A váratlan pártfogó

Anya reggelizés közben megjegyezte, nyugodtan tömjem a fejem, van idő. Kocsival visz a suliba. Vajon attól tartott, hogy ismét ellógok? Ennyire nem bízott már bennem? Fájt. Nem kérdeztem rá.
Mivel a Corsa az épület mögötti parkolóban, dús lombú nyárfa alatt állt, őszi reggeleken le kellett tisztítani. A por meg a hamar rászáradó madárszar miatt gyakran mosni is. A munkát most én vállaltam. Ahogy kiléptem az ajtón, meglepődtem. Előző nap még színes ősz volt, de reggelre minden fa teljesen csupasz lett. Persze, éjszaka nagy vihar tombolt a Szellemtelepen. A kis verdát tarka szőnyeg fedte, mintha a környékből minden rozsdalevelet magához vonzott volna. Sajnáltam, hogy le kellett őket söpörni.
Napközben semmi különös nem történt. Céklafej újabb szekálást nem tudott vagy nem akart kieszelni, így maradt a már kipróbált: tanítás után ott kellett maradnunk. De ne a könyvtárban ücsörögjenek, mint valami török basák, harsogta az igazgató, hanem az irodák előtt álljatok. Áhá!, röhögtünk, amikor lelépett, a basák a háremek helyett a könyvtárban töltötték napjaikat.
Tehát kettőtől fél ötig a Bermuda háromszögben dekkoltunk. Ezen helyen szobroztatta Céklafej azokat, akiket később kirúgott. Ugyanitt várakoztak az igazolást kérő egykori tanulók, az ebédbefizetések miatt érkező szülők, a suli körüli munkákra pályázó vállalkozók, az ilyen-olyan kérelmezők. Ők leülhettek a szivacsfotelekbe, nekünk nem volt szabad. Így egyszerűen lecsúsztunk a fal mellé. A linóleum nem volt hideg. Beszélgettünk, közben hallhattuk, hogy a 23-asban dúl a napközis foglalkozás, a földszinten alsósok ricsajoznak, az utcán pedig, természetesen, mentőautókat száguldoznak.
Aztán megjelent a lépcső tetején egy idegen, és a tanári felé tartva szó szerint belénk botlott.
Első blikkre negyven körülinek és normális fazonnak látszott. Barna bőrkabátot, vanília-fagyi inget, csoki-fagyi nyakkendőt viselt. Körszakálla és bajusza volt, az orra alatti szőrzet olyan, mintha tejfölbe ért volna. A homloka már javában hátrafelé gördeszkázott. Ahogy hozzánk ért, szemöldöke felszökött, és fogait mutogatta. Később jöttünk rá, a behízelgő vigyora nem csak nekünk szólt: az öltözékéhez tartozott. Valószínűleg éjszaka sem tette le, arra az esetre számítva, hogy fontos emberekkel álmodik.
Minden hónapban egyszer látogatott a suliba, mert Konti János országgyűlési képviselő helyett, Konti „fehérházi”, azaz irodaházi titkáraként ő tartotta a fogadóórát. Emi néni, az alsós igazgató nyitotta ki számára a 22-es termet. A pasi csak behajította az osztályba a számzáras diplomatatáskáját, kabátját, és visszajött hozzánk. Mi szépen, tisztelettudóan felálltunk.
– Borsi Gábriel vagyok – mutatkozott be, és kezet rázott minden csajjal. Már ez is fura volt.
Aztán kérdezősködött. Pöri gyorsan összefoglalta, velünk mi a szitu.
– Nahát, büntiben vagytok! – tornáztatta arcizmait a pasi. – Nahát, lógtatok a suliból! – csóválta fejét, de a hangjában nem rosszallás, inkább elismerés-féle rezgett. – Nahát, milyen csintalanok vagytok!
Mi is nevettünk, de nem vele, hanem rajta. Mókás volt a pasi meg a nahát és a csintalan szó. Nahát úr szívesen dumcsizott volna velünk, de szólította a haza, a kötelesség. Már többen állva vagy a szivacsfotelekbe süllyedve várakoztak rá. Majd csukott ajtó mögött fogadta a pacienseket, akik a vezető párt helyi illetékesétől, pontosabban annak megbízottjától várták panaszuk orvoslását. Félóra alatt hét személyt darált le, de a várakozók száma nem csökkent, sőt növekedett, mert újabbak érkeztek. Amikor kinézett, hogy újabb személyt tessékeljen be, mint egy urológus doktor, mindig felénk kacsintott. Olyan muris volt, hogy pisiltük össze magunkat.
Az újabb ajtónyitáskor egyenesen hozzánk battyogott.
