Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, PP-t rendkívül izgatja, hogy egykor politizáló barátját nem háborítják-e fel a politikai szélhámosságok?

Mondhatni önfeláldozó munkát végzel nekünk, művészeknek, tollforgatóknak a Káféval, nem beszélve dokumentációs feltárásaidról. És mindezt ingyen! De ott vannak a politikai élet piszkai, nem gurulsz be néha, hogy legalább egyet pattints ostoroddal? Vagy talán hiábavalónak tartod?

CsG: Önfeláldozó… Nagy szavak átka: mondanak is valamit, de legtöbbször elfedik a lényeget. Mint a koporsó teszi azzal, aki benne fekszik. Az életem alakult úgy, hogy mindvégig művészek, tollforgatók fordultak hozzám figyelemért, támogatásért, segítségért. Nem egyszer barátságért, néhány jó szóért. Én ezt úgy fogtam föl, hogy amennyiben megtehettem, cselekvően válaszoltam. Azt vettem észre, hogy ha egy helyzetben segíthetsz, tehetsz valamit, akkor jobb tenni, mint azon rágódni, hogy milyen sz.r a világ. No persze, ezek a segítő gesztusok némi időt is kértek s kérnek ma is, olykor nem is keveset. Az ember pedig abból áldoz rájuk, amije van: saját magából. Ennyiben valóban önfeláldozás. De az már nem, hogy figyelem magam: mekkora terhelést bír még el a rekord-formám? Eddig még mindig sikerült átvinni a terheket egyik partról a másikra. Tudom, nem mindig lesz ez így. Erre lélekben máris fel vagyok készülve. Életemet is igyekszem úgy alakítani, hogy menet közben mindinkább letettem azokról a tennivalókról, melyekben nem találom meg az alkotás, a játék valamiféle örömét.
Tudom, hogy nem csak Erdélyben, s nem csak Magyarországon, de az egész világon élnek olyan emberek – nálam valamivel fiatalabbak –, akik valamikor tőlem kapták az első bíráló vagy buzdító szavakat írásaikra, fotójukra, rajzaikra. Sokuknak már a nevét is elfelejtettem, olyan sokan vannak. Egy darabig őriztem például egy listát azok nevével és levelük sorszámával, akiknek irodalmi–művészerti tanácsot adtam az Ifjúmunkás mellékletének levelezési rovatában, majd később a Jóbarátban, illetve az Előrében. 1989 után pedig már nem is tartottam nyilván a segítettek mezőnyét, minden spontán és természetes lett.

Ha most csak arra gondolok, hány egyetemista, hány fiatal dolgozott a kezem alatt, irányításommal s tanult meg ezt-azt az újságírás, az újságkészítés, a szerkesztés titkaiból, abból is kitelne egy osztályra való. Akkoriban csak azt sajnáltam, hogy oly kevesen maradtak meg a lap (a Romániai Magyar Szó) mellett s tűntek el távolabbi, szélcsendesebbnek vélt vizeken. Ma már tudom, hogy igazságtalanul gondolkoztam felőlük, hiszen ők csak repülni akartak megtanulni, nem pedig fészket rakni és telephelyet találni.

Ingyen… Ha pénzre gondolsz, akkor valóban ingyen. De ma sem tudom eléggé fel- és megbecsülni, amit én emberileg kaptam tőlük és általuk az élettől, attól a helyzettől, hogy egyáltalán egymásra találtunk. Aprócska, köznapi jelzés: egyik fiam egy szomszédos országban olyan emberre bukkant kezelőorvosában, aki diákként valamikor tőlem kapott, valószínűleg elutasító, bár udvarias válaszokat verspróbálkozásaira. Magam érthetően megfeledkeztem róla, ő viszont egy életre szóló emlékként tartotta számon s említette meg fiamnak azokat a fejléces, szerkesztőségi leveleket.

