(Puzzle-darabok életemből)

Amikor 1996-ban bepolgárosodtunk, s tizenhárom év elteltével hazamehettünk, a sepsiszentgyörgyi színház várótermében összefutott haverek felleltároztak, s úgy szemre kissé csalódva mondták, te Gyárfás, hát te semmit sem változtál, mi azt hittük, hogy itt hátraszaltókkal vagy legalább saját helikoptereddel fogsz szórakoztatni minket! Hát, ami a helikoptert illeti, arra már megvan a pénzem, de a benzinre még nem, válaszoltam, nem is kellett többet mondanom. Otthon én azért dolgoztam, hogy megéljünk. Egy perccel sem többet, mint amennyit muszáj, s annyi tudással, amennyit a kirótt feladat megkívánt, ügyelve arra, hogy a poszttal járó fizetéshez szabjam az izzadás mennyiségét és (igen, ilyen is van), minőségét. Miután negyvenévesen Svájcig sepert a Nemere s ott átadott a Főnnek, ismertem s tanultam meg azt a munkát, aminek gyümölcse van. Itt érdemes többet és jobban csinálni, mert azonnali, pénzben jól bemérhető hatása, haszna van. A konkurencia a kollégák között is hajt. Hogy az igazi nagy nyereséget a tulaj teszi zsebre, nem érdekelt, mivel ő előttem már bent volt az irodában, és hogy mikor ment haza, azt én sohasem tudtam, olyan későig azért csak nem ülök ott, s az igazán nagy rizikót is ő cipeli, így van rendjén, joggal visz ő a többet, mint én. Miénk volt a világ, amikor végre Bernből másfél évi várakozás után megjött az Asyl (menekültségi státusz). Valami kevés pénzem már volt a bridzsórákból. A klub kért fel bridzs óraadónak. Munkavállalási engedély nélkül ment az oktatás, a tanítványok közül nem egy volt törvényhozó vagy felülvigyázó volt, de fél szemet behunyni, ha saját érdekről van szó, mindenütt lehet. Annyi pénz, hogy mindent, amit egyszerre Andrissal a nagy szabadságban a magunkénak szerettünk volna tudni, megszerezzük, közel sem gyűlt össze. A menekültségi státusszal megkaptuk a legtöbbet, a hitelt. Bementünk az első garázsba kocsit venni, s az eladó kérdésére, hogy milyen autóra gondolok, azt válaszoltam, egy pirosra. Félre tetszett érteni, milyen márka, hány köbcenti, hány ülés, lóerő stb., valami ilyesmit tessék mondani! Nem, uram, én olyan boldog vagyok, nekem piros autó kell. Érti? Piros, piros! Amikor rá három évre jó magaviseletünk díjaként megkaptuk a végleges letelepedés engedélyét, kinyílt a világ. Útlevelünk még nem volt, az csak az állampolgársággal jár, de a Genfi Konvenció alapján utazólevelet töltöttek ki mindhármunknak, csak színében, és egyetlen mondatában különbözött a későbbi pirostól: Svájc nem vállalja a felelősséget, ha olyan országba utazunk, ahol a politikai rendszer azonos azzal, ahonnan elmenekültünk. Sőt, ez esetben megtörténhet, hogy megszűnvén a politikai menekültség alanya, ki is toloncolhat az országból. Bámulatos módon Magyar-ország mint úti cél engedélyezett, igaz, ehhez osztrák és magyar vízumokat kellett beszerezni, s különösen az utóbbi nehézkesen ment. Osztrák kirendeltség Luzernben is működött, csak be kellett ugrani s azonnal adták, a magyarhoz Bernbe és csak bizonyos napokon hosszas sorbanállás, papírkitöltés, fényképek leadása, majd jó néhány nap elteltével egy kis kasszaablak előtt meggörnyedve, a túloldalon rágógumit emésztő fenséges úrtól kunyerálhattál, tessék mondani megvan már? Nem emlékszem pontosan, de olyan negyven frank fejenként a magyar, harminc az osztrák vízum s még a kivett szabadnap az ágyintézésre, elég drágává tették az indulást. Fizetésem is pont annyi volt, mint egy kezdőé. Szerencsére a magyar árak, különösen pedig a svájci frank nyakló nélküli tisztelete megkönnyítette ottlétünket. Ezt hamar felfedezve valahogy megkaptam a módját, hogy közöljem úton-útfélén, ha kellett, ha nem, hogy mi Svájcból jövünk, ezzel mintegy kikényszerítettem a különleges bánásmódot. Feleségem s fiam ezt már nemcsak hogy unta, hanem szégyellte is, előreküldtek a szállóknál, és megvárták, míg én kibölcselkedem magam. Félős-bocsánatkérően csatlakoztak hozzám, de azért élvezték az akció gyümölcsét. A karácsonyt szilveszterrel egybekötve töltöttük Budapesten, a Váci utcai Taverna szállóban (ennek volt saját garázsa, a számunkra akkor kifizethetők közül). Nekem eszembe jutott a tizenöt évvel korábbi Százéves vendéglő turistamenüje s, hogy megbosszuljam az akkori nincstelenségünket, arra kormányoztam a családi ladikot. Az ajtóban ha nem is ugyanaz, de ugyanolyan, most már eleve elutasító diplomata állt: a karácsony este uram, zártkörű, műsoros est, csak meghívottaknak szabad a bejárat, s különben is minden asztal foglalt. Még csak nem is sajnálta, de én igen: hát, nagyon sajnálom, most érkeztünk Svájcból s még időnk sem volt forintot váltani, nem tudna egy helyet ajánlani, ahol svájci frankkal fizethetünk, hárman lennénk… Miért nem ezzel kezdi, drága jó uram? Mi, akik átéltük a tizenöt évvel korábbi asztalpucolást, most egészen más élményben volt részünk. Félretolták a karácsonyfát, összezsúfolták a zenekart, nekünk ideiglenesen egy álló bárasztalkát toltak a könyökünk alá. Aperitifek kavalkádja, biztató mosolyok a csömörig, minden oldalról. Féltem, hogy összekényszerítenek két, már vacsorázó magyar családot, de a raktárból sikerült előhozni egy asztalt s három széket. A főnök szobájából előkerült a damasztabrosz, a herendi készlet, s fejenként öt kés és villa, meg kis- és nagykanál, ilyen-olyan poharak. Végre leültünk. Épp idejében, mert Pampa már többször nekiindult az ajtónak, hogy ezt csináljam egyedül tovább, ő nem a szilveszteri kabaré műsorszáma, hogy mindenki minket bámuljon, de aztán normalizálódott a helyzet, már amennyire normálisnak vehető a továbbra is megkülönböztetett, kényeztető kiszolgálása a svájci franknak. Kialudtuk a vacsora izgalmait, s másnap délelőtt, amikor a szálloda bárjában a napi programot terveztük, egy fiatal, jólöltözött ember megkérdezte rém udvariasan, hogy odaakaszthatja-e a kabátját a mellettünk levő fogasra? Nemsokára, miután felhörpintette kávéját, elbúcsúzott, és magával vitte az Andris télikabátját pénztárcástól ( még tiszta szerencse hogy az iratai nem voltak benne, de a háromszáz frank ellopott zsebpénze fájt), ez volt a büntetés a tegnap estéért, mondta Pampa, nem, ez az emlékeztető, hogy félig- meddig haza jöttünk, s gyógyszer a honvágy ellen. Ha hatni fog, megérte, találtam ki én a sovány vigaszt.

(Folytatjuk)