Debreczeni Éva: A legszebb évek
„Már látom, lesz perc, melyet így köszöntsek:
Maradj még, óh szép vagy nagyon!”
(Goethe: Faust)
Akkor meghallotta a harangokat. Vagy inkább kis üvegcsengettyűk voltak, mint karácsonykor. A fülébe zúgtak. Fehér fényt látott. Egy hang szólt valahonnan föntről:
– Sorsfordulóhoz értél, a legszebb éveid következnek.
Nyilvánvaló volt a számára, hogy álmodik.
Arra ébredt, hogy valaki szájon csókolta.
– Te itt? Hogy kerülsz ide? Annyi kilométeren, annyi vízen át…?
A Nő Aki Szerette, átölelte.
– Nem olvastad a levelemet? Tudtam, hogy szükséged van rám, repültem hozzád. Mától minden megváltozik. Most jön életed legszebb periódusa.
– De hogyan? Hisz semmim sem maradt. A feleségem elhagyott, mikor elbocsátottak. A barátom lakásában húzódom meg, az enyémet elárverezték. Az egyetlen hűséges lényt, a kutyámat, tegnap elütötte egy autó.
– Hozzám fogsz költözni. Már beszéltem egy ismerősömmel, aki munkát ad neked. Azt fogod csinálni, amihez értesz, amit szeretsz, méghozzá pénzért. A házam a tengerparton áll, minden nap látni fogod a vizet. És a hajnalt. És az alkonyt. Lesznek gyerekeink, unokáink, kiülünk majd a nyugágyba és nézzük, hogy építik a homokvárakat. És a sirályok a kezünkből esznek. Én ezt tudom adni neked. Hosszú, boldog éveket. Csak fogd meg a kezem és gyere velem.
És ő megfogta a kezét és elment vele. Így éltek ketten, boldogan, fiatalosan-öregesen, hosszú évtizedeken át…
A fonott karosszékbe zuhant, az ünnepség után, amikor megkapta az életmű-díjat munkásságáért. Kedvese felállt mellőle, és az alkony felé indult. Hirtelen előbújt a köd. A fehérség mindent elborított. Bárhogyan erőltette a szemét, csak egy éles, fényes pontot látott, ami egyre közeledett. És ismét meghallotta a harangokat. Vagy a csengettyűket. Vagy a telefont. Vagy csak ímélje jött? A zajt határozottan érzékelte.
Akkor már elrúgta maga alól a széket. Egy ideig még himbálózott a kötélen.
A számítógép képernyőjén a feliratot, hogy újabb levele érkezett, sohasem olvasta el.
Pusztai Péter rajza