– Úgy tűnik – mondta szenvedő pofával -, ma sokáig kell maradnom. Nem fogynak a delikvensek. De ha nem burkolok valamit, éhen fogok halni.
– Jaj, azt nem viselnénk el – mondta Merci komoly pofával.
– Ki hoz nekem két sajtos-szalámis pizzaszeletet és egy üveg leightos kólát? – kérdezte.
– Honnan? – ráncoltam a homlokom.
– A Harang utcai pizzástól – mondta. – Nincs messze. És neki kólája is van.
– Majd én – vágtam rá, mert mozogni akartam.
– Ragyogó! – jutalmazott egy még szélesebb vigyorral a Nahát úr.
Egy ezrest adott. Pörit hívtam kísérőnek, de Lenuta csatlakozott hozzám. Nem törtük össze magunkat, jó harminc perc alatt tettük meg az utat oda és vissza. Mikor megérkeztünk, nem kellett bekopogni a 22-esbe, mert a titkár úr az emeleti lépcső tetején, a vörös korlátnál várt ránk. Már egyetlen hajótöröttje sem úszkált a Bermuda háromszögben.
A pasi behívta a csajokat a teremben, visszaült a tanári asztalhoz, megnézte, sőt megszámolta a kevéske visszajárót, majd tömni kezdte a fejét. Közben elmagyarázta a fogadóórás munkamódszerét. Minden bejelentést, kérést diktafonra vesz, és ha fontos ügyről van szó, akkor a számítógépén szöveges emlékeztetőt készít róla. Konti képviselő úr kinyitja a fájlt, és ha kell, ha tud, ha van rá módja, nahát akkor intézkedik.
Gyorsan a kóla után nyúlt, meglökte, az eldőlt volna, de elkapta, így fordított rajta kettőt-hármat, vagyis felrázta. Majd nyitotta. Sejtettem, a lé ki fog robbanni, ezért ösztönösen mindkét tenyeremet az üveg alá tartottam. Megtelt a markom, sőt az asztal szélén meg a parketten is szép tócsa keletkezett. A titkár úr nem hagyta pocsékba a löttyöt, a tenyeremhez hajtotta kopasz fejét, és felszürcsölte, amit lehetett.
Még úgy negyedórán át tartott szóval minket, sokat nahátozott, majd Lenutat és engem – vagyis a két leginkább cigánynak látszó csajt – meghívott a pártjuk bulijába, igaz, kisegítőnek, majd lelépett. Nekünk még maradni kellett.
*
Kedden Céklafej mind a négy „lógóst” behívta magához. Merthogy a rendőrség érdeklődött rólunk. Lófarok urat ugyanis feljelentette egyik szomszédja. Azzal vádolta, hogy a lakásába gyereklányokat vitt, ott leitatta, bedrogozta őket, és minden éjszaka dáridóztak. És ki tudja, hogy még miket csináltak. A hangsúly a „ki tudja min” volt. Pécsi vendéglátónkat a zsernyákok kifaggatták, ő pedig emlékezett a pesti sulink nevére.
Az igazgató azzal szekált minket: mit művelt velünk az ürge? Ismét nem tudta elhinni, hogy semmi rendkívüli nem történt. Ugyanaz a gennyes sztori ismétlődött, ami velem az Apafiban, és ami Henike barátnőmmel szeptemberben, a Lánc suliban. Úgy látszik, a pasik valóságnak veszik, ami a mocskos fantáziájukban megjelenik. Céklafej ordítozott. Ha tőle függne, nőgyógyászhoz cibálna minket, fenyegetőzött. Ez is az egyik mániája volt.
– Miért húztatok pont Pécsre? – jutott eszébe.
– A Hegedűs a háztetőn című mjüzikelt akartuk megnézni – bökte ki Pöri, és ebben volt egy pici igazság.
– Tessék? – az igazgató nem hitt a fülének.
– Így volt – erősítettem meg. – Pöri színész apukájának díszlettervező barátjánál laktunk. Azt reméltük, ő ingyenjegyet szerez nekünk.
– Ez nagyon béna hazugság – csóválta a fejét Céklafej. – Jobbat nem tudtatok kitalálni?
– Nem kamu – mondtuk mind a négyen.
– Jó. Legyen. És láttátok a darabot?
– Nem, mert – próbáltam volna megmagyarázni, de a diri közbeszólt.
– Na persze! – és csúnyán röhögött.
– Azért nem, mert időközben levették a műsororról – vágtam ki. – De Pöri megtanította nekünk a mjüzikel dalait. Ezzel foglalkoztunk minden este. A tanulással.
Céklafej szeme pörögni kezdett.
– A tanulással. Ti teljesen hülyének néztek engem? – tette csípőre a kezét.
