(Puzzle-darabok életemből)

Fel megint Schaffhausenből Luzernbe, ott már vártak a kollégák, engem a junior édesapja,aki végül is a senior, a technikai vezetője volt a cégnek, ültetett be a Mercedesébe negyediknek, a fia és egy jövendőbeli irodatársam, Hans mellé. Már a nyolcórás út is iskola volt, rendkívül céltudatosan, minden másodpercet hasznossá tenni, megtanulhattam, minden négyzetmillimétert, másodpercet kihasználni úgy, ahogy óraműves rokonaik teszik évszázadok óta, hol a szenior, hol a fia oktatott, vagy szünetet tartva, békét hagyva nekem, vitatkoztak, hogy kikkel érdemes és mit tárgyalni majd a kiállításon. Ilyenkor szoktak új beszállítókat leszerződtetni, s a régiekkel frissebb időszerűbb, előnyösebb feltételeket kialkudni. Cégünk sorsdöntő eseményei voltak a kétévenként ismétlődő hannoveri és milanóii világkiállítások. A Mercedes 200 km/óra sebességgel suhant, eközben eleredt egy hirtelen eső, a szenior és junior a vita hevében le sem reagálta. A szenior udvariasan hátrafordult, hogy tetszik az út, Herr Andreas? Hát, hogy őszinte legyek, ilyen alacsonyan még nem repültem! De valahol azt olvastam, hogy esőben százhúsz km/óra sebességnél fellép egy aquaplaning-jelenség. Igen, igen, százhúsznál, de mi most kétszáztízzel megyünk, jött a nagyon megnyugtató válasz, és kezdett kiteregetni valami műszaki rajzokat is a kormány mögé, a fél ablakot eltakarva, hogy a juniort meggyőzze  a vitában felmerült részletről. Még szerencse, hogy a Mercedesből is kifogy a benzin, így az első kútnál sikerült őket meggyőznöm, hogy jobb, ha én vezetek, mert akkor szabadabban tudnak vitatkozni, nekem meg élvezet egy ilyen limuzint vezetni. Ez aztán így maradt húsz éven át, azzal a kellemes következménnyel, hogy a számos közös hosszú úton biztonságban éreztem magam, és azzal a kellemetlen árnyalattal, hogy otthon hamar elterjedt a hír, egy nagy svájci kereskedő sofőrnek alkalmazott. Ez a  kiállítás felért egy hatodik évfolyammal a brassói ötéves felsőfokú után. Tíz napon át napi 9-10 órát a gépek között, mellett és alatt tölthettem, és ami a legfontosabb, a gépgyártás legkompetensebb szakembereinek társaságában, akik  elmagyaráztak minden apró, sokszor eldugott, a konkurenstől perdöntően megkülönböztető technikai részletet, elláttak írott, fényképezett dokumentációval is, hogy otthon újra elismételhessem, sőt, az üzletfélhez is magammal vihessem majd a tárgyalásokra. Fárasztó volt, de a rengeteg újdonság egészséges stressze segített még az esti nagy zabálásokat követő félig álmatlan éjszakákat is túlélni. A rutinos, több bemutatót megélt kollégák, meg a Hans felvilágosításából megtanultam, és az ügyfelek nagy része is arra használja fel a kiállítási napokat, hogy a hannoveri éjszakákat élvezhesse. Az óváros Kőkapuján belül (ez volt a hivatalos név, és valójában is egy kőkapun léptél be) volt a szórakoztató negyed. Vendéglők és bárok egymás hegyén-hátán. Az elsőben, ahova egy gyors sörre beugrottunk, (mentségemre írom, hogy az üzletfeleinket kötelező volt ide elkísérni, itt lehetett a jövőbeli üzletkötésekhez elengedhetetlen majdnem baráti kapcsolatot kiépíteni, s hogy még őszintébb legyek, engem hajtott a kíváncsiság egyszer ezt is meglátni), a lányok oben ohne, csak mini- szoknyácskákban, csipkés dévaj kis köténykékben, apró főkötővel  hozták a nedűt. A következőben már elmaradt a szoknya s maradt csak a kötény, s ha az asztalra letette a söröskancsókat s hátat fordított, hogy hozza az új rendelést, ügyfél és tanácsadó hörgött rendesből. Ezek után nem csodálkoztam, amikor újra az utcán, útban a  még töményebb élmények felé, hogy a Kőfal mögött nemcsak a bárok és ilyen meg olyan szolgáltatásokat kínáló etablissementek gyúródtak, hanem minden harmadik házon nagy neonbetűkkel egy-egy bőrgyógyász is preventív vagy akut, azonnali beavatkozásra kínálta magát. Viszonylag hamar kielégült a kíváncsiságom s lépett fel a csömörnél is rosszabb unalom. Az ízléstelenség és trivialitás ami ezután jött a bárok közepén forgó korongról, nem kedvcsináló, hanem kedvrontó hatással volt rám. A fárasztó útra, s a holnap rám váró nehéz napra hivatkozva otthagytam őket, így csak a Hans beszámolójából tudom, hogy amikor a hangulat a felhők fölött járt, a sör és italok ára is hirtelen