„Azt hiszem, Karcsikám, te megszépítesz minket! – kezdi Bán Mihály Jani. – Egyetlen káromkodás sem olvasható írásaidban, pedig… De hát minek magyarázzam, te is hallod” – belekóstol a sörébe.
Nem ő az első, aki ezt a szememre veti. (A műveltebbek a realizmusra hivatkozva.) Igazuk van. Igaza van Janinak is, nem csak szavaiban, hanem a sörözésében is. Nem tiltakozom, ehelyett elmesélek egy történetet, amit még egy volt, német szakos kolléganőmtől hallottam még évszázadokkal ezelőtt. (Persze ezzel nem Évát akarom öregíteni!)
„Én voltam a soros, így én kísértem egy kisebb csoport gyereket tanulmányi kirándulásra Németországba. A német nyelvű órák után és a hétvégeken sokfelé vittek bennünket, többek közt egy futballmeccsre is. A közönség soraiban ülő diákjaink „kitettek magukért”: szidták a bírót, káromkodtak. Természetesen magyarul. Nekem égett a bőr az arcomon, mert tudtam, filmeznek minket. A szünetben összehívtam a fiúkat, figyelmeztettem őket, viselkedjenek tisztességesen. Meglett az eredménye. Ha nem tetszett egy-egy megmozdulás, bírói ítélet, így kiabáltak. A kutyafáját!, A teremburáját!, Szedte-vette, teremtette!, Az angyalát!, Az ördög bújjon beléd!, Az ángyod térde kalácsát!, A nemjóját!, A kiskésit!”
– Ez kurva jó! – szóltak többen nevetve.
Jani rám nézett. Én meg rá.