– Csak nem képzeli, Tódor bácsi? – tiltakoztunk egyszerre, pedig nagyon szerettünk volna igent mondani.
– Tőletek minden kitelik.
– Esküszöm! – emelte fel jobb kezének két ujját Mercike, úgy, mintha valami gagyi színdarabban játszana. Bizonytalankodva, de utánoztuk.
– Ha egyetlen dalt elénekeltek abból az izéből, elfelejtem az ügyeteket – mondta ravaszkodva Céklafej.
Erre előadtuk a Ha én gazdag lennék-et. Csengett az iroda. Az igazgatónak leesett az álla.
– Most egy nagyon fontos értekezletre megyek, de holnap folytatjuk. Persze nem vagytok felmentve – mondta ígéretét máris megszegve. – Ma és holnap, és ki tudja, még meddig, órák után egészen fél ötig a Bermuda háromszögben kell állnotok. Úgy, mint pénteken. És csak az ügyeletes igazgatóhelyettes külön engedélyével mehettek haza.
Intette, hogy végzett, kint tágasabb.
– Van egy kis baj – mondtam.
– Az a te bajod – vágott vissza Céklafej. – Na, kifele!
– Az a gond, hogy szerdán nem maradhatok sem én, sem Lenuta, mert délután háromra a Civil Központba vagyunk hivatalosak – közöltem. – Borsi Gábriel úr meghívott minket az Új Szabadság Front ünnepségére.
– Miii? Nem igaz. Mi? Ki? Ő? Téged és Lenutát?
– Igen – mondtam. Olyan ártatlan képet vágtam, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy mélymagyar politikus két cigánycsajt hív meg egy politikai rendezvényre.
– Egyáltalán tudod te, hogy ki a Borsi? – hitetlenkedett Tódor bá.
Az orra alá dugtam Nahát úr névjegykártyáját. Kézbe vette, forgatta.
– Mennyire ismered? – csavargatta az orrát, mintha hagymákat pucolna.
– Kicsit – mondtam.
– Ne szerénykedj! – szólt közbe Pöri. – A tenyeredből ivott.
– Mi ez az újabb baromság? – rivallt rá az igazgató.
– Így volt. A pénteki fogadóórája után történt. Tessék megkérdezni tőle. A titkár úrtól – erősködött Pöri.
– Jó. Megkérdezem – mondta Céklafej. Kizavart minket, és ezzel a mi nagy lógás-ügyünk elindult a feledés útján. Aznap utoljára lötyögtünk fel ötig a Bermuda háromszögben.
Másnap délelőtt civil ruhás rendőr érkezett a suliban, és a felsős igazgatóhelyettes irodájában egyenként hallgatott meg minket. Sokkal szelídebb, megértőbb volt, mint Céklafej. Mi pedig biztosítottuk a biztos urat, hogy a pécsi Samu úr tökéletes úriember volt. Úgy viselkedett velünk, mintha saját gyerekei lennénk. Vagyis tisztára mostuk. Pedig Mercinek megfordult a fejében, sőt, nekem is, valahogy el kellene áztatnunk. Erőtlen próbálkozásunk Pöri ellenállásán bukott meg.
*
A Civil Központban megtartott összejövetel előtt Borsi úr közölte, régi pártjuknak, a szétesett Új Szabadság Frontnak kasszája üres, és az új pártjuk, a Nemzeti Tömb erre a „frontos” záró bulira, lényegében a párt halotti torára nem áldoz. Nem ment el az esze. De ha lenne suskájuk, akkor sem fizethetne kiskorúaknak, magyarázta. Tehát amit mi csinálni fogunk, az olyan, mintha rokoni segítség lenne egy családias összejövetelen. Viszont nem bánjuk meg, hogy segédkezünk, mert ő mélyen a saját zsebébe nyúl. Nagyon mélyen!, ismételte Nahát úr telefonba, majd megérkezésünk után a CK-ban is. Ez természetesen azt jelentette, hogy a meló után nagy lóvét üti a markunk.
Plafonig értek a kisterem ablakai, mégis szükség volt a csillárokra, mert a természetes fényt fordított U alakú hatalmas bársony drapériák fogták vissza. A függönyök olyanok voltak, mint a kidobó emberek: súlyosak, dagadtak, rusnyák, röhejesek. De a felkapcsolt csillárok és a falakra szerelt világítótestek sem tudták megvilágítani a helyiséget, így a nagy tükrök csak a félhomályt szórták szét.
