A K.O.

Másnap a suliban odajött hozzám Feri bá, a Leszállópálya, és megdicsért. Nem gondolta volna, ennyi kurázsi szorult belém, mondta. Micsoda? Kurázsi? Nem értettem. Merthogy a Civil Központban egyedül én segítettem a megalázott és megszédült Klári néninek, magyarázta. Jó, hogy nem kapott agyvérzést a szegény asszony. Szégyelli magát, súgta, mert igaza volt a nyugdíjas tanárnőnek, de… De nehéz az élet. Még mondani akart valamit, aztán mégsem. Utáltam a hamukát, a csűrést-csavarást. Nem csináltam semmi különöset, vágtam oda mérgesen. Mert így volt.
Esztó néni is megtudta a semmi kis történetet, a CK-s ügyet, és szintén megdicsért. Az ő szavai viszont jólestek. Az oszifő megkérdezte, lenne-e kedvem a tanítás után a suliba maradni, és segíteni neki. Kettőtől tantestületi ülés lesz, és hogy oldják a hangulatot, az igazgató úr kérésére vásárolt némi enni meg innivalót. Már csak egy agilis személyre van szüksége, aki szendvicseket készít, a teakonyhában működteti a kávé- meg a teafőzőt, ásványvizes üvegeket nyitogat és felszolgál. Egyik takarítónőt akarta befogni, de ha nekem már gyakorlatom van az ilyen dolgokban, elvállalhatnám. Azért, súgta, mert hasznomra válhat egy kis nyalakodás a tanárok segge körül. Fáradt, nyűgős voltam, mégis bólintottam. Szóltam Anyának, aki biztatott.
Miután elkezdődött a megbeszélés, az utasítások szerint negyedóránként tettem egy kört a tanári ovális tölgyfaasztala körül. Vittem, hoztam a tálcákat, vigyorogtam, mint egy fakutya.
A tanári és a teakonyha között két ajtó volt: az első a kis előszobába vezetett, onnan lehetett a konyhába és a vécébe lépni. Mivel mindenki jött-ment és hanyagul kezelte az ajtót, hallani lehetett szövegelését. Nem érdekelt. Csak akkor kezdtem fülelni, amikor Céklafej a cigányokat emlegette.
– Még hogy túl sok a cigány! Igen, ezt rótták fel nekem a jogvédők! Mi a nevük? Roma Integrációs Alapítvány, igen, köszönöm a kisegítést kedves Veronka. Szívesen kirúgtam volna az egész bagázst, de nem lehetett. Bepanaszoltak volna az inkvizíciónál, és azok megégetnek – mondta. A tanári kar hálásan fogadta a poént, hosszan nevettek. A bizottság szerint itt szegregáció van, folytatta Céklafej. Bezony. Szerintük az lenne a jó, ha egy osztályban csak két-három purdé ülne, magyarázta. A purdé szó meghökkentett, mert ott volt közöttük Kozák Laci bá, a tornatanár, a sült cigány, és Edina néni, a logopédus, aki nem tagadta le, hogy a cigány felmenője volt. Különben egy cigányiskola vezetője tisztelhetné a cigányokat, ha már belőlük él, gondoltam. Az igazgató még hosszan fejtegette, mekkora liberális marhaság a jogvédők követelése. Már szétfeszíti a búráját a sok hadova, panaszolta. Esélyegyenlőség! Sosem volt és sosem lesz. Ha egy szabolcsi falu vagy újpesti mini gettó putrijában születik a nyomorult, tuti, hogy nem lesz belőle atomfizikus. Jó. Hát jó. Oktatóként nem zárhatja ki ezt a lehetőséget, de erre annyi az esély, mint arra, hogy belőle a reinkarnáció során fejes káposzta lesz, és a napi piacon fogja árusítani a Raspó Mara. Ezen újra röhögött a tanári kar. Raspó az osztálytársam volt. A dumát úgy fordítottam le magamnak, hogy belőlem is csak akkor lehet újságíró vagy orvos, ha az igazgatónkból káposzta lesz. Fejembe szállt a vér, de hamar megnyugodtam. Én nem putriban születtem, és az anyai nagyszüleim tanárok voltak.
Később a tantestület munkáját dicsérete. Szerinte a pedagógusai csodát művelnek, de hát a csoda sem elég ahhoz, hogy látványos haladás legyen, hiszen a suliba járóknak körülbelül a háromnegyede halmozottan hátrányos helyzetű.
*
Megvolt Borsi Gábriel telefonszáma, felhívtam, hogy megérdeklődjem, mikor kapjuk meg a pénzünket.
– Főleg Lenuta miatt sürgetem a dolgot – szabadkoztam.
Nahát úr valamiért lazára vette a dolgot.
– Amíg ígértem, azt megkapjátok. És mit ígértem? Jól emlékszem. Azt, hogy mélyen a zsebembe nyúlok. Erre bármikor hajlandó vagyok – és heherészett.
