azért annak nem kell az istenhez imádkoznia, hiszen olyan közel jár hozzá, mintha egyek lennének.

A legelső sorban három, úgy tíz év körüli fiú ült. Mikor már kérdezni lehetett, egymást lökdösték, ki, mit kérdezzen, ki legyen a következő.
Mi meg néztük, hallgattuk a férfit, a mosolygóst, szép, piros arcút, és kerestük a műlábát az asztal alatt, vajon mikor bukkan elő a bársonynadrágja alól. Aztán előbukkant, mert kedélyesen válaszolgatott a kisfiúk kérdéseire, elengedte magát.
Már nevettünk, mert a fiúk egyre csak kérdezgettek.
Hisz’ már ő is nevetett. Pedig a fiúk tették fel a legfontosabb kérdéseket: hogyan van az ott a magasban, mit csinál a test, mennyire bírja.
Ő mindegyikre válaszolt, tisztelettel, a fiúkhoz fordulva, és mi értettük ezt.
Az est végén közelebb kerültem hozzá, néztem, ahogy dedikál.
A polgármestert kérdeztem:
‒ Hát hogy jött, és hogy megy haza ilyen rossz időjárásban?
Ő csak úgy frajerosan – mifelénk így mondjuk, ha valaki vagányosan felel:
‒ Hát, hogy? Mi ez neki, hisz’ a nyolcezresekhez szokott.
Kint igencsak hófúvásra állt az idő. Még februárban jártunk.
El is búcsúztam.
Neki pedig szerencsés utat kívántam, mikor felpillantott a dedikálásból.

Féltem attól a pár kilométertől, pedig azok nem felfelé vezettek.