Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, PP-t most az érdekli, hogy CsG miként viszonyul korábbi életéhez, érez-e elégtételt a múltja miatt? Kérdései így hangzanak:

Melyek azok az évek, amelyeket még egyszer szeretnél, ha visszatérnének alkotás szempontjából, esetleg más szempontokat véve alapul?… amikor minden jól ment… egészség, család, szerelem, munka, anyagiak és siker… stb. És melyik az a korszak, amely, ha visszatérne, inkább megszöknél?

CsG: Többször, s különböző időszakokban már föltettem magamnak ezt a kérdést, és minden esetben úgy éreztem, nagyfokú együgyűség kell ahhoz, hogy be is dőljek neki. Az élet csak egyszer élhető le – ezt szentül hiszem, még akkor is, ha vannak, akik mást állítanak, pl. azt, hogy az embernek több élete van, lelke más porhüvelybe vándorol stb. Nos, mindenki a maga hitével… Amit leéltem, az mögöttem maradt. Amit jól csináltam azalatt, annak ma is örvendek. Amit elrontottam, az úgy maradt, elrontva. Olyan tények, amiket nem lehet elrejteni, letagadni. Füstben és fényben képzelem el a múltamat, és teljesen elegendő, ha a legszebb éveimre örömmel és pozitív nosztalgiával emlékezem.
Arra pedig már válaszolni tudok, hogy melyek ezek az évek. Nincsen bennük semmi különös: minden szép volt, úgy ahogy történt, fölemelő, stimuláló, amíg egyetemista voltam, majd amíg újságírói pályám első évei teltek Kolozsváron. Években kifejezve: 1957-1968. Tíz kerek esztendő. Amikor szinte alig éreztem fáradtságot, hiába utaztam át éjszakákat, száz kilométereket, nagy munkabírást fedeztem fel magamon és óriási szomjúsággal szívtam magamba az élményeket. Ki voltam szomjazva arra az életre, azokra a helyzetekre, amelyek másak voltam, mint amiben én felnőttem. A problémák, a felhők akkor kezdtek gyülekezni életem fölött, amikor a főszerkesztő helyettesi, majd főszerkesztői sors felé sodort, taszított a kényszer. Amikor egy olyan világban kellett magamra találnom, méghozzá Bukarestben, amelyben soha nem éreztem otthon magam. Kettős teher volt vállamon az, hogy ezzel párhuzamosan kellett tanulnom s gyakorolnom apai feladataimat, előbb két, majd három gyerek mellett. Sokszor éreztem azt, hogy szétszakítanak a kötelességek. Hogy összeütközik bennem a két vasúti szerelvény, amelyeknek egyidőben kell végigmenniük ugyanazon a vágányon. Sokszor oldottam itallal a feszültségeket – pillanatnyilag segített, mint fogfájásra a szeszes borogatás. A hatalom béklyója egyre szorosabbra tekeredett körülöttem, nehezen álltam neki ellen. De ekkor is voltak szép pillanatok. Ahogy az újságcsinálás lassan véremmé vált. Az, amiről kolozsvári újságíróként szinte semmit nem tudtam, kinyílt előttem egy olyan világ, amiben egyaránt benne volt a nyomda, a korrektúra, a fotó, a grafika, a szerkesztés, a cenzúra, a terjesztés, az olvasókkal való kapcsolat, a szervezés, a munkatársak irányítása, megbecsülése.
Azt hiszem, mindent át kellett élnem. A jót s a rosszat is. És hiába is futnék, ahogy a többször nősülő férfi mindig ugyanazt a típusú asszonyt képes „bevásárolni” – de érvényes ez a kutyáit váltogató állatbarátra is -, akkor ha nem az egyik pocsolyába, de a másikba biztosan belelép az ember. Vagy a harmadikba. Mert bármilyen szép és üde is a világ, pocsolyák mindig és mindenütt vannak és lesznek.

Esti munkálkodás az otthoni íróasztal előtt (CsG)

A sikert kérdezted… Számomra ma is az jelenti a sikert, amikor valamiről úgy érzem, hogy a szándékaim szerint történt meg, öltött testet. Úgy örvendek neki, mint a repülő egy sikeres ejtőernyős ugrásnak. Vagy egy bravúros földet érésnek. Ki gondol ilyenkor pénzbeli megbecsülésre? Még én fizetnék azért, hogy újra átélhessem az örömöt. Ezt a kis költészetnapi antológiát is ezzel a sikerélménnyel fogadtam, tudtam le. És ebben benne van az is, ahogyan Te mellém álltál. Élénken emlékszem azokra az évekre, amikor megjelentél a szerkesztőség életében. Neked köszönhetem, hogy ma annyira becsülöm a fotót, a vizuális művészeteket. Akkor döbbentem rá, hogy egy kép, egy illusztráció legalább annyira öntörvényű világ, mint egy szöveg. Még akkor is, ha hatósugaraik összejátszanak, rímelnek vagy csak egymásra utalnak. Abban a képellenes korban megtanultam becsülni az önálló fotót, a kompozíciót. Egy életre megjegyeztem, hogy egy képet nem lehet büntetlenül körbevagdosni, gépiesen méretre vágni. A képnek lelke van, még ha látszólag „könnyebben” születik a szövegnél. Az írásban sok a gépies elem, amit sehogy nem lehet megspórolni. A képi ábrázolás inkább a lenyomatra emlékeztet. A vonalak, foltok viszonylag könnyen alakzattá rendeződnek. De mi minden van mögöttük! Mennyi elképzelés, vízió!

(Folytatjuk)

Forrás: urszu2