Kibédi Varga Sándor

A koldusmentés

Valamikor régen, amikor még pesti újságíró voltam, és rengeteget szaladgáltam ide-oda, elhatároztam, lefotózok minden utamba kerülő furcsaságot. Még nem volt digitális gépem, de filmmel így sem takarékoskodtam. Hónapokon át vadásztam, lencsevégre kaptam különféle rendezvények, felvonulások, tüntetések, ünnepségek résztvevőit, plakátokat, politikusokat, krisnásokat, koldusokat. Egy alkalommal kolduscsoportot találtam a metró kocsimba. Kicsit tarháltak, aztán leültek, pihentek: a szovjet gyártmányú kocsikban ugye nincs átjárás. A zsaruk fülest kaphattak, és az egyik állomáson megrohanták a kocsinkat, fel- és kirángatták a lejmolókat. Ez eléggé macerás volt, mert a résztvevők egyikének sem lehetett gyerekszobája. Már a peronon álltam, onnan fotóztam. Igen ám, de az egyik egyenruhás észrevette a vaku villanásait, és ezután már nem a koldusokkal, hanem csak velem foglalkoztak. Körbevettek, voltak vagy öten, felkísértek a mozgólépcső tetejére, és elkérték a személyi igazolványomat. Abban az állt, születési hely: Tirgu Mures. A helyiségnév magyar megfelelőjét akkoriban még nem írták hozzá. Úgy néztek rám, mintha körözött és végre lefülelt bűnöző lennék. Már-már kikapták volna a kezemből a masinát, már-már bekísértek volna az őrsre, hogy megmutassák nekem a magyarok úristenit, amikor az orruk alá dugtam az újságírói igazolványomat. Különösebben az sem hatotta meg őket. Bár gyáva vagyok, de szorult helyzetben ezt el szoktam felejteni. Vitatkoztam, végül az egyik zsernyák telefonált a főnökének, aki azt tanácsolhatta neki, engedjenek az utamra. De a filmet ki kellett szednem, át kellett adnom. Az eset után levontam egy csomó tanulságot. Közöttük azt is, hogy adódhat olyan eset, amikor a koldusnál is koldusabb, a nyomorultnál is nyomorultabb lehetek bizonyos közegek szemében.