(Puzzle-darabok életemből)

Luzernben is volt szerencsém a Faipari Minisztérium egy kiváló reprezentánsát három napon át kísérgetni. Az Etienne AG akkor még nem kívánt Svájc határain túl is üzletelni, annak ellenére, hogy a legnagyobb faipari gépeket forgalmazó cég volt Nyugat- Európában. De még mindig, csak a negyvenszázalékos részesedése volt a svájci piacból, a többit a tizennyolc konkurens vagy a gyártó cégek időnként egész Svájcot végigportyázó képviselői aratták le. De kacérkodott a gondolattal, hogy Romániával vagy Magyarországgal felvegye a kapcsolatot. Itt van Andreas, beszéli a nyelvet s a még élő kapcsolatait is ki lehetne használni. Amikor a magas beosztású keleti vendég faxon közölte megérkezésének időpontját a kloteni repülőtérre, engem három napra felmentettek minden más tennivaló alól, szállíthattam a nagyon komoly felelősségtudattal rendelkező elvtárs-urat ruhaüzletből ruhaüzletbe, vendéglőktől, vendéglőkig, és (napközben a mi cégünk költségére) mutattam a bárba vezető utakat későbbre, amikor magára hagytam. Gyárlátogatásra, amiért tulajdonképpen kiküldték, sajnos, nem futotta idejéből. Az Etienne AG kiállítását olyan tíz perc alatt végigfutottuk az utolsó nap, akkor jutott eszébe, hogy a felesége megbízta, kávészűrő papírt is vegyen. Berohantunk egy háztartási cikkeket árusító üzletbe. Egymásután kezdte feltépni a kartondobozokat, hogy kivegye, s az araszával lemérje, az-e a keresett méret, hiába mutattam, hogy a kartondobozra rá van rajzolva a pontos méret, ő nem hitte: csei in münö nui mincsunö, aztán a kasszánál, ahova utánahozták a feltépett dobozokat, felháborodott: Cse kökacc de oameni. Nem akartam, hogy rossz benyomásokkal hagyja el az országot, átvettem azt a két-három dobozt, majd csak elhasználjuk. Ezzel viszont megindítottam a lavinát, mert a repülőtéren elővette a delegációs céduláját, hogy írjam alá, miszerint három napon át 2400 km-t tett meg,tizennégy gyárat látogatott meg, és én óránként 150 frankért mint tolmács álltam a rendelkezésére, így aztán otthon, a minisztériumban kb. 4800 svájci frank kiszállási díjon tudnak majd osztozkodni kollégáival. Hát az érzelmes búcsúhoz nem illettek a belesti és a ráhát szavak, de így váltunk el örökre.