Nahát úr égszínkék kötényt akasztott nyakunkba, a pántot hátul, a deréknál, csokorra kötötte. Az enyémet úgy meghúzta, hogy feljajdultam. Ahogy meglazította, kicsit tapizott, de nem vertem szájba, mert jelen volt a sulink igazgatója. Mindig, amikor rápillantottam, úgy láttam, Céklafejnek poszter-szeme van, olyan, amely mozdulatlanságában is követi az embert. Meglepett, hogy Feri bá, a magyartanárunk is ott van. Róla nem feltételeztem, hogy bármely pártnak tagja lenne, mert öreg, visszahúzódó, ideges, beszari alak volt.
Rögtön kezdődött a munka: a kerek asztalokra poharat, szalvétát vittünk, majd kólát, üveges narancslevet, szőlőlevet és ásványvizet. Utána szervíroztuk az üzleti aprósüteményt és a frissnek tűnő pogácsát. Ebből minden asztalra jutott két tálcával. A közönség idősekből állt, fiatalt szinte nem láttam. Velünk különben mindenki kedves volt, kivéve Céklafejt, aki valamiért bedobta a durcit. Nagyon nem tetszett neki, hogy ott ügyködünk.
Amint nyomni kezdték a púdert, leülhettünk. A dumagépek közül én kettőt, jó, hármat ismertem: a sulink igazgatóját, a polgármester-helyettest, az Ügónét, , és a tévéből Konti János képviselő urat.
A rizsa hosszúra nyúlt, mi nagyon untuk.
Szünetben letisztítottuk az asztalokat, mert következett az önkiszolgálós étkezés. Volt egy pincérféle, de ő inkább csak őrizte az ezüstös kuktafélékben melegen tartott sülteket, mártásos húsokat, gombás akármiket, és ha kellett, kiszolgálták az urakat és a hölgyeket. Nekünk arra kellett figyelni, hogy a burkolással ki mikor végez, mert a koszos tányérokat, evőeszközöket leszedtük, és műanyagládákba raktuk. Majd a kávét szolgáltuk fel, és ezzel elkezdődött a második felvonás.
A régi párttagok szólaltak fel. Mindannyian helyeselték, hogy a frontosok átléptek, és már a Nemzeti Tömböt erősítik. Egyetlen kivétel volt. A néni szürke kosztümöt viselt, szálkás termetű, de meggörbült hátú volt, őszes haja rövid és gyér. Ékszert nem viselt. Rezgő hangon kezdte, majd lassan belejött, és az idegessége indulattá változott. Elmondta, ő a rendszerváltás előtt lépett be az Új Szabadság Fontba. Húsz éven át minden taggyűlésen jelen volt. És nem csak ült és bólogatott, hanem anyagot sokszorosított, plakátot ragasztott, ismerőseit agitálta, idegen lakások ajtaján kopogtatott, aláírásgyűjtésben segédkezett. Ha kellett, adakozott, ha úgy hozta a szükség, tüntetett. A pártirodán telefonügyeletet is vállalt. Koszorúzáson, megemlékezésen, kiránduláson ő volt a biztos közönség. Választásokon számlálóbiztosként képviselte a Front érdekeit. Bíztak benne, ahogy ő is bízott a helyi vezetőkben, akik mindig azt hangoztatták, gyűlölködéstől mentes nemzeti politikát követnek, és párjukkal együtt emelkednek vagy buknak. De az urak nem tartották be ígéretüket. Elárulták a Frontot! Rászedték azokat, aki bíztak bennük. Azért jött el a búcsúra, a párt temetésre, hogy elmondja, belőle nem lesz renegát. Nem adja fel a nemzeti liberális elveit, jelentette ki.
Meghökkenés hideg szele fújt a teremben, és ráfagyasztotta a félelmet az arcokra. Senki nem tapsolt a néninek. Ellenkezőleg, néhányan lehurrogták. Füttyszó is hallatszott.
A hetven körüli asszonyság könnyezve botorkált kifelé, de az asztalokat elhagyva megszédült. Legközelebb én voltam, hozzá léptem, megfogtam a karját, és elkísértem az ajtóig. Aztán ott sem engedtem el, a belső udvaron át a főútra nyíló kapuig támogattam. Nagyon sajnáltam. Kérdeztem, hívjak-e segítséget, de ő nemet intett. Én is leléptem volna, de a munkát be kellett fejezni.
Az összejövetel, az ünnepi temetés vagy micsoda végén az asztalokról mindent le kellett szedni, és a vendéglős furgonjába hordani. Lenuta folyton dohogott: ha tudja, hogy ilyen kurva nagy meló lesz, mondta, tízezer froncsiért sem vállalta volna.
Otthon el akartam mesélni, miről volt szó a búcsú-buli, de csak dadogtam. Anya segített, hogy rekonstruáljam a lázadó néni szavait, mert ismerte őt. Különben Anya is a Frontra szokott szavazni.

(Folytatjuk)