William bárd, walesi bárd léptetett sötét lován. A út, melyen végighaladt, hosszú volt, vérrel öntözött. Kevés város esett útba, és nem is akart betérni sehova. Londonba tartott, vissza nem számított térni. Feladata volt.
Nem volt otthon a vérengzés idején, Skóciában járt látogatóban, ihletet keresni és üzenetet vinni. Wales nem hozott ki sokat belőle, az otthoni környezet, az ismerősök, a család, mindig ugyanaz a táj, nyelv, ugyanazok a panaszok, hősök, félelmek.
Skócia más volt. Úgy érezte, olyan Skócia Walesnek, mint egy testvér. Hasonló helyzetben élve, de nem volt ugyanaz az entitás. Mintha Wales önmaga lett volna, az ő teste, vére, az ő szelleme és lelke. A tenyere, amit ismert. Skócia pedig hasonlított ugyan, az emberek hasonló helyzetben voltak, utálták az angolokat, félték a hódítást és a következményeit. Ugyanaz a szellem, de egy másik test.
A dalaiban is kereste a közöset. A tematikái nem változtak – sokszor maguk a dalok sem, a dallamok, csak a szövegük. A helyek, a nevek. Volt olyan alkotása, amelyben mindössze egyetlen névcserét eszközölt. De nem érezte úgy, hogy azért lenne ez, mert kimerült volna, nem volna mit megénekelnie. Ezt érezte helyénvalónak. És élvezte, hogy a walesi és a skót is ugyanazt dúdolja, ugyanúgy élvezi a történeteit, háborús históriáit. Ő volt a közös dolgok kiemelője, megéneklője. Britannia gyermeke. Ezért volt övé a feladat.
Lova verítékezett a sok rápakolt csomagtól. Más vándorénekesek talán egy hétre való ételt és egy hangszert horodoztak maguknál, nála viszont ezeken felül rengeteg egyéb tárgy is volt még. Fémből készült, csőszerű dolgok, tölcsérnek, szűrőnek kinéző szerkezetek. Több zsáknyi, tompán zörgő-csörgő tárgy. Többek között azért is kerülte a városokat, mert nem volt szüksége a kíváncsiskodó kérdésekre. A lovát körülvevő gyermekekre, akik netán el is csennének alkatrészeket. Mindre szüksége volt.
Apja kovácsmester volt, aki sosem tudta felfogni és elfogadni, hogy fiának másra is indíttatása volt, mint jobbnál jobb kardok kalapálására. „A kölyök már megint rajzol? Kitekerem a nyakát, ha elkapom” – morgott esténként anyjának.
William mindig szerkesztett, firkált. Gépezeteket rakott össze a műhelyből megmaradt vasdarabokból, később magának is öntött. Hangszereket is csinált, az elején csak élvezte, hogy apja ritmikus kalapácsütései más formájú tárgyakon másképp hangzanak. Ő is kopácsolt, ilyenkor apja mindig azt hitte, „végre dolgozik a kölyök”, pedig ő zenélni próbált. Dallamot kihozni a ritmusokból, a fémdarabokból.
Aztán szövegeket is kitalált. Leírni nem tudta őket, hiszen betűvetést nem tanult, egyedül nagyapjának adta elő szerzeményeit, sárkányokról, hősökről, Arthur királyról. Rajta mérte le a történetei, szövegei és – később – dalai hatását. Az öreg imádta. Mióta egy rosszul tapasztott kemencénk köszönhetően megvakult, unokája meséi jelentették kapcsolatát a külvilággal, tájakkal, emberekkel. Látta őket a képzeletében.
Mikor Will 15 éves lett, nagyapja nekiadta régen eldugott aranyát, hogy menjen és boldoguljon valahol máshol. A suhanc lovat vett, egy igazi, kipróbált lantot, majd megszökött a biztos és kötött kovácslét elől. Nagyapját harmadnapra eltemették.
Azóta járta Britannia útjait, falvait, városait. És örökké várt. Tudta, hogy vár még rá valami, az utolsó dal, amelynek lényege, küldetése lesz. Több, mint bárkiének. Várta a Dalt, amely majd nagyobb lesz, mint ő. Kereste ezt, beszélt öregek bárdokkal, eltanulta dallamaikat, szövegeiket, beépítette a sajátjaiba.
