébe jut, van neki egy lánya, biztosan nem tesz ilyet, sírta el magát. Most láttam először könnyezni. Minden pasi egy idióta, egy állat, zárta a zsáklány. Úgy van, helyeseltem.
Ez után kérdezte meg tőlem, mi igaz a tanév eleji pletykákból.
– Miért, te elhiszed, hogy én a suli klotyóján hetyegtem egy sráccal? – döbbentem meg.
– Én nem. De van, aki igen.
– Persze, ha cigányokról van szó. Az Apafi Általánosban fasiszta volt az igazgatónő meg a két helyettese meg az egész vezetőség. Még a tanárok között sem akadt, aki azt mondta volna, évek óta ismerem a Kiss Virágot, ezért csak kamu lehet az egész.
– Nem védekeztél?
– Minek?
– A fiú sem tiltakozott?
– Ő igen, de az semmit nem ért.
– És rögtön kirúgtak.
– Tulajdonképpen nem. Amikor az eset történt, már június volt, vége a tanévnek, hiszen minden tantárgyból lezártak. Anya és az igazgatónő megegyezett, szeptembertől a Lánc Általánosba fogok járni. Ennyi.
*
Az előzményekről is beszéltem Pörinek. Talán azért nyíltam meg neki, mert ő is nekem.
Ötödiktől a hetedik osztály végéig az Apafiba jártam. Tizenkét évesen még nem nagyon érdekelt, milyen színű a bőröm, és hogy minek tartanak. Hatodikban, azt hiszem, már hol magyarnak, hol cigánynak gondoltam magam. Hetedik elején új némettanárt kaptunk, akinek, érdekes, szintén Henrik volt a neve, ugyanúgy, mint a majdnem-szomszéd fiúé, a kullancs-srácé. Henrik bá fiatal és jóképű volt, elegáns cuccokban járt, táskájának fogantyúján piros-fehér-zöld szalag lógott. Akkor még nem tudtam, a trikoloros fityegőnek spéci értelme is lehet, valami olyasmi, mint a verdákra ragasztott Nagy-Magyarország térképnek. Sajnos a tanár úrnak fontos lettem. Ha az óráján valaki csúnyán beszélt vagy vastagon kamuzott, azt mondta, na ne cigánykodj!, és mindig hozzátette, már bocsánat, Virág. Ezt nem értettem. Gömbike is pont olyan „túlszoláriumozott” volt, mint én, de vele soha-soha nem foglalkozott. Egyértelmű volt, hogy cukkol engem. A feszültség egyre nőtt bennem. Többször kértem, hanyagoljon már. Kimagyarázta: ő csak pedagógiai célzattal és jólneveltségéből kifolyólag. A kurva jó édes anyukáját! Padtársam, Angi szerint azért kötekedett velem, mert tetszettem neki. Lehet, nem tudom, nem hiszem, mindegy. Elvadított. Nem csak miatta lettem túlérzékeny, persze. Évek során körülöttem is rengeteg minden változott. Angi egyre több cigányviccet küldözgetett e-mailben. Biztos másoknak is, de nekem nem kellett volna. Sokáig nem szóltam, talán ez volt a baj, mert amikor tele lett a tököm vele, kitört belőlem az állat. Megkértem, kíméljen meg az elmebeteg, rasszista, fasiszta szennytől. És még mondtam ezt-azt. Angi annyira felhúzta magát, hogy egy hét múlva elült mellőlem. Pedig ötödiktől voltunk barátnők. Együtt koriztunk a Városligetben, a névnapokat hol náluk, hol nálunk ünnepeltünk, a suli kézi-csapatába is megértettük egymást. Napokig bőgtem, titokban, és senkinek nem panaszkodtam.
Az Apafiban felerősödött a rasszista hangulat. Érdekes, nem az után, hogy valahol vidéken egy cigánycsalád tagjai agyonvertek egy tanár, mert azt hitték, verdájával halálra gázolta a csöppnyi kislányukat, hanem az után, hogy kiderült, a cigányokat halomra lövő gazemberek „igaz magyar emberek”. Korábban olyan hírek keringtek, hogy a gyilkosok is cigányok, és valamiféle leszámolás zajlik közöttük. Olyan magyar nincs, aki ennyire brutális lenne, jelentette ki az osztályban a némettanár oszifőm. Erre bárkivel fogadni merne akár egyévi fizetésében. Amikor lefülelték a bitangokat, én rákérdeztem, de a Henrik bá letagadta, hogy ilyent mondott volna. Végül a kézi-csapatból is kitúrtak, mert a tesitanár szerint „ismét” durván játszottam: egyik csajszinek eltörött a karja. De hát nem volt szándékos! Mással is megesik. És még adódtak apró-cseprő ügyeim. Jó. Hát jó. Elhatároztam, ha cigánynak néznek, akkor cigány leszek.
