Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, PP azt szeretné megtudni, hogy mit nyújt CsG-nek a város, amelyben él.

Nemrég fotókat láttam Csíkszeredáról, kellemes hangulatot árasztanak az utcái. Kielégíti-e kulturális igényeidet? Mi hiányzik a legjobban? Hozzászoktál-e az emberek észjárásához?

CsG: Nyugis város. Még akkor is, ha lassanként ellepik az általam nem túl rokonszenvezett gépkocsik. Egy ekkora városnak nem volna szüksége akkora autóinvázióra, amekkora manapság fenyegeti. Igaz, a garázsproblémák teljesen megoldatlanok, a régi gépkocsikkal pedig nincs mit kezdjenek az emberek, mert teljesen bedugult a piac. A használt kocsik ma már a kutyának se kellenek. Csíkszereda dicséretére legyen mondva, a városvezetés mostanig ellenállt a gépkocsilobbinak és a gyalogosok szempontjait érvényesítette. Így a város központi magja máig áthatolhatatlan az autósok részére, mindenféle kerülőutakat kell keresniük, a szigeten pedig boldogan megvannak a gyerekek, a kis- és nagymamák és a járókelők.
Megfizethetetlen előnye a városnak, hogy pár óra alatt teljesen körbe lehet járni. S nincs olyan vége, amiből a másikig ne lehessen könnyűszerrel gyalogosan megtenni az utat.

A kultúrigényekkel kapcsolatban az a sajátos Csíkszeredában, hogy néha csőstül kínálkozik alkalom zenét hallgatni, tárlatot látogatni, múzeumban búvárkodni vagy író-olvasó találkozón elmerengeni, netán színpadi produkciókat megtekinteni. Máskor meg úgy kong a város, mint az érett tök: üresen, puhán. Ilyen szempontból nem tudtam szeredai lenni. Mert amikor én kongani érzem a várost, az igazából akkor is él, csak talán nem éppen a falai között, hanem kint a természetben: a közeli fürdőkön, kirándulóhelyeken, a Büdösben vagy a Hargitán, esetleg távolabb, Szentkeresztbányán. Ezeket a szépségeket birtokba venni már későn érkeztem a városba. Annyira leköt a saját munkám, úgy sajnálom „céltalan” dolgokra pazarolni az időt, hogy kétszer meggondolom, ha nagyobb túrára adom a fejem. Oda már gépkocsi kellene. Az meg nincsen – és most már nem is lesz. Egyikünk se tudná úgy vezetni és gondozni, hogy érdemes legyen tartani.

A kegyetlenül lebontott, hajdani Kossuth-Virág utca

Az emberek rendesek, közvetlenek, csak ezzel a közvetlenséggel nem szabad visszaélni. Él néhány jó barátom a városban, akik emberileg is otthonossá teszik számomra a környezetet. Szemközti szomszédunkkal – Rusev Misiékkel – meleg baráti, már-már rokoni hangulatú a viszony. Sokszor bízzuk egymásra a lakásunkat, olykor közös programot is szervezünk, átjárunk egymáshoz, kölcsönösen segítjük egymást. Gyerekeik szintén külföldön, ilyen szempontból is közösek a problémáink… Ádám Gyula személyében remek fotós és képzőművész barátot szereztem, korban a fiam lehetne, de egyenrangú társként dolgozunk együtt hosszú évek óta. Székedi Feriben nagyra becsült újságíró kollégát ismertem meg, aki székelyként és felelős gondolkodóként mindvégig segített nekem abban, hogy egészséges képet alkothassak a csíkiakról és a székely ember mindennapjairól. Költőtársnak, kiváló embernek ott van Ferencz Imre: olyan alkotó ember, akire fenntartás nélkül fel tudok nézni. Költői sikerei, eredményei engem is stimulálnak. Megingathatatlan lelki támaszom, oszlopom dr. Veres Albert pszichiáter, aki egyike azoknak, akik miatt nyugdíjazásomkor éppen Csíkszeredában telepedtem meg. Rengeteg pozitív élményt, támogatást, emberi megértést kaptam tőle, s gondolom, egyúttal ő is tőlem.

Ennyi talán elég is ahhoz, hogy az alkotáson kívül az ember ne érezze magányosnak magát.
Ami a legjobban hiányzik, azok a szüleim. Tulajdonképpen ők választották Csíkot végső pihenő helyüknek, engem is az ő rajongásuk „csalt” ide, most már közös sírjuk tart itt. Azt hiányolom leginkább, hogy amíg éltek, nem tudtam eléggé kifejezni azt, amit haláluk óta hatványozottan érzek: hogy mennyire szeretem őket. Együttesen és külön-külön is.

Valamikor így festett a csíkszeredai vár. Ma múzeum

(Folytatjuk)

1. Máriás József:
   2013. május 21. 08:31

   Szép vallomás. Mennyien vagyunk, élünk Hozzá hasonló helyzetben, azonos életérzésekkel. Kiszakadtunk a magunk természetes közegéből, messzire sodródtunk a szülőhelytől, elszakadtunk a rokonságtól. A távolba is magunkkal vittük annak illatát, domborzati arculatát. A kötelékek lazulnak, az ismerős arcok elhalványulnak. És alig–alig lépnek helyébe mások. Ezért is épül, erősödik bennünk egy virtuális világ, amelyet könyveinkből építünk magunknak, a betűk a téglák, a szavak a kötőanyagok, a könyvek a magunk várai,ahova behúzódunk, egyre inkább távolodva attól, ami egykor élő, eleven élettér volt számunkra. Olyan ez mint egy készülődés a nemlét felé. Ennek jele a szüleink iránt érzett szeretet újraélése. Istenem, mi mindent kellett volna velük megbeszélnünk, mi mindent kellett volna tőlük eltanulnunk… És megköszöntük–e nekik a szeretetet, az ölelést, a gondoskodást, a tekintetet, amellyel elkísért útjainkon, az imát, amit értünk mondtak. Mi is szülők, nagyszülők lettünk. Be jó lenne hozzájuk méltónak lenni! Olyanná lenni/válni, hogy valamikor, évtizedek múltán ők is így gondoljanak ránk!