Nem voltam időközelben, amikor betöltötte a nyolcvannégyet, most pótolom hát a mulasztásom. Mindenképpen fel kell köszöntenem, s nem pusztán azért, mert nagy költő.

Holott tényleg nagy költő, aki olyan könnyedséggel beszéli azt a szürreális népköltészeti nyelvet, amelyet mindenki ismer, és éppen neki köszönhetően, hogy az egyszerűen meghökkentő és felkavaró. Mintha csak úgy lépnének a keze alá a rímek: az ember azon hüledezik, mennyire nyilvánvaló, hogy az „elalélva” azt a szót kívánja: „Cartagena”, vagy a „csillagod” azt, „hagyott”, a „vágány” pedig azt, „jártál”. Semmi erőlködés, a nem tiszta rím is tisztává válik, egyértelművé, s ennél szebb bizonyíték nem kell arra, ez az ő nyelve, amit úgy beszél, ahogy az anyanyelvünket szoktuk, az ösztön hibátlanságával és tévedhetetlenségével.

De ne essünk tévedésbe: annak ellenére, hogy a Kaláka érthető módon az ilyen jellegű verseit zenésítette meg a legszívesebben (no meg a gyerekverseit, természetesen), azért olyan nagy kompozíciók mestere is Kányádi, mint a Halottak napja Bécsben, melyből fentebb idéztem ugyan, de hát nemcsak népdal van benne!, és amelyet, attól tartok, többen emlegetnek, mint ahányan ismernek és értenek. Vagy ott az Apokrif ének, A XC. zsoltár. És ott a költőtársairól, Weöresről, Szabó Lőrincről, Argheziről írt verses portrék. És ott a fordításai, amelyekben ugyanolyan szép biztonsággal találja meg az „illő igét” – elég talán, ha arra a Ioan Alexandru-dalra célzok, amely a Halottak napja Bécsbennek is része, a Logoszra.

Szóval, nagy költő ő. Egyetemista koromban gyakran találkoztunk, s akárhány anekdotát mesélt légyen, mindig azt éreztem, itt egy megállíthatatlan szenvedély zúdul a világra. És én is a szenvedélyben hiszek, többek között.

(Forrás: A jódeménység foka)