Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, CsG ezúttal PP gyermekkorát célozza meg:

Érezted-e eddigi életed során előnyét annak, hogy falusi környezetből, mondhatni mélyszegénységből érkeztél az értelmiségi létbe? Melyek voltak ezek az előnyök (ha voltak). Ugyanakkor, milyen hátrányokat tartasz számon ugyanezen okból kifolyólag? És megbékéltél-e velük vagy sem?

PP: Dühös voltam, hogy már 11 éves vagyok és még mindig gyermeknek szólítanak. Nagyon vártam a felnőtt kort. Nehezen teltek az esztendők, nehezen a hónapok is. Vártam, hogy kiszakadjak már a családból, elég volt már a gyermeksírásból, még a szeretett Erzsike húgomat is örökbe kellett adni egy távoli rokonsághoz, mert már öregedő szüleink nem bírták szusszal fenntartásunkat.

Nagyanyám ’18-ban

Hét gyermek, Istenem! Gazdaságtani nyelvezettel élve egy olyan súlyos recesszióba kerültünk, amely egy egész életre szólt mindenkinek. Apámnak az a vágya, hogy lova és szekere legyen, soha nem valósult meg. 6×6 lépéses kertecskénkben a paradicsomunk soha nem érett meg, mert nyersen már megettük, soha nem kóstolhatta meg a szomszéd a saját szilváját, mert mi, gyermekek leloptuk. Soha nem kapja vissza Juliska néni a cérnával mért kölcsönkenyeret, mert Ajtapatakán a tengerig már rég elúszott. A békák sem látnak többé engem a nedves pincében fotókat nagyítani, mert Középajtáról nagyon rég elköltöztem…
Még azt a szerencsétlen ösztöndíjat is utáltam, amely diszkriminált a módosabb kollégáim előtt, ahelyett hogy örvendtem volna neki. A gasztronómiáról még nem is szóltam… Evett-e Ön puliszkára kent seggvakaró lekvárt kapálás közben? Kóstolta-e meg a világ legjobb sósborszeszét cukron (Diana), ami még a fájó bokánkban is enyhítette fáradtságukat, ha az erdőben fát vágtunk? Evett-e rozspuliszkát fokhagymás ciberével takaráskor? Nos, kérdem azt, hogy is ne rúgjon ki az ember a hámból? Köszönöm a sorsnak, hogy kirúgatott… Aztán ettem annyi kaviárt II. Hasszán király udvarában, amennyi csak belém fért. Megmutattam süketnéma anyámnak New Yorkot. La Mamounia Afrika legszebb hotelében, ahol Churchill festette a giccseit, fülembe húzattam a Magyarországról jött vándorzenészekkel a Székely Himnuszt. És képzeljék el, nem dobtak ki, mert szegény és székely voltam…

(Folytatjuk)

Édesanyám ’40-ben