Igazán érdekes akkor lett a munkaköröm, amikor a közreműködésemmel elégedett megrendelő levelet írt az Etienne családnak, amiben megköszöni az együttműködést és arra kéri őket, hogy ezután minden beruházást érintő kérdésben én lehessek a tanácsadójuk – sokkal szívesebben tárgyalnak olyasvalakivel, aki már bizonyított és valósággal otthon van a gyárukban. Ekkor létesült a Kundenberater (ügyféltanácsadó) állás vagy beosztás a cégnél az addigi Produktberater (terméktanácsos) mellett. Egy-két év alatt 35-40 gyárnak lettem a beruházási tanácsadója, ez azt jelentette, hogy a fűtéstől a porelszívásig, a forgácsolástól a lakkozásig, a szerelés, csomagolás, raktározás, minden gépesíthető folyamat tudójává, és eladójává kellett kinőjem magam. Ez viszont roppant izgalmassá tette a mindennapokat. Munkám kinőtte az előző évek néha házalásra emlékeztető jellegét, a névjegykártyámra felkerült a dipl. ing. mellé a menedzser szó s a banki kontóm is megugrott a sokat ígérő státuszról a svájci (ma már lassan kihaló, de akkor még érezhetően jelen levő) középosztályra jellemző, nyugodtságot, biztonságot nyújtó kategóriába. Hirtelen eszembe jut, hogy Vásárhelynek majdnem minden utcáját, terét mint egy betanult leckét felmondom, itt pedig, ahol egyhuzamban a legtöbbet éltem, a szomszéd utca nevét sem ismerem. Ha valaki találkát ad, percekig magyaráztatom, hogy az állomástól (ez egy biztos pont) hogyan jutok oda. Sokszor kínos, ha egy turista megkérdi, hogy luzerni vagyok, és em tudnám megmondani, hol van ez vagy az az utca? A feleletet az is nehezíti, hogy Luzernben számos olyan utca van, hogy kilencven fokos kanyart vesz, de nevét megtartja, vagy belefut egy nagy térbe, s ott irányt változtat. Mindegyiknek megvan a történelmi magyarázata, de ezekhez ide kell születni s a regékkel együtt nőni fel. Hónapokig bosszantott, hogy az óvárost a dombra eső oldalon lezáró kilenc bástya egyikén a város legrégibb és legnagyobb órája egy perccel hamarabb kezdi jelezni az idő pontos múlását, mint a többi. Aztán végre felvilágosítottak, hogy erre külön ember van fogadva (a mostani 52 éve csinálja) mint városi alkalmazott, ki minden reggel felmegy, olajozza, felhúzza, és gondoskodik róla, hogy a hagyományokhoz hűségesen, mint egy karmester ez üssön be a többi toronyórához . Ködös, de nem sötét múltra néz vissza a város történelme, mert a latin lucearia, amiből nevét származtatják, égő fényre utal. S azt sem titkolják a leírások, hogy a XIII. században egy osztrák herceg kétezer ezüst márkáért megvásárolta a Benedek-rendiektől a várost szőröstül-bőröstül, akárcsak New Yorkot az áttelepedők az indiánoktól, s ez lett a hídfője a Habsburgok elleni, sok évig tartó háborúknak. Anélkül, hogy átmásoljam vagy lefordítsam a Luzernről szóló számtalan bedekker valamelyikét, holnaptól egy érzelmi körsétát próbálok tenni második szülővárosomban. Már ezzel is zavarban vagyok: Lucern, Luzern? Miután a város magyar lakossága nem éri el az egy százalékot sem, nem kényszerítem rá a kétnyelvű feliratot. És hol ezt, hol azt pötyögöm le, de ugyanazt értem alatta, akárcsak az itt járt otthoni újságíró, aki megdöbbenve látta, hogy Svájcban négy különböző anyanyelvű nép tökéletes nemzetté olvad össze. Haza- érve lelkendezve közölte is a Népszabadságban:
Svájcban oly tökéletes az egymás nyelvének a tisztelete – írta – , hogy ugyanazt a várost a németek Luzernnek, az olaszok Luganónak és a franciák Lausanne-nak nevezik. Másnap aztán lehozták a kommentárt is: És az angol turisták tiszteletből Liverpoolnak. Luzernben és Svájcban az apróságok grandiozitása lep meg, azokat érdemes megkeresni. Nagyságban az Alpokkal amúgy sem lehet versengeni. A várost domináló Hof templom tornya a legmagasabb pont, amit épület elérhet. Amikor kiírták a versenyt az új Kultúra és Kongresszus Centrumra (KKL), egy pár ragyogó terv ezen bukott meg, egy-két méterrel túllépték ezt a kőbe vésett szabályt. A városházát körbejáró vagy csak mellette elsétáló turistának fel sem tűnik az embermagasságban falba épített két vaslénia. Évszázadokon keresztül ez volt a megengedett szövetméret, amit Luzern városában a piacra vihettek. Ezért lepett meg többszörösen, hogy egy ilyen rendet és szabályokat imádó népet bronztáblára vésett szöveggel kellett figyelmeztetni 1870 körül, hogy a kisebbik fahídról azontúl súlyos pénzbírság terhe alatt a szemét vízbe dobálása megtiltva! Addig az egész város oda hordta. És az ár jött, továbbvitte a környező falvaknak a város megemésztetlen remanenciáit, s ha nem jött az ár, hát bűzlött rendesen. Márpedig a tisztaság, rend és jó illat a tízparancsolatot is megelőzi itt, akárcsak a többi európai értéket, a pontosság, szólásszabadság kánonjait e tán legrégibb népi demokráciában. A svájci állam teljesen megbízik polgáraiban, és ez a bizalom az egyik alapfeltétele a társadalmi jólétnek, ezt viszonozza ugyancsak bizalommal a polgár. Óhazámban a történelem már két generációba belenevelte, hogy a polgárnak az állam a legnagyobb ellensége, és semmi esély arra, hogy belátható időn belül kialakuljon a partneri viszony. Magyarországon meg a politikai megosztottság fojtja meg a bizalmat, s miután érzik, hogy ebbe beletörődni nem szabad, nem lehet, kívülről vagy felülről várják a megoldást, addig mindenki törődik a maga és családja kis ügyeivel, hátat fordít az országos bajoknak. 1997 nyara számunkra Luzernben, az akkori lakásunkban, a negyedik emeleten ijesztő emlékeket hagyott maga után. Mint már annyiszor máskor, ha szokatlanul nagy lett a délutáni meleg, menetrendszerűen kitört a zivatar. Jólesően lehűtötte a levegőt és a kedélyeket, megtisztult mindenki és minden. . Ezúttal viszont, hirtelen éjszakai sötét lett, s minden előjel nélkül indult az égiháború. Hatalmas robajjal, először a lakás egyik oldalát, majd pillanatokon belül megváltoztatva az irányt, galambtojás nagyságú jégtöltényekkel bombázta a másikat is, betörte az ablakainkat. Az első reakciónk, az volt, ki innen, de amikor kinyitottuk az ajtót, a folyosóról és alulról még ijesztőbb recsegés-ropogás kergetett vissza, ahol akkorra már mind a két oldalról a szoba közepéig bevert a jég. Leültünk középen a földre, összebújtunk (ismerek olyan házaspárt, akiket még egy nagyobb természeti csapás sem kényszerítene összebújásra, de most nem ez a téma), s vártuk, hogy csendesedjen. Ahogy jött, olyan hirtelen vége is lett. Egy ablak sem maradt épen, lennebb meg lapáttal kellett a térdig érő jéghalmazt letakarítsam a teraszokról, hogy a gyors olvadás ne árassza el vízzel az emeleti irodákat. Jellemző az itteni viszonyokra, alig vonult el a vihar, már hívott is a ház tulaja, majd a biztosító, s rá egy órára megjelent az asztalos a csapatával, estére újra ép volt mind a kilenc ablak.

(Folytatjuk)