No nézz oda, már Me­zei Kati is hetvenkedik – írhatnám egy kicsit székelyesen, talán még Mikes Kelemen bátyánk, székely szavaink főajtónállójának tarsolyából is elhulló szóval, hisz alig múlt el a János barátunktól ünnepre hangolt kedvünk, már itt is egy újabb, az ők egy tömbből faragott életükből. De ez, így is van rendjén. Mert egy tömbből faragott élet az övék, kettejüké, legalább is, ami Budapestről „idelátszik”, a Nap és a Nap árnyéka, ahol nem lehet tudni, mikor melyik is világít, visszaverődött fény-e amit látsz, mert Oláh János nélkül szinte nem lehet Mezei Katalinról írni és fordítva. Persze, messziről!

Mert közelről, a szavak sűrűje felől közelítve elkülönülő élet az övék is, más-más fényt, szövetet kapnak a szavak, szilaj keménnyé csontosodnak az egyiknél, simulnak duruzsoló melegségé a másiknál. A Hargitát, nem tagadom, szándékosan írtam, hogy távlatot, s talán egy kicsi fényt is kapjon a szó, hisz jussom is, de itt és most mankó, ha a szöveg, a szó, és érzés nem fedné egymást. Nem állná meg a helyét.

Vi­szont, hogy írni tud­jak, és iga­zat, vissza kell men­nem az időben. Van ne­kem is. S ha nem is, Mi­kes Ke­le­men zsoltáros sza­va­i­ig, mert va­la­mi olyant ke­re­sek holdfénybe, arany­ba mártózott bárso­nyos sza­va­kat – és hozzá, vagy egy ki­csit még távo­labb, a vitéz és vitézkedő Ba­las­si Bálin­tig szok­tunk men­ni nyel­vi gyöke­re­ink keresésében –, most csak ide a XX. század küszöbére megyünk, még pe­dig a ködös Alb­io­nig, ott is Fran­cis Ba­co­nig, aki­nek po­li­hisz­to­ri tudásából, csak egyet szólítunk most meg ezúton, a kri­mi­nológust! S hogy miért is szólítom Fran­cis Ba­con-t, ráadásul a kri­mi­nológust, hogy­ha Me­zei Ka­tit köszöntöm? Mi­lyen meg­ve­sze­ke­dett gon­do­lat fészkel ben­nem? Mert, Mi­kes Ke­le­men bátyámuram arany­por­ral hin­tett tarsolyában, a megőrzött sza­vai közt, az a szó még nem léte­zett! Nem! S hogy mi­lyen ma­gyar szóról is len­ne szó, amely­nek a ha­sonmását egy an­gol kri­mi­nológusnál kell ke­res­ni? Nos, a szőkésen kék egű Har­gi­ta alól azért me­gyek Fran­cis Ba­con­hoz, hogy en­gedélyt kérjek egyik fel­fe­dezésének a használatához. Ugyan­is ő volt az a je­les férfiú, aki ki­mu­tat­ta, hogy az ujj­le­nyo­mat jel­leg­ze­tes mintázata min­den személynél azo­nos ma­rad az élete során. És, azóta, a törvény sze­rint, az ujj­le­nyo­mat, a személyazo­nosság megállapításának, a leg­fon­to­sabb eszköze. S hogy-hogy vil­lant Mi­kes Ke­le­men bátyánk, leg­szebb sza­va­ink ajtóőrétől a gon­do­lat Fran­cis Ba­con­ra, az azért van, mert én sose az ujj­le­nyo­ma­tot használtam a személy­azo­nosság megállapításának leg­fon­to­sabb eszközéül, ha­nem egy sok­kal egy­szerűbbet, azonosíthatót. A szívle­nyo­ma­tot! Igen, én min­dig a szívle­nyo­ma­tot használom egy-egy em­ber, is­merős, s barát, azo­nosító je­gyeként, mégpe­dig azt, amit találkozása­ink után, alatt, közben, maga mögött hátra­hagy, amit megőrzendőnek tart az emléke­zet, de nem csak, a szív és az ész is.
