Koldusok / PERFORÁL
Hegedűs Zsolt
Régi szép idők
Egyszer minden összekuszálódott az életemben – ma úgy mondanám, hogy mélyen magam alatt voltam. Céltalanul bolyongtam a mellékutcákon. Épp a Malomárkon mentem át, amikor a szemem sarkából egy szegényes öltözetű, borotválatlan férfira lettem figyelmes. Csak mi ketten voltunk a hídon. Megtorpantam, és a pénztárcámért nyúltam. – Köszönöm, de nem. Magától nem – mondta, és felkapta a sapkáját a földről.
Skandináviában nem ismerik a koldulásnak ezt a formáját. A kéregető áruját kínálja megvételre, legyen az képeslap, tégla, gallérra tűzhető művirág, avagy cirkuszi mutatvány. Általában békén hagynak, messziről lerí rólam, hogy nem szándékozom iskolát építeni Kamerunban. Csakhogy a kéregetők nem hagyják annyiban, otthon is megkeresnek. Nem múlik el nap anélkül, hogy ne potyogjon be a levélládánkba egy adakozásra felszólító nyomtatvány. A Greenpeace-től a Rákkutatást Támogató Alapig mindenki próbára teszi lágyszívűségünket. „Mentsük meg az őserdőt!” „Ültessünk fát Afrikában!”. A hozzájárulás összege a mellékelt befizetőlapon díszeleg, csak alá kell írni. Lévén, hogy nem vet fel a pénz – meg aztán, hogy nézne ki a Szahara beerdősítve – összegyűröm, és megcélozom vele a papírkosarat. Lelkiismeret furdalásom enyhíti, ha egyből beletalálok.
Nagy ritkán sikerült rést találni közönyöm könyörtelen falán: egyszer a szájjal és lábbal festők küldtek karácsonyi és húsvéti motívumos üdvözlő lapokat. Amennyiben nem szándékozunk fizetni, megtarthatjuk, ők mindenképpen kellemes ünnepeket kívánnak. Az övön aluli csapással szemben tehetetlen voltam. És ha már úgyis kifizettem, akkor minek kidobni az azóta is menetrendszerűen érkező vaskos küldeményeket, inkább tartjuk a kapcsolatot a rokonokkal.
A stockholmi metró utazóközönségét amatőr zenészek vámolják. A peron közepén torzonborz, népviseletbe burkolt előadóművész tam-tam dobon afrikai melódiákat ad elő. Amikor befut a szerelvény, egymás sarkára taposva igyekszünk beszállni. Cseberből vederbe kerülünk, a négy, gitárral felfegyverkezett gaucho ugrik be utánunk. Azonnal rázendítenek a Kukurikúra. Sietniük kell, két perc van a következő megállóig, és még a pénzgyűjtésre is sort kell keríteniük. A távozásukat követő csendben a légy zümmögését is hallani lehet.
A központi metró-csomópontban teljes a hangzavar. A szakállas olasz az orgonánál a Marinát énekli, az kopasz orosz operaáriákat ad elő. Egy emelettel feljebb foxtrottot játszik egy dixieland együttes. A földön nyitott hangszertokban érmék, elvétve egy-egy papírpénz. Az önműködő kapuknál az Üdvhadsereg egyenruhás matuzsálemei csörgetik perselyeiket. Kint a téren magasztosan száll az égi dicséret: Maria ül az orgonánál, a Messiást dicsőíti, közben kazettákat árul.
Az Óváros felé vezető séta-utca közepén hófehérre festett arcú, ebonitbőrű srác szobrozik. Kicsivel arrébb bűvész szórakoztatja a sétálókat. Rendkívül ügyes, ráadásul jól játssza a részeget. Kendők bogozódnak, kötelek merevednek, ámul és derül a közönség. Az öreg mélyen meghajolva jelzi a produkció végét. Cserdül a kalapban az aprópénz.
. . . . . . . . . . . . . . .
Húsz éve írtam ezt a befejezetlen szösszenetet. Azóta a stockholmi lakos megszokta a latyakos hóban kuporgó, sokszoknyás idegen asszonyok, és a térdelő férfiak látványát.