a csillagos égig ugrott. És amikor ősösztöneiben tobzódó egyik mulatós bútorgyáros a korongról a lányt kivásárolta, a bárból háromszáz márkáért a markába nyomtak egy üveg pezsgőt is, és az ártatlan kislány a szobákba vezető kacskaringós, szoros lépcsőn, szorgos kézimunkával már célhoz, helyesebben eredményhez jutatta  a felajzott baleket. Pár perc múlva üres zsebbel, lógó orral, egyebekkel mehetett is vissza a bárba. A svájci munkaadó allergiás arra, ha beosztottja pontosan meghatározott napi és távlati, jól ellenőrizhető feladatok nélkül, teljesen szabadon cselleng a gépek között. Sürgősen ki kellett találni valamit, hogy a vállalaton belüli teljes demokrácia ellenére (mert az volt, erről majd később részletesen), érezzem, ne csak tudjam, hogy ők a munka- és pénzadók, azaz mégiscsak főnökök. Már a második nap a szenior, a teniszkönyökére hivatkozva megkért, hogy hordozzam utána standról standra a húszkilós, papírokkal kitömött bőröndjét. Míg ő tárgyal, én bújhatom a gépeket szabadon. Ebédtájban, amikor látta, hogy átugranék a vendéglőbe, kioktatott. Holnapra azonosuljak a kollégákkal, akik már megtanulták, hogy a kiállítási napokon a szállóban, a reggelinél (ingyen, mert benne van a szoba árában), mint a teve a Szahara szélén a víznél, úgy pakoljam meg a gyomrom, s ilyenkor délben a standokon kis szendvicsekkel, tésztákkal verjem el az éhségem, akkor a vacsorákon is  velük tudok maradni. Nagyon fontosak az esti és éjjeli élmények, ezek kovácsolják össze a csapatot. Még benne voltam a három hónap próbaidőben, s mint Mózest  a népe, amikor a kőtáblákról olvasta a parancsokat, úgy hallgattam. Harmadnapra a junior találta ki, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom. Andreast még nem ismeri senki ezekben a berkekben, s perfekt beszél románul meg magyarul. Kioktattak, hogy a konkurens cégek standjairól mire lenne szükségük (a kiállításokon bárki, a konkurens is meglátogathatta az ellenséges lövészárkot, de insider adatokhoz nem tudott hozzájutni). Így hol magyar, hol meg román üzletemberként vagy vállalkozóként portyáztam végig a „tiltott” standokat. Hamarosan teljes dokumentációval, beleértve az árlistákat is, gazdagítottam az Etienne Ag. levéltárát, s bizonyítottam a magyar betyárbecsületet. Otthoni munkánkban aranyat ért, ha tudtuk, a tárgyaló fél milyen ellenajánlattal rendelkezik. Délután hatkor zártak a termek, de csak a vendégeknek, nekünk üzletfelekként a legnagyobb beszállítónknál illett még egy-két órát is elüldögélni. Ezt is lecke gyanánt kaptam, mert az első napon az otthoni, jól megszokott munkamorállal hat órakor, mint akit puskából lőttek ki, irány a villamos vagy földalatti, s haza a szállóba. Az első időszakban hajtott, hogy minél gyorsabban kerítésen belül legyek, nemcsak ami  a technikai újdonságokat illeti, hanem a rám váró tanácsadás meg eladás fortélyait is megismerve ledolgozzam a köztem s kollégák közötti különbséget. Addig sohasem gyakorolt szenvedéllyel vetettem bele magam a munkába,  s már az első év végén több mint kétszáz túlóra volt a nevem mellett a személyzetis listáján. Két lehetőség között választhattam, vagy kiveszem mint szabadnapokat,  vagy hagyom, hogy kifizessék. Sokat nem kellett gondolkozzam, mióta létezik a pénz, ezt tartom a legjobb megoldásnak. A következő év végén, amikor még több óra jelent meg, összegyűlt a családi kupaktanács, behívtak, s ünnepélyesen közölték, hogy mától felvesznek KÁDERNEK. Ez egy nagyon megtisztelő valami. Nem kell többet blokkolnom, csak bejelentkezem a titkárnőnél, aki számon tartja hol, merre vagyok elérhető, azontúl saját parkolóhelyem lesz a cég előtt, és nem kell keressem, hol van még üres, az autómba hordozható telefont szerelnek be stb., de túlóra kifizetés  többet nincs. A KÁDER annyit dolgozik, amennyit a cég s feladata megkövetel. Na bumm, ez volt az a  megtiszteltetés, aminek nem tudtam eléggé örvendeni. Hannoverben tisztázódott, a munkámnak ebben a szakaszában a luzerni jelenlét elengedhetetlen. Hogy minél gyorsabban megtanuljam új mesterségem minden fortélyát, ott kell lennem, ahol a dolgok történnek. Nem elég a heti egy-két privát óra a szenioroktól s a napi teszt a juniortól, el kell lopni a trükköket a mestertől, mint száz évvel ezelőtt tette a jó