Avagy ég fél Stockholm

Azért vagyunk a világon, hogy Svédországban otthon legyünk benne.

A Tamási-gondolat parafrázisa nem az én elmém szüleménye, egy könnyűzenész- paródia kapcsán hallottam mostanában. De hát a szöveg, ha már egyszer kikerült a gépből és berobbant a színpadokon, önálló életbe is kezdhet. Ezért tekinthetünk el felröppentésének lazább körülményeiről. Üzenetét, igazát , valamivel komolyabbra hangolva, akár a svéd városokban . randalírozó fiatalok is bizonygathatták volna.

Persze, otthonossá válni Svédországban – és bárhol másfelé a nagyvilágban –legkevésbé a randalírozással lehet. Autókat gyújtogatni, kirakatokat bezúzni , indítéktól függetlenül huliganizmusnak, garázdaságnak, elfogadhatatlan és büntetendő cselekménynek számít.De ha a hosszú időn át felgyűlt, kezeletlen feszültségek egyszer csak rövidzárlatot kapnak, akkor bizony szikrák pattannak a levegőben.

A véletlen úgy hozta össze, hogy éppen most, május derekán beszélgettem el Kolozsváron két Skandináviából érkezett, tengő-lengő fiatallal.A svéd fiú nevét akkor sem sikerült megjegyeznem, a magyar társáét pedig nem is kellett.. Erdélyből elszármazott, nemrég elhunyt édesanyja révén közel áll a családunkhoz, hosszú évek óta nyaranta találkounk vele Kolozsváron..

Ö a mi Árpikánk, de hiába viseli honfoglaló vezérünk kegendás nevét, ami Álmos fiának ezerszáz éve a Kárpát-medencében még símán összejött, ”honfoglalását” Észak országában huszonöt évesen sem sikerült konfirmálnia. Bevégzett tanulmányokkal, de még egy árva munkahellyel sem. Igaz, őshonos barátja sem húzta ki a nyerő számot, alkalmilag kisegítő munkás egy pékségben, miközben barátnője már egy kicsivel is megajándékozta.Elég erről ennyit.

Árpika és édesanyja vándorlásairól viszont regényciklust lehetne írni.A Dunántúlon több helyen is megfordultak, majd holland-perzsa mostohaapjával együtt – a vérszerinti pestit felejtsük el – Kanadát, az Egyesült Államokat is megjárták, mielőtt még Svédországban, Karstadban lehorgonyoztak volna…

Lászlóffy Aladár híres versének a zárósorai tolulnak róluk az emlékezetembe.A Vándor idők balladáját a nyolcvanas évek végének nagy emigrációs hulláma, erdélyi magyar menekültek százainak svédországi kirajzása nyomán írta: „Decemberben, gyalog, hintón, batáron, /népvándorok kelnek át egy határon, / két kezükben valuta és útlevél, /míg a világ: aki él, az visszaél./Jóra fordul, mára fordul életünk, / telelünk, de nyaralunk, de telelünk”.

Népvándoraink élete, legalábbis a korábbihoz képest, valóban jobbra fordult. De egyéb…Kínkeserves beilleszkedési gondjaikról a krónika mélyen hallgat.

A telelésnek rég vége már, a nyaralás következne, de éppen emiatt fő most az Árpika feje.. Derék mostohaapja, akinek még huszonöt évesen is el kell őt tartania, az erdélyi nyaralásnak váratlan feltételt szabott: Részéről O.K, feltéve, ha Árpika végre már egy kis pénzt is keresne hozzá.Keresni, mármint munkát,azt azóta is keresi,és keresi és keresi.Egymásra viszont sehogy sem találnak.Sem a munka rája, de ő sem a munkára.

Hát én azt hiszem, éppen ilyen Árpikáknak írják le és mutatják be „munka közben” Stockholmban , Malmöben és a többi svéd városban törő-zúzó, bevándorló fiatalokat..

A bulinak távolról sincs még vége, de ezek a sorok már befejező, képes beszédre várnak.Mondjuk, például talán erre:

Nem csak a szeméttelepeknél történhet öngyulladás. A szőnyeg alá söpört szemetünk is lángra kaphat néha.

Krajnik-Nagy Károly

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