Vulkán tört ki, láva zúdult a nyakamba. Összeégtem. Olyan ideges lettem, hogy remegő ujjakkal nyomtam ki a mobilom. Néhány perc múlva ismét hívtam.
– Ha, ha azt gondolja, minket, cigánycsajokat, izé, könnyű átvágni, akkor, akkor téved – mondtam dadogva. – Megeshet, hogy mi baszunk ki magával – tettem hozzá.
– Te kokszoltál! – förmedt rám. – Elfelejtetted, kivel beszélsz! Engem mersz fenyegetni? – háborgott Nahát úr. – Hallatlan!
– Csak, csak…, csak figyelmeztetem. És bocsánat a durvaságért – vonultam vissza.
– Nincs bocsánat! – visította. – Az igazgatódat jól ismerem, sőt, a barátom. Mit gondolsz, mi lesz veled, miután elmondom, hogy káromkodtál és anyáztál?
– Nem káromkodtam, nem anyáztam. Ne kamuzzon! Megkapjuk a lóvét vagy nem? – emeltem meg ismét a hangom.
– Én kamuzok? Én? Semmit nem kaptok. És többet ne hívj! – ordította, és kinyomta a telefonját.
Este elmentem a barátnőmhöz, a zugligeti Bulcsú Beához. Elmeséltem a sztorit, ő rögtön a számítógépéhez ült, megírta, álnéven, és elküldte a nagy példányszámú bulvárlapnak, vagyis az ott dolgozó barátjának. A cikkben két roma származású újpesti diáklányról, V-ről és L-ről volt szó, akiket ingyen gályáztatott B. G., egy parlamenti képviselő titkára a Civil Központban tartott párt bulin. Egy nap múlva olvasható volt. Újabb egy nap múlva Borsi Gábriel már nem volt Konti János képviselő úr titkára, sőt, az új pártja, a Nemzeti Tömb is vizsgálatot indított ellene. Ezt a fejleményt a bulvárlappal a párt sajtóirodája közölte, Bea meg nekem mondta el. Hideg futott végig a hátamon. Azt gondoltam, most tényleg végem: az igazgató kinyuvaszt. Nem így történt, Céklafej egy árva szót nem szólt, igaz, a tekintetemet is kerülte.
Megkérdeztem Esztó nénitől, mi a helyzet.
– A cikk miatt zabos rám a diri, vagy nem annyira?
– Hát nem vagy a szíve csücske, az biztos – harapdálta az alsó ajkát az oszifőnk.
– Jaj!
– De a Borsi-ügy miatt ne fájjon a fejed. Nem haragszik, nem haragudhat rád, mert a Borsit rettenetesen utálta. Azért, de ez is szigorúan kettőnk között marad, ugye, szóval azért, mert a Gábriel egy évig udvarol a nagylányának, majd dobta.
– De hát a Gábriel vénember, legalább negyvenéves – csodálkoztam.
– Az igazgató úr lánya sem egy csitri, ő is megvan harminc – mondta Esztó néni. – Talán Borsi volt az utolsó esélye, hogy ne maradjon vénlány. Hitegette, de semmi kárt nem tett benne.
– A szemét – mondtam már röhögve.
– Tódor bá megfojtotta volna Borsit egy pohár vízben. Ráadásul a pártban is volt valami faséjuk. Így megköszönhetné neked az újságcikket, de biztosan nem fogja – mondta az oszifő.
Az egészben az volt a legjobb, hogy a nagy lógásunk feledésbe merült. Így már nem is bántam, hogy a csajokkal lógtam két és fél napig.
Valahogy azt reméltem, hogy a pécsi kirándulás után Pöri a legjobb barátnőm lesz. Nem így történt. Sőt, tartózkodóbbá vált. Virág napja november 26-án van, ezért arra gondoltam, meghívom a születésnapi bulimra. Kifogást keresett, és nem jött el. Kingát is hívtam, ő sem ért rá. Az előző években mindig nálam volt Angi, az Apafiban a legjobb barátnőm, de kölcsönösen lekoptattuk egymást. Sajnos. Zsikét is hívni akartam, aztán meggondoltam magam. Nem tudom, hogy miért. Így Anya, Bea meg én ettük meg a szülinapi csoki tortát. Egy szeletet lefotóztam, és e-mailben elküldtem Kristófnak, hogy ő sem maradjon ki a jóból.
Később magyarázatot találtam arra, Pöri miért utasított vissza. A zsáklány életében új fejezet kezdődött: anyukája megbocsájtott neki, ő is az anyjának, így hazaköltözött. Állítólag megígérte, többé nem lóg el, nem keveredik csövezők közé. Viszont egy hetedikbe járó intézetis csaj tudni vélte, Pöri nem egyedül költözött vissza az anyjához. Magával vitte Roxit, a szerelmét. Szentgyörgyi Vilmosné őt is befogadta. A szabályozott együttélés mindként csajt megváltoztatta, Pöri nyugodtabb lett, Roxi viszont nyúzottabb, ha ez egyáltalán lehetséges, és lekerült pólójáról a vagabundkereszt.

(Folytatjuk)