Nos, hogy­ha erről a szívle­nyo­matról kell írnom, ak­kor rögtön, min­den félreértés elkerülése végett, en­gedélyt kell kérnem Fran­cis Ba­con mel­lett Oláh János barátomtól is, hogy én ezt a szót használha­tom-e, mert be kell val­la­nom, hogy ez a szívlenyomat– szívle­nyo­mat ugyan, de valójában csak, múlt­le­nyo­matként működik. Őriz és emlékez­tet. Őriz és megőriz a múló vagy múlha­tat­lan időben. És inkább az utóbbi­ban, hisz mint fen­tebb írot­tak­ban is látható a szívben is leköve­se­dik a múlt, egymás árnyékában ma­rad­nak már a végte­len időben.
Nos, hogy ez a szívle­nyo­mat ho­gyan és mi­kor ala­kult, őrződött, kovácsolódott rit­ka találkozása­ink során? Talán az­zal kell kezd­jem, hogy én sok min­den­re fel­fi­gyel­tem Me­zei Kati nevének hal­latán, a költőre, iro­da­lom­szer­vezőre, de a leg­első, ami­re felfigyel­tem mégis, miután halló távolságba kerültem, a hang­ja volt. Nem sok embernek van olyan me­leg zöngésű megszólító hang­ja, ahogy Me­zei Ka­ta­lin tud rákérdez­ni egy-egy szóval az em­ber­re, olyan szóval, amitől, úgy érzed, az a megszólítás csak Ne­ked szól! Nincs ott más, ha netán százan van­nak is. Mert me­leg, zsongó bar­na hang­ja van Me­zei Ka­ti­nak, moha pu­haságú, s lágy si­mo­gatású, s valahány­szor csak rád zsong, ak­kor bar­na zu­ha­tag. Igen, a szívle­nyo­mat szem­ben szem­le­nyo­mat­tal, amely csak a külsőségek­re, külső je­gyek­re fi­gyel, őrzi az ar­cot, ame­lyet mint­ha örök és tit­kos szo­morúság fátyo­loz­na, a szemét, amely sötét, mint a hóhar­mat­tal vert kökény, a haj aláhulló sima és so­sem fod­ro­zott ívét, a szívle­nyo­mat eggyé ötvözi mind­azt, amit a látványon túl, a szív és az ész lát. Mert az ész is lát és hall, a zsongó, me­leg hang mögött átüt a gon­do­lat gyémánt­ra­gyogása, hogy, aki szól, an­nak megszólalásait ki­nyi­lat­kozásnak is le­het ven­ni, mert tisz­ta és le­tisz­tult a gon­dolat, szin­te nem le­het megkérdője­lez­ni. Mert az ész mögött ott a lélek is, nem­csak a ki­hor­dott gon­do­lat! És ezért is tud, Me­zei Kati olyan sok em­bert megszólítani, maga mellé fölso­ra­koz­tat­ni, s ezért is olyan fon­tos személy Ő. Széthulló iro­dal­munk­ban abroncs! Messzi­re látszó em­ber, aki, ha kell tábort, szekértábort, iro­dal­mat szer­vez. Messzi­re látszó költő – Bu­da­pestről is idelátszik. Me­zei Kati éppen ezért az erdélyi nagy­asszo­nyok fajtájából való, aki csak tévedésből van most éppen Bu­da­pes­ten, (jegyezzük meg jó, he­lyen van, ott is van rá szükség), akik ve­szejtő időben őrizték a szót, a népet, az em­bert. De Me­zey Ka­ta­lin az örök asszony meg­tes­tesítője is, aki az önmeg­valósítás útján úgy volt, úgy tu­dott len­ni költő, hogy az anya, fe­leség és nagy­ma­ma szentháromságát is vi­se­li. Tövis­ko­szorú nélkül. És közben per­sze, ember! Ezért is üze­nem in­nen, a Har­gi­ta alól, ünne­pi vigyázzba, cso­kor­ba szed­ve szava­in­kat, is­ten éltes­sen Me­zei Kati! Oláh Jánosnéként, anyaként, nagy­ma­maként, s ha le­het –,bár ne szóljunk bele az Is­ten dolgába – dédma­maként is, mert családszervező je­lenléted talán épp annyi­ra fon­tos, mint iro­da­lom­szer­vező fel­ada­tot. És en­gedd meg, hogy a sza­va­i­dat kölcsönvéve és vi­tat­koz­zam is ve­led: „Akik elmentek, el­vitték ma­guk­kal a sza­va­kat is”! – írtad!  