Kereste a Dalt a szerelemben, bánatban, egykori hősökben, pentaton dallamokban, katonás ritmusokban. De nem találta. Harminchoz közeledve kezdte úgy érezni, hogy nem is fogja.
Aztán hallotta hírt. Edward kivégeztette Wales bárdjait. Mert egyik az igazat mondotta. Ismerte az összesüket, vagy legalábbis tudott róluk. Barátai, sorstársai, ivócimborái, tanítói. Halottak mind. És ekkor megtalálta a Dalt. Csaknem azonnal. Bosszút kellett vennie rajtuk. Megvolt végre a cél. Rátalált egy ősi dallamra, ami mindük dalaiban ott lappangott, talán öröktől kezdve, várva, hogy valaki kiszabadítsa onnan. Egyszerű dallam, alapritmus. A szöveget pedig Ők adják majd. Ebben biztos volt.
Két hét alatt Londonba ért. A városban forrongott a csend. Ünnepelni kellett volna az elsöprő angol győzelmet, de sokan tudták, mivel is járt ez. Mindenki hallotta a bárdok esetét, és a többi hasonló esetet a palotából, és hallgatott. Senki nem akart az őrjöngő király következő áldozata lenni. Will nem csodálkozott ezen a sötét hangulaton. Saját fortyogó s mégis hallgató lelkét tükrözte.
Kivett egy fogadóban egy szobát. Innen járt a palotához naponta, azt csinálta, amit legjobban tudott: szóra bírta az embereket. Beszélt a szolgálókkal, istállófiúkkal, elcsábította a szobalányokat. Esténként a fogadóban rajzolt. Egy hét alatt elkészült a palota hozzávetőleges alaprajzával. Tudta, hol a királyi hálószoba, feljegyezte az őrök útvonalát. Felkészült.
A következő hét a szállítással telt el. Darabokra szedve rejtette el a ruhájába a magával hozott alkatrészeket. Két-hármanként szállította őket a palotába, ahol elrejtette az egyik nem használt padlásszárnyba. Lassan, de biztosan minden bejutott. A harmadik hétre beköltözött a szerkezet mellé. A padláson húzta meg magát, társasága az ott tanyázó rengeteg galamb volt, akik addigra egészen megszokták a furcsa figurát. Az elején bosszantotta Willt a sok zajos madár, de aztán úgy gondolta, elég tűrhető kórus lesz majd belőlük.
Alulról kezdte az összeszerelést. Egyik szeretője eldugta a király halószobájában az utolsó alkatrészt, majd az utolsó előttit. Innen haladt egyre fennebb Will. Falak mellett, szemmagasság fölött, vázák mögött vezette végig a csőrendszert. Letakarta az egészet mohával, galambszarral, ezzel amúgy is tele volt a palota. Egy hét alatt minden alkatrész a helyén volt, kivéve az utolsó kettőt. Az utolsó csődarab és a hangfogó tölcsér.
Pénteken elkezdte a dalolást. A tölcsér és sok száz méternyi cső kísértetiessé alakította és megsokszorozta a lant hangját. A galambok felismerhetetlen búgása pokoli és kaotikus háttérzaj volt a dalhoz. Első nap csak halkan pengetett. Hagyta, hogy a király álmait átjárja a dallam. Hogy maga se legyen biztos, hogy tényleg hall-e valamit, vagy csak képzelődik. Napról napra hangosabban játszott. Egy hét múlva megszólalt az ének is a dallam mellé.
Edward iszonyú ideges volt. Naponta öletett embereket, akik túl hangosan tüsszentettek. Reggelinél is az a szörnyű dallam kísértette. Az összes hangszert kitiltották a várból. És mégis, éjszakánként visszatért a dal. Mindig.
Aztán ének is társult hozzá. És Edward az ötszáz bárdot hallotta énekelni. De nem értette a dal szövegét. Vele álmodott, vele feküdt, vele kelt. Kívülről tudta, de mégsem értette, mit akarnak neki üzenni. Volt időszak – még az első napokban – , mikor szívesen hallgatta a dalt. De két hét után már elviselhetetlen volt neki. És az a pokoli háttérzaj!
William az évfordulón belefogott az angol változatba. A dal immár saját nyelvén hívta az angol királyt a pokolba.
S ő végre megértette a dal szövegét. Két hét után boldogan vetette ki magát az ablakon, zuhanás közben hangosan dalolva a gyűlölt dalt, az ötszázegy bárd, Skócia és Wales közös dalát.