A megbocsájtás útján

Anya a nagy elfutás minden lényeges mozzanatáról tudott. Már szerda reggel, mielőtt felszálltunk a pécsi vonatra, előkaptam a mobilom, hogy szóljak neki. De meggondoltam magam, tudtam, ha beszélünk, rávesz, hogy maradjak. Ezért csak Budapestet elhagyva hívtam fel, és amíg elmagyarázhattam, mi a helyzet, átéltünk néhány Armageddon-féle ütközést.
Az aszteroida-becsapódások után elpanaszoltam, hogy kedden Céklafej kizavart minket az udvarra, órákig – ez nem volt igaz – ácsorogtunk a nyárfák körül az esőben, hidegben, szélben, egy szál semmiben. Ez szadizmus. Szerdán féltünk suliba menni, mert beígérte, ha engedélye nélkül húzunk el, folytatódik a büntetés. Mivel nem szólt, tőle egész éjjel is kint maradhattunk volna. Ezért döntöttük úgy, hogy, izé, sztrájkolni fogunk. Amint kimondtam a sztrájk szót, megkönnyebbültem. Mintha a szó maga valamilyen felmentést adott volna. Pécsre azért utazunk, mert ott élnek Pöri rokonai, mondtam. Sajnos ez sem volt igaz.
Anya zokogott. Azt ismételgette, hogy okos csajnak tartott, de csak egy hígagyú liba vagyok. Említette az ígéretem, azt, hogy az új suliban nem csinálok semmi olyat, ami veszélyeztetné a továbbtanulást. Kristófot is bekavarta: mit szólnék ahhoz, kérdezte, ha felhívná a srácot, és elpanaszolná, mit csináltam. Megijedtem, könyörögve kértem, ne tegye. Ha elárul, soha többé nem lát, fenyegettem meg. Erre beparázott. Jó, a barátomat kihagyja a vircsaftból, ígérte.
Beszélgetésünk után a fodrászatot a kolléganőjére bízta, kocsiba vágta magát, a Megyeri hídon áthajtott Újpestre, és a beviharzott Lánc suliba. Megbeszélte a helyzetet Esztó nénivel, aki annak örvendett, hogy legalább megtudta, miért hiányzik a fél osztály. Zsike és Mara nem tartott velünk Pécsre, de ők sem mentek suliba, beteget jelentettek.
Anya és Esztó néni együtt állított be az igazgatóhoz.
Céklafej sárkánnyá változott, lángokat fújt. Nincs mese, kirúg minden iskolakerülőt, mondta. Anya visszavágott. Tényleg botrányos, hogy ellógtunk, de az vajon nem botrányos, hogy tizenéves lányoknak és fiúknak egy szál pólóban kell állniuk az udvaron. Novemberben. Hidegben, szélben, esőben. Olyan betegségeket kaphatnak, hogy bele is hallhatnak. Ketten máris nyomják az ágyat. A többiek pedig azért választották a sztrájkot, hogy a beígért további kínzást megússzák.
Az igazgató lassan fogta fel, őt hibáztatja. Megdöbbent. Nem tudott arról, magyarázta indulatosan, hogy kabát nélkül álltunk kint az esőben, másfél órán át. Az sem igaz, hogy folytatnunk kellett volna a büntetést. És hogy sztrájk! Még hogy sztrájk! Ez baromság! Anya nem ijedt meg, finoman jelezte, ha kirúg minket, az ügyről mások is tudni fognak. Például az önkormányzat. Talán a sajtó is. Ez sem használt, ellenkezőleg, Céklafej még dühösebb lett, már nem kék, hanem vörös volt a feje. Megkérte Anyát és Esztó nénit, hagyják magára.
Anya a csütörtök reggelt is a suliban kezdte, szerencsére, mert az igazgató lehiggadt. Az ő tanulóinak nincs okuk félni, magyarázta. A fiatalos, filigrán titkárnőjével, aki szintén Emi néni volt, mint az alsós igazgatóhelyettes, ezért mi inkább Omnia néninek neveztük, kávét főzetett, és megkínálta Anyát, Esztó nénit. Majd elmesélte, hétfőn miért volt annyira feldúlt.