De itt hagyják az emléke­i­ket! Mert az em­ber annyi, amennyit megőriz a szív s az emléke­zet…  És itt be is fe­jezhetném talán emlékező– emlékezésből font sza­va­i­mat, de ha be­fe­jezném, ak­kor hiányos len­ne, az emlékezésre szánt gon­do­lat, hisz idáig csak az em­berről, a másokkal is törődő em­berről írtam, és ak­kor hol ma­radnának a ver­sei? Ame­lye­ket, például a Vasy Géza által válo­ga­tott ver­se­ket, itt és most, szívem sze­rint mind idézném, egy cso­kor­ba kötném? Nem, nem­csak a sze­re­tet, a min­den­na­pi gon­dok elégiáját megéneklő ver­se­ket, (talán ezért Arany János a példakép?), ahol a hétköznapokból építkező költő, a Nap fele fordítja az anyaság – sze­re­tet –fe­lelősség, a „nagy család”, vagy ahogy ő írja – „élni az ősi össze­tar­tozásért, nem mások rovására” – mert a szülők is he­lyet kap­nak a létezés össze­fonódott sorsszálában, hanem a hamu alatt lázadó, gon­do­la­ti, vagy a fi­lozófiai mélységű, a létezés színte­re­it egy­beötvöző sors­ver­se­ket is. S ha az előbbi­ek esetében az olyan ver­sek­re gon­do­lok, mint a Sem­mi több, Anyám min­dig tud va­la­mi újat, Zsoltár, Három alvó, Túl sok lyukas zok­ni odaát stb, stb(a szing­lik­nek is ajánlott ver­se­ket), a másik ol­da­lon ott van­nak a lét nagy kérdéseit összegző ver­sek, mint a Pa­ra­frázis, Ha Krisz­tus még egy esz­tendőt megér, Ez ma­rad, Cre­do, Nap­pal és éjsza­ka, Ham­let-válto­za­tok, Önarckép vályúval és so­rol­hatnám. És ak­kor még az egymással fe­le­selő, cél és prog­ra­mot adó ver­sekről nem is írtam Fohász utoljára, Válasz, He­gyi­be­széd, Utolsó me­nedék. S persze – és szándéko­san hagy­tam utoljára –,Me­zey Ka­ta­lin nem kerüli meg a magyarság sorskérdéseit sem, egy olyan országban, ahol erről nem volt illő beszélni (ahol a család, nem­zet, haza, már-már til­tott fo­gal­mak), kérdésként és válaszként sem. S ha a Fo­lyam­szabályozó című sors­val­lató versében még csak a járható út megválasztásában állít példaképet, a csen­des és szívós építkezést emel­ve példa­beszéddé, miközben már-már észrevétlen a hazát szólítja meg, a Találkozás és a Száraz­pa­tak 1988 című ver­sek­ben már ara­szol­va ki­tol­ja létünk határait a „határa
inkig”. A határa­ink című nagy­formátumú kérdésfel­tevő, múlt­tisztázó versében, már a ma­gyarság nagy sorskérdése­i­re ke­res és ad választ.

„Országunk
  három hóna­pig
 három évig
hat évszáza­dig
a vissza­vo­nulásé
előre­nyo­mulásé
amíg a vesz­te­sek
győztek”

Igen, Me­zey Ka­ta­lin ilyen szép csen­de­sen, alig hall­hatóan, csak kérdése­ket megfogamaz­va, csak a múltat eseménye­it és te­re­it sorjázva ad választ ezer év kérdése­i­re. És nem kell idéznem a nagy elődöt, Illyés Gyulát. És ak­kor még a többi mai sors­val­lató ver­se­it nem is említem, mint: 1996, Október ha­zaláto­gat, Uram, ha nem ve­zetnél stb. Más műveit, regénye­it, drámáit itt most nem említem. Az Erdélyt járó em­bert sem. A hiány értel­mez­hető így is: öntörvényű életművének fénye beragyog, fényt sző, kérdést tesz föl, és választ ad az éle­tre is, a hétközna­pok egyhangúságában.

(Forrás: eirodalom.ro)