Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, CsG-t a maga rendjén rendkvüli módon érdekli az illusztráció születésének misztériuma:

Tényleg, tapasztalatod szerint mi van a vonalak, a színek mögött? Hogyan működik az illusztrátor, amikor szöveget bíznak rá? Mi az, ami sziszifuszian nehéz ebben, és mégis beindítja a képíró belső „motorjait”? Hogy fogan meg konkrétan egy illusztráció?

PP: Kedvenc műfajom ma is az illusztrálás. A kiállítást kevésbé kedvelem, mert a tiszavirág életű utcai kiárusítás sok adminisztrációs munkát igényel. Keretezés, meghívók, plakát, megnyitó, protokoll. Ez a megnyilvánulási forma elsősorban a piktorokat és szobrászokat szolgálja. Jót tesz a művésznek a személyes találkozás barátokkal, potenciális vevőkkel, no meg az az egy-két pohár bor is ilyenkor a művészetet szolgálja.

Buratinó és az aranykulcsocska

Illusztrálási vágyam gyermekkoromban jelentkezett először, szerényke falusi könyvtárból Alekszej Tolsztoj Buratinó kalandjait kölcsönöztem ki. Valószínű, hogy orosz illusztrátor volt a szerző, hiszen akkor még az ARLUS korszakában éltünk.
Annyira tetszettek a könyvbeli képek, hogy a címlap fehéren maradt részére lemásoltam egyet, ha jól emlékszem azt a jelenetet, amikor Buratinó (valódi nevén Pinokkió) beszélni kezd megteremtő faragójához. A rajzot nagyon sikerültnek találtam, de a könyvtáros néninek egyáltalán nem tetszett. Ma is emlékszem arra, amint szitkozódik, mert bemocskoltam a köztulajdont.
Határozottan előnyömre volt a könyvek és mesterségem szimbiózisában élni. Első kézből kéziratokat olvastam, kalandorként stílusokat kellett keresnem különböző szerzőknek, témáknak megfelelően.
Őszinte vagyok, ha elpanaszolom azt, hogy milyen siralmasan nézett ki Romániában a könyvesboltok kirakata, már csak a borítólapok látványa miatt is. Rájöttem, hogy a pocsék nyomtatás nem számít, mert egy amerikai borítólap az Előre lap reprodukálásában is jól néz ki. A primitív könyvművészet, a koncepció volt a hibás. A kiadók hamar rájöttek, hogy Majtényi Erik, Isaac Asimov, Mircea Dinescu, Örkény István, Maupassant, stb. kéziratait rám bízhatták egyforma bizalommal. Fotót is használtam illusztrálásra, s amint egyik méltatásodban találóan megjegyezted, PP a fotóban grafikus, a grafikában fotós. Itt arra térnék ki, hogy valójában így is van, mert amikor a kéziratot boncolom, kikeresem azt a kulcsjelenetet éppúgy, mint a fotográfiában, ami tipikus, emblematikus. Következhet a kompresszió, és maga a kivitelezés. Ezt sajnos nem mindig tudom betartani, mert egyes sztorik különböző síkban történnek, ilyenkor születik meg az a barokkos egyveleg, amely lehet, hogy részleteiben jó, de illusztrációnak nem, mert gyatra a szintézis képességem. De ebbe még nem halt bele senki.
Ahány ország, annyi stílusú illusztráció. A magyar Szalay-s, a svájci és német kissé groteszk, az amerikai hiperrealista… Nekem ezekhez is kellett alkalmazkodnom…

Dinescu-fedőlap (PP)

(Folytatjuk)