inas. S ha állandóan köztük leszek,  a nyelvi nehézségek is gyorsabban oldódnak, erre biztató példa a fiam volt. Nem felejtem el, a harminc év különbség adta előnyöket sem, ő a nulláról indulva már két körrel járt előttem, s ezt az iskolatársaival állandóan  együtt töltött időnek köszönhette. Megkértem a cégvezető szeniort, hogy segítsen a lakáskeresésben, mert úgy biztos gyorsabban fog menni. Feltűnően szívesen ajánlkozott, s alig egy óra múlva egy idősebb hölgy, miután röviden beszélt a juniorral, kihívott, beültetett a kocsijába azzal, hogy megmutat egy pár bérelhető lakást. Kezdtük a négy-ötszobás tóra vagy a Pilátusra néző teraszos, kandallós, garázsos lakásokkal, s amikor többször is elmondtam, hogy én nem igazgatónak, hanem kezdő gyakornoknak vagyok szerződve a céghez, adtuk aztán alább is, de még mindig a mérnöki titulusomhoz méltó (így mondta) házakkal. Munkaidőm már lejárt,  s még mindig az álomlakásokat mutogatta. Előkotortam a zsebemből az újsághirdetéseket, amikben a kezdő fizetésemnek  megfelelő címek voltak, én most megyek, mondtam, mert indul a vonatom Schaffhausenbe, de ha tényleg segíteni akar, s ebben nem kételkedem ,válassza ki, melyik felelne meg a legjobban. Elmondtam neki, mire vágyik egy menekült az első időszakban. Másnap reggel az asztalomra volt téve a lista, minden kommentár nélkül. A junior elborult arccal hívott a szobájába, hogy felvilágosítson. A hölgy, aki rámszánta előző napja az egész délutánját, a tulaj felesége, s őt nem lehet ilyen közönséges feladatokkal megbízni, mint egy közönséges titkárnőt, ez egy jótét akart lenni, ami öregbítette volna a cég hírét, hogy  milyen szoros emberi kapcsolat van a tulaj és beosztott között. Öngóllal indult tehát a nagy meccs. Rohantam az első virágüzletbe, s amit a zsebem csak megbírt, hatalmas virágcsokorral, meg a leghódítóbb mosolyommal vártam, lestem,  izzadva a lépcsőházat. Amikor a hölgy a szokásos napi rövid vizitjén megjelent, majdnem ledöntöttem a lábáról, úgy lerohantam a dadogó elnézéskéréssel.  A virágot valószínű odatette a Keletről jött egyénekről már eleve kialakult nyet kultura előítéleteinek vázájába, de így mégiscsak kezdhettem újból a nulláról. Hans kollégám vette át a lakáskeresést, s ő világosított fel, hogy a Madame segélyakciója nem is volt olyan nagyon önzetlen valami, mert az Etienne Ag  minden nyereségét ingatlanokba fekteti be, s a bemutatott lakások mindegyike pillanatnyilag üresen álló, saját cégtulajdon. A sértődöttség is inkább annak szólt, hogy eredménytelen volt az akció. Hanssal a munka lejárta után kimentünk Rootba, ez egy Luzernhez nőtt kisközség, de megőrizte adminisztratív önállóságát, s hamarosan le is foglaltunk egy háromszobás, első emeleti tip-top ( itt így mondják) lakást. Közel volt az iskola, a bevásárlás sok színhelye, a kocsimnak is külön beállója volt a kapu előtt, s a házbér a beígért fizetésemnek csak egynegyede (a városban harmada vagy fele lett volna). Rendesen 10-15 perc alatt az irodában voltam. Azt a kevés ajándékba kapott bútort talán nem is kellett volna magunkkal hoznunk, de miután a segélyszervezettől ingyen kaptuk a költözést, hát így nem kell majd rohammunkára jellemző hisztériás iramban felvásárolni az induláshoz szükségeseket. A magyar sofőrrel és Andrissal felpakoltuk a nagy dolgokat, Pampa az apróságokat rendezte ezalatt. Egy-két óra alatt mindent feldobáltunk Sachaffhausenben az autóra, nem sok idő múlva már Rootban voltunk, kezdődhetett egy új szakasz életünkben.

A Durchgangsheim für Asylbewerbernben azaz a lágerben a főnök arra figyelt fel, hogy amikor a hét végén a napi négy frank zsebpénzt osztja, én csak úgy a zsebembe gyűröm a pénzt. Rögtön jött a kioktatás, ebben is világbajnokok a svájciak, ahogy alkalom nyílik valakivel szemben a többlettudásukat fitogtatni, hát… Gyárfás úr, itt Svájcban a pénz mint olyan, az állam tulajdona, ön csak kölcsön kapja használatra, s úgy kell tovább adnia, ahogy kapta, ajánlom, hogy minél gyorsabban vegyen egy pénztárcát, s abban újra meg újra elsimítva őrizze. Herr Sigg, válaszoltam fölöttébb előzékenyen, már jártam az üzletben, mert láttam, hogy itt úgy kell, de egy pénztárca negyven-ötven frank, s nekem ennyi az egész pénzem, ha megveszem, mit teszek bele?

(Folytatjuk)