*
Délutánra kapartuk össze magunkat, és bebumliztunk a központba. Fél öt után már majdnem sötét volt. Az utcai lámpák fáradt fényében rugdostuk az aszfaltra hullott leveleket. Én olyan dühösen, hogy Samu úr megkérdezte, mi a baj. Semmi, mondtam. Legszívesebben elbőgtem volna magam.
Egyedül Pöri volt felpörögve. A Hegedűs a háztetőn legismertebb dalát fújta, és a film meg a színdarab sztoriját nyomta. Nem lehetett leállítani. Elmesélte, hogy az oroszországi faluban lakó Tevjenek öt leánya van. Férjhez adná őket, de csakis gazdaghoz és zsidóhoz. De a lányok nem tisztelik a hagyományt. Egyik szabólegényt választ, másik forradalmárt, a harmadik orosz fiút. A pogrom után eldöntik a szülők, hogy kivándorolnak Amerikába. Mivel a csajok nem értették a pogrom szót, Pöri elmagyarázta. Pont azt jelenti, mondta, amit az einstand A Pál utcai fiúkban. Csak annak az ezerszerese.
Samu úr kényszeredetten hallgatta, nem fűzött hozzá kommentárt.
Már nem volt olyan lelkes, mint előző nap. Bizonyára azért, mert bevallottuk neki, még egyikünk sem töltötte be a tizenhatodik évét. Most is kamuztunk, mert Rita betöltötte. Aztán hosszan ácsorogtunk egy lokál előtt. Lófarok nem tudta eldönteni, bevigyen-e minket. Végül mi adtuk fel. Pöri üzletekbe hurcolt, mert meg akarta venni a Hegedűs a háztetőn CD-jét, de nem találta. Végül a házigazdánk vásárolt néhány sört, némi ételt, és hazamentünk. Samu úr legszívesebben kidobott volna minket a kéróból, de nem volt hozzá mersze.
Közben a csajokkal közöltem, amit megtudtam Anyától: minél hamarabb hazamegyünk, Céklafej annál biztosabban bocsájt meg nekünk.
A második és utolsó pécsi est főleg azzal telt, hogy Pöri a mjüzikel dalait töltögette belénk. Hihetetlenül erőszakos volt. Ha nem gajdoltunk vele, akkor üvöltött. Rita szerint valamilyen kokóra ivott rá. Éjfélkor mindannyian fújtuk Tevje dalát, azt, hogy: Ha én gazdag lennék,/ Diga, diga, daj, / Éjjel-nappal, diga diga daj, / Tartana a nagy daj-daj. ” A diga-diga daj refrén helyett digi-dugit rikoltottunk, hogy érdekesebb és érthetőbb legyen a dolog.
Samu úr egyik szomszédja nem tudott aludni, ütni kezdte a radiátort. Mercike válaszolt: konyhakéssel morzézott a központi fűtés vascsövén. Ismét éjfél után feküdtünk le. Már szinte mindenki orrolt mindenkire.
*
Péntek reggel fél hatkor keltünk, Samu úrtól érzelmes búcsút vettünk, nyálas pusziját ledörzsöltük az arcunkról, és szerencsére elértük a negyed nyolckor Budapestre induló intercity vonatot.
Tíz után a Déliben voltunk, tizenegyre a suliba értünk.
Az igazgató fogadkozott: olyan büntetést kapunk, hogy vénasszony korunkban is emlegetni fogjuk. Beterelt minket a könyvtárba, és meghagyta Orsi néninek, hogy csak délután fél ötkor engedjen haza. Hátul, a keresztbe állított polcok által takart asztalhoz húzódtunk, és mélyen kussoltunk. Nem zavartuk a foglalkozásokat. Volt németóra, könyvtáróra a kicsiknek, természetfilm-vetítés, egyebek. Az ügyeletes igazgató-helyettes, az Emi néni megengedte, hogy lemenjünk ebédelni. Tényleg utolsókként léptünk ki a suli ajtaján.

(Folytatjuk)