Koldusok / PERFORÁL

Krajnik Nagy Károly

Koldusaink, koldusaitok…

Azok nem a mi koldusaink, mondja Mester Zsolt Koppantó című regényében Mamuka, Szilágysomlyón hajdani udvarház Nagyasszonya, a történetét később elmesélő unokának. A koldusokkal ezzel témában lennénk, a háború előtti jelenetre fel is üthetem a könyvet:

“A Kistemplomban mindig van látnivaló.A mise végeztével közönséges vasárnapokon is eseményszámba megy a kivonulás.A templom kapujában néhány toprongyos férfi és asszony áll, némelyek béna tagjaikat mutogatják, siránkozó hangon koldulnak. Mamuka átszellemülten halad kifelé – én a nyomában – , nem néz egyik koldusra sem.Amikor megjelenik a kápolna ajtajában, a siránkozó mormogás felerősödik, ő azonban meg sem rezzen.Néhány lépés után hirtelen megáll, előveszi kicsiny, fekete gyöngyökkel kivarrt tarsolyát az ugyancsak fekete bőrretiküljéből, előkotorász néhány pénzdarabot: előbb egy szakállas férfi, majd egy rongyos cigányasszony kinyújtott tenyerébe ejti. A jelenet vasárnapról vasárnapra megismétlődik.Mivel én nem látok semmi különbséget kéregető és kéregető között, egy vasárnap megkérdezem Mamukától: – Miért nerm adunk a többieknek is ? -Mamuka megáll; csodákozva és ugyanakkor szemrehányóan néz reám: – Azok nem a mi koldusaink. – Igen, a családnak mindene megvan,, még külön koldusai is vannak.(…)

Saját koldusaink nemcsak a templom előtt várják az alamizsnát. Ők havonta rendszeresen bejönnek az udvarra; nem tolakodóak, nem követelőzőek, tudják,hogy ami az övék, azt megkapják..A szakállas férfi egyedül , a rongyos cigányasszony három purdéjával várnak, szótlanul várnak, akár egy-két órát is. Én a szemközti ablakkból lesem őket a muskátlik és az oleánderek közül. Amikor Mamuka előkerül a gyomlálásból vagy egyéb kerti munkából, élelemmel, régi ruhákkal és kevés pénzzel látja el őket.”

Ugorjunk most vagy száz kilométert a térben és vagy háromnegyed századot az időben, ami alatt a koldulás természetrajza alig változott. Csupán a toprongyosságot váltotta fel az “uraságól levetett holmi”, a nyugati használt textiliák aprópénzért vesztegetett áradata.

Transzilvánia Kolozsvár nevű városának az Állomás-negyedében, ahol lakom,
az egy főre eső koldusok száma sokkal nagyobb, mint a sokéves városi átlag. Leszólítják naponta az embert, szembe állnak vele, vagy elrettentő csonkaságaikat teszik közszemlére, még télvíz idején is, kócos gyerekek sündörögnek körülöttem, amikor buszjegyet veszek. Én munkába utaznék, és ők is utaznának. Mármint a visszajáró aprópénzre. És ez így megy napról napra, óráról órára.Sokukat felismerem már, kiejtésükből sejtem, hogy a reggeli ingázó vonatokkal érkeztek-e kelet-európai mérce szerinti nagyvárosunk nyolcvan kilométeres körzetéből, vagy pedig a többszáz kilométerről, a hegyeken is túlról indult távolságiakról hurcolkodtak le csapatostól vagy családostól.De hiába ismerem fel egyikük-másikukat, én sem vagyok Mamuka, és ők sem az én koldusaim. Nem az enyémek, még csak a kolozsváriaké sem.

Kolozsvár regionális centrum, nem csoda, ha a munkát keresők mellett a munkát kerülőket, köztük a koldusokat, a kéregetőket is mágnesként vonzza Egy kicsi Európa, a koldusokat is kicsibben vonzza, mint a vén Európa, nagyban. Ahol, el kell ismernünk, egyre jogosabban és egyre ingerültebben teszik fel nekünk a kérdést: “Akkor hát ezek is a mi koldusaink, vagy nem a tiétek esetleg, véletlenül?!”

Ha művész lennék, talán most koldusoperát emlegetnék, de csak szegény diplomás proletár vagyok, így találóbb, ha a koldulás iparáról, mesterségéről elmélkedem.Mert nagyonis jól tudom, hogy vannak, bőven vannak az életnek elesettjei, akiket illik felsegíteni, de sajnos azt is tudom, hogy még többen találtatnak, akik a szánalom profi vámszedői. Nem vagyok Mamuka, de Mamuka szenvtelenségét irányukba magam is gyakran tapasztalom.

Mamukának persze megvoltak a saját külön bejáratú koldusai , szociális érzékenységből, segítőkészségből ő is lerótta a maga porcióját.
Mi nem vagyunk Mamukák, saját koldusaink sincsenek, de bőven akad körülöttünk beteges szomszéd, magányos munkatárs, elaggott rokon, és egyre ritkábbak bár, szűkölködő nagycsaládosok.Ök ugyan nem a kéregetés profijai és a szánalom vámszedői, de a maguk módján koldusokok ők is .A szeretet, a figyelmesség az emberi kapcsolatok koldusai..És ne feledjük, nem a hegyeken túlról jöttek, de velünk vannak, köztünk élnek, és valamit talán el is várnak tőlünk.Koldusok vagy nem koldusok, egy biztos, hogy miénkek ők.

2013. május 21.

2 hozzászólás érkezett

  1. K.V.S.:

    Mester Zsolt Koppantó című regényét nagyon szerettem. Írtam is róla a Vörös Zászlóban, ha jól emlékszem. Az „én koldusom, te koldusod” felosztás nem igazán kedvemre való, mégis sok benne az igazság.

  2. K.N.K.:

    Igaza van, kedves K.V.S, ez a felosztás , „a mi koldusaink,a ti koldusaitok”, még nekem,a szerzőnek sem igazán szimpatikus. De ha részletesebben kifejteni nem is volt elég módom, legalább jelezni szerettem volna. Van viszont egy ötletem: mi lenne, ha jogos fenntartásait ezen a helyen részletesebben is megfogalmazná? Gondolom, hogy egészen érdekes párbeszéd, netalán vita is kialakulhatna köztünk. Az viszont már túl szép volna, hogy mások is bekapcsolódjanak…

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights