A szerelmesek önzők, kicsinyesek… (Tükörinterjú 14.)
Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, PP-t a költészet izgalmas rejtelmei izgatják.
Lehet-e elhihető jó szerelmes verset írni idős korban? (nő vagy férfi) Ha igen, kit hoznál fel, akit Te is kedvelsz?
CsG: Te most választ vársz, de nekem csak kérdések és kétségek jutnak eszembe. Mielőtt kijelenteném, hogy szerintem idős kori hiteles szerelmes verset nem lehet írni, el kell képzelnem azt a szerelmet: van-e ilyen egyáltalán? és miben áll? netán öregkori szexigényről lenne szó? egyáltalán, ki iránt lobbanhat szerelemre egy – mondjuk – hetven fölötti ember (nő vagy férfi), amilyenek mi is vagyunk? van-e egyáltalán valami esélye, hogy fizikailag viszontszeressék? Az emberek (a költők is emberek!) java része a „szép korban” már recsegnek-ropog, mindenre panaszkodik – ha egyáltalán még él. Normális dolog az, hogy egy ilyen ember vonzalmát egy jóval fiatalabb őszintén viszonozza? Nem hinném, hogy egy öregember egy hozzá hasonló vagy még