A Roma Integrációs Alapítvány négy tagját fogadta. Ismét azzal támadták, hogy a suliban szegregáció dúl. Túl sok roma gyerek tanul egy helyen, ami azt jelenti, hogy megfosztják őket a felzárkózás esélyétől. A beilleszkedéstől. Az integrációtól. És ott vannak a C osztályok, ami egyenesen bűn. Az alapítvány aktivistái minderről rég tudnak, kifogásaikkal már többször fordultak a fenntartóhoz, az önkormányzathoz, de hiába. Semmi nem változott. Ezért most a bíróság következik. Ő, a diri újból elmagyarázta, hogy a vitatott helyzet spontánul alakult ki, ennek ellenére a Lánc suliban nem rosszabb az oktatás, mint bárhol másutt. A C osztályokat a Mi Otthonunk Országos Cigányegylet, a MOOC találta ki, azért, hogy a leszakadók ne kallódjanak el. A könnyített oktatási forma sikeres lett, hiszen most már minden Újpesten élő roma fiatal elvégez a nyolc osztályt. Csakhogy az alapítványi fazonokat nem érdekelte az eredmény, a suli hagyománya, az előnyös tárgyi adottsága, a speciális pedagógiai program, a romológia szakot végezett pedagógusok száma. Az alapítvány elnöke, a szép cigányasszony, ellenségesen viselkedett. Meg kell szüntetni a roma többséget, a szegregációt, nincs más megoldás, hangoztatta. Ha az önkormányzat ebbe belemegy, akkor megszűnik a Lánc iskola, mondta az igazgató. Ez biztos. Hát ezért volt ideges.
A nyolc nyárfás történetben valamilyen félreértés történhetett, magyarázta. Nem tudott arról, hogy a lyukasóra utáni testnevelési órát a tanár nem tartotta meg, és hagyta a gyerekeket az udvaron ázni, fázni. Persze ez sem mentség a csoportos lógásra. Ezért komoly szankció mindenképpen lesz, de annak mértékéről akkor hajlandó tárgyalni, ha már mindannyian előtte állunk. Ez jó hír volt. Amint lehetett, Anya megtelefonálta nekem. Ekkor döntöttünk a hazatérésről.
*
Otthon, szombaton feszült volt a hangulat. Minden semleges szó, azaz hang olyannak hatott, mintha mentőkocsi szirénájának gombjához érnénk. Anya dúlt-fúlt, jogosan. Hiába magyaráztam volna el, hogy én tudtam, amit az adott helyzetben tudni kell, de elragadott az indulat. Meg a bandaszellem. Nem először.
Délutánra volt egy felkérésünk. Régen Kati néni és leánya hívott a Deák térre, ahol a baráti körük flashmobot rendezett. Annyi lesz a feladat, tudtam meg, hogy kornyikálni kell. Velem tartsz?, kérdezte Anya foghegyről. Veled, mondtam szipogva.
Fél kettőre érkeztünk a térre, fél órával a kezdés előtt. Sokan lézengtek az evangélikus templomnál, de senkit nem ismertük. A térnek a Bajcsy Zsilinszky út felé eső oldalán egy baseball-sapkás, töpszli hittérítő ügyködött. Mikrofonba fújta a ritmikus angol szöveget, ami valamilyen hites ének lehetett, de református zsoltárokhoz köze nem volt. Inkább popdalhoz hasonlított. Mellette tizennyolc körüli sápadt csaj pengette gitárját és cincogással kontrázott. Fejük fölötti molinón ez állt: „Reményt és jövőt ad nektek.” Az idézet Jeremiás prófétától származott. Amikor prózára váltott, az álló mikrofonját átvette a tolmács, ő pedig egy kézi szerkentyűvel indult táncba – mert annyit és úgy mozgott, mintha táncolna. Harsogva beszélt. Mi lesz a mi villámcsődületünkkel?, kérdeztem Anyától. Mire mi elkezdjük, ő befejezi, vélte Anya.
Tettem egy kört, megnéztem a templom és a mellette álló gimnázium falán függő márványtáblákat. Bár ezerszer kóvályogtam a téren, csak most esett le, hogy Kossuth Lajos itt kereszteltette meg két fiát, Thököly Imre fejedelem maradványait itt ravatalozták fel, és Petőfi Sándor az itteni gimibe is járt.
Szerencsére befutott Kati néni és Kinga. A barátnőm úgy nézett ki, mint egy keleti hercegnő, szeme ragyogott, minden cucca extra volt. Úgy látszik, feldobta őt az egyetemi élet, vagyis a sok buli. Bemutattak minket néhány ismerősüknek, majd Kinga elmagyarázta, hogy ez a „csődület” tulajdonképpen demonstráció. Néhány napja a parlamentben egy képviselő azt mondta, hogy a kommunizmus maga volt az ördög, mert istentelen nézeteivel elcsábította és beteggé tette a fiatalokat. Miért, ez nem igaz?, kérdeztem, erre a barátnőm jól megnézett, és elnéző mosollyal közölte: persze, hogy nem igaz. Az anyja meg barátnői, a most negyvenes éveikben járók, azt szeretnék illusztrálni, hogy fiatalkorukban, az „átkos/2-ben” sok minden volt jó és szép, például a közösségi élet. Áhá, motyogtam. Lényegében a dolog hidegen hagyott.