Amikor 1973 decemberében a ciprusi ifjúságot okítom – a romániai kommunista ifjak nevében. A mai jelek szerint nem fogott rajtuk…

A politika olyan természetű, hogy minél jobban piszkálja az ember, annál jobban bűzlik. Így volt ez 1989 előtt, és így történt ez az úgynevezett rendszerváltás után is. Fiatal koromban azt hittem, hogy az emberi élet menete, minősége közösségi szándékkal javítható, befolyásolható. Hogy az emberek szüntelenül csak javulnak, tökéletesednek. Hogy én mint író, újságíró önzetlenül és hosszú távon nevelem majd őket, rányitom a szemüket a helyes útra. Lehet, hogy Te ezt a mesét már akkor se hitted el, amikor fiatalabbként mellettem dolgoztál. Én még sokáig áltattam magam azzal, hogy a körülöttem lévő látszat természetesen csal, mert a nehézségek múltával lesz majd szőlő s lágy kenyér. S amikor láttam, hogy ezzel teljesen ellentétes úton száguldunk a katasztrófa felé s nem láttam az alagút végét, a megoldást, akkor valóban megijedtem és úgy éreztem, hogy elsodor a múlt idő, amely oly cinkosan rászedett és maga alá tepert. Nehezen tudtam elképzelni, hogy annak tüntessem fel magam, ami nem lehettem, mert az ember ugyanazzal a szájával nem fújhat egyszerre hideget is, meg meleget. Ott, ahol összecsapnak a politikai indulatok, az embernek választania muszáj, hogy melyik oldalra álljon. Sajnos, a harc olyan fázisba jutott körülöttem, amerre csak látok, hogy mind a két oldal végzetesen bemocskolódott, elárulva a néma, jobbra vagy balra igazodó többség valódi érdekeit. Ennek a politikai életnek a piszkait, bár rajtam is csattannak, azoknak a nemzedékeknek kell elsöpörniük, akik tíz-húsz-harminc-ötven év múlva meghatározó tényezők lesznek ebben a térségben. Az én hangom ehhez annyira gyönge, mint viharban a fű zengése. A mai kakofóniában, zűrzavarban csak annyi maradt nekem, hogy összehordjam még azokat az emlékeket és értékeket, amiket a múlt század második felében, együgyű fiatalságunkban összeálmodtunk és összehordtunk, a körülmények és a szűkös lehetőségek ellenére.

(Folytatjuk)

Nyilvános székelyudvarhelyi farsangi rendezvény a Romániai Magyar Szó szerkesztőivel a színpadon. Gáspárik Attila (jobboldalt) éppen „elszámoltat” bennünket / fotó Székely Sándor

1. Ilyés András Zsolt:
   2013. május 25. 15:34

   Nekem is, nagyon sokat segít(ett), úgy a pályakezdésemkor, mint a mai napig. Mindvégig, diákkorom óta Cseke Gabi bácsi (hogy felfedjem falusi kilétem :-), és Mészely József tanító bácsi egyengették-, támogatták legfőképp az irodalmi munkásságom – mai napig.
   Köszönöm!

2. K.V.S.:
   2013. május 26. 08:01

   Amikor a marosvásárhelyi Vörös Zászlótól kirúgtak (leépítettek), Cseke Gabi protezsált be – ha jól tudom – az Előréhez. Ott aztán olyan jó dolgom lett, hogy eszeveszetten menekültem … előbb vissza a Vörös Zászlóhoz, majd el az országból. De hát erről nem ő tehetett.

3. Keszthelyi György:
   2013. május 26. 13:25

   Nem létezik jobb és bal. Egyetlen cél uralkodik egyetlen szóban: érdek

4. Cseke Gábor:
   2013. május 26. 14:51

   De hiszen erről van szó: a jobboldali érdek nem azonos a baloldalival. Tehát mégis léteznek.

5. Keszthelyi György:
   2013. május 26. 15:23

   Amennyiben helytálló a következő kijelentés – márpedig helytálló: „elárulva a néma, vagy balra igazodó többség valódi érdekeit.” – akkor ezek a jobb- és balérdekek mégiscsak elhagyják korrekt politikai indíttatásukat, egybefolynak a piacgazdaság haszonhajhászó tevékenységeiben.

6. Keszthelyi György:
   2013. május 26. 15:24

   javítok: elárulva a néma, jobbra vagy balra…