Szakácsi László, a snookert kedvelő barátom 3-4 jégkockával issza nagyfröccseit. A humorérzékéről már többször tanúbizonyságot tett Zsuzsa az italt elnevezte Titanic-fröccsnek. A snookert természetesen a tévén nézzük, derülünk vagy bosszankodunk a „szakértő” ismételgetésein, szellemesnek hitt szavain, persze ezt csak otthon tehetjük meg, másnap felidézve, mert Andi vagy Zsuzsa teljesen leveszi a hangot, meg egyébként sem hallanánk a feszt szóló rádió, a vendégek beszélgetése (olykor óbégatása, kiabálása), a kávégépek zúgása, süvöltése, az üvegek csörömpölése miatt. Másról is szoktunk beszélgetni. Ő azon kevesek egyike itt, akivel lehet és érdemes. Számos témát elemezgetünk. Én – régi rossz szokásom ez – gyakran élek az Occam borotvájaként ismert módszerrel, ami végletesen leegyszerűsítve annyit tesz, hogy megelégszek a felszínnel (tudományosabban lásd a Wikipédián), ám Laci mindig a dolgok mélyét keresi.
A múltkor elmeséltem neki, hogy Őri Janival néztünk egy snooker-meccset. „Ez rossz lökés volt – állapította meg Jani –, én a közelebb álló golyót löktem volna be.” Elcsodálkoztam, mert az asztalon már nem volt piros golyó, és azon is, hogy az idős (de fiatalos), nikotintól sárgásbarna bajuszú, őszes szakállú, foncsikos társamról kiderült: van, nem tud! Olyan hangon, amiről gondoltam, nem fortyan fel azonnal, elmagyaráztam neki a színes golyók belökési rendjét.
Kábé egyszerre fejezzük be, én a mesélést, Laci a tipmix kitöltését. Bevallja, hogy bár imádja a snookert, a szíve jobban húz a focihoz, maga is játszott évekig. Közben elolvadtak a jégkockák. Szakácsi Laci rám néz barátságosan szűkülő szemeivel. „Karcsikám, azért nem haragszol Jani bácsira?” – kérdezi. Én elpirulok.