Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, CsG-t szintén érdeklik PP családi emlékei…

Milyen emlékek foglalkoztatnak ma szüleiddel kapcsolatban, s különösképpen édesanyáddal, akivel tudtommal szorosabb és huzamosabb kapcsolatod volt? A József Attiláétól eltérően milyen a te mama-képed?

PP: Állítólag a vietnami háborúban a halálosan megsebesült amerikai katonák többsége az édesanyját kiáltotta segítségül, mielőtt az Úr karjában örökre elszenderültek volna. Hiszem azt, hogy nem létezik se vitéz, se király, se rablógyikos, akinek az anya halálakor ne fröccsenne ki szeméből a könny. Ez az a pillanat, amikor másodszor vágódik el a láthatatlan köldökzsinór a legszeretettebb lénytől. E pillanattól kezdve az élet egészen más. Ugyan megy tovább, de értelmének megfelezésével. Így vagyok ezzel a mai napig én is. Ha ő nincsen már, kinek bizonyítom, hogy nem kínlódott hiába értem? Sajnálom, hogy a halálával kezdem a válaszom, de ha anyámról kell szóljak, mindenek előtt a nem létezésének gondolata gyötör és fáj.

Anyám kapáláskor (1981)

Nagyanyám szolgáló leányként dolgozott egy magas rangú tiszti családnál, így esett teherbe munkaadójától. Anyám megszülése után öngyilkos lett, talán erkölcstelen tettéért, ilyenformán anyám az apját nem ismerhette, én pedig nem ismerhettem a nagyapámat…
Anyám, diftériás megbetegedése folytán, nyolcéves korában elveszítette teljesen a hallását, szókészletéből csak nagyon kevés maradt, így iskolába nem járhatott. Apámat Nagybaconban ismerte meg, az elsőszülött gyermekük én voltam. Nagyon kérdéses lehetett akkoriban, hogy nem-e örökölöm anyám sérültségét. Az utánam következő testvérek is makkegészségesnek születtek, így nőtt a vidám barakk mennyiségileg. Okossága, életrevalósága miatt a falu népe nagy megbecsülésben tartotta. Mindenki ismerte, előtte nem létezett zárt ajtó. A new yorki és montreali utcákat szájhoz tett kézzel nézte, de nem szólt semmit. Nem is érdekelte, azt hiszem. Ő értem jött át a tengeren, hogy annyi év után újra megláthasson, és nem Amerikáért.

Anyám Montrealban (középen)

Olyan jó megfigyelő volt, hogy figyelmét semmi nem tudta elkerülni, bizonyára jó detektív lehetett volna belőle, mert nagy távolságról megértette, mit beszél két ember csupán a szájmozgásról. (Természetesen, ha magyarul beszélgettek…) Minden fintorból, arcmozdulatból azonnal leolvasta az emberek karakterét. Legalább erre nem kellett sok energiát pazaroljon. Minden információt vizuálisan dolgozott fel, és csak nagyon ritkán tévesen. Ő soha nem mondhatta, hogy azt hallottam…

Minden híradás nélkül megéreztem, hogy egyszer csak átkiáltott az óceánon: Péter, gyere haza, mert nemsokára meghalok. Amikor megérkeztem, ott állt az udvar közepén, ürülékes vederrel a kezében, mozdulatlanul. A baróti kórházban halt meg, a fülem a szívét hallgatta, amint utolsót dobbant…

Az utolsó út

(Folytatjuk)