Mindenki fénymásolt lapot kapott, amelyen dalszövegek voltak. A tízből én csak kettőt ismertem, a Pál, Kata, Péter, meg a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetűt. Ezek összezavartak.
– Gyerekdal és népdal? – mutattam Kingának.
– Miért ne? – kérdezett vissza.
– Dedós…
– Ugyan. A flashmob közösségi játék. Olyasmi, mint régebben a happening. A résztvevők valami bizarr dolgot csinálnak, mondjuk fityiszt mutatnak a regnáló kormánynak, az ostoba uraknak, de lehet bármi más, majd a csoport felszívódik. Az egésznek van is, meg nincs is értelme.
Időközben megérkezett a karvezető és a gitáros, majd két dalt próbaként elénekeltünk. Kis szünet következett. A templom épületénél harangjáték kezdődött, mert pont 14 óra volt. A karvezető ötvenes hölgy két rendőrrel egyeztetett valamit, majd együtt mentek a hittérítőkhöz, akik csomagolni kezdtek.
Talán negyvenen lehettünk, és a kornyikálás meglepően jól ment. Még nekem is. Persze nem akartam lemaradni Kingától. Félkörben álltunk, mi háttal a hatalmas aranykereszttel megbúbolt templomnak. Körülöttünk rengetegen császkáltak, néhányak meg is álltak. Volt, aki bekapcsolódott az éneklésbe, mások bámészkodtak. Viszont a többség úgy viselkedett, ahogy az éhes galambok szoktak a tereken, parkokban: totyogtak ide, röppentek oda, meg összevissza, mintha magszórásban reménykedtek volna. Irigykedve néztem a fürtökben csüngő, vonulgató, főleg olasz és spanyol nyelven ricsajozó fiatal turistákat. November volt, suliidő, de úgy látszik, megengedhették maguknak, hogy az olcsónak mondott fapados repülőkkel kiruccanjanak, egy-két napra ideutazzanak. Ahol álltam, a Deák Ferenc utca jobb oldalának elején magasló Le Meridien hotel láttam, bár a parksziget gyér lombú fái némileg takarták. Nem kellett volna, mégis eszembe jutott: a szálloda homlokzatára rakott szobrok között van egy meztelen pasi-szobor szárnyas sisakkal, görbe fütyivel. Még hetedikes koromban mutatta meg osztálytársam, egykori barátnőm, az Angi. Akkor nagyon murisnak hatott.
Két dal különösen tetszett, a Bella Ciao meg az Ohio. Az első egy partizánról szólt, aki megsebesült, és érezte, nemsokára meghal. Arra kérte a társát, hogy a hegyvidéken temesse el, és a sírjára virágot tegyen. Az arra járók majd tudni fogják, a szabadságért halt meg. Minden versszakot refrén dobta fel: „Ó bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao, ciao”. Jól lehetett hajlítani. Olasz turisták együtténekeltek velünk. Az Ohio-nak még nagyobb sikere volt, legalább ötször nyomtuk. „Megmondtam én, enyém leszel/ És többé már senki nem ölel!/ Vár ránk a part, hív a nagy folyó,/ Csobban a víz, hív az Ohio.” Otthon megnéztem az interneten. Az amerikai ballada egy szerelmi gyilkosság története. Willy az Ohio folyó partján kéri meg Polly kezét, de ő visszautasítja. Bosszúból leszúrja és vízbe dobja a csajt. A srác akasztófán végzi. A hetvenes, nyolcvanas években a suli kirándulások, a KISZ-táborok tábortűz melletti nagy kedvence volt az Ohio.
Jó lett volna, ha Kingával hosszabban dumálhatok, de persze sietnie kellett valahová. Abban már nem is reménykedtem, hogy valamelyik nap ismét együtt bicajozhatunk a Duna pláza mögötti területen. Mióta egyetemista lett, nem jutott rám ideje.
Este a Skype-on elénekeltem Kristófnak a teljes Ohio-t. Aztán külön ezt a részt: „Megöltem őt, akit szerettem,/ Mert nem kellett neki a szerelmem.”
– Nana! – mondta Kristóf. – És nem igaz.
– Mi?
– Az…
– Micsoda?
– Tudod te.
– Miért nem mondod ki?
– Te miért nem?
– Jó, hagyjuk – fejeztem be mérgesen.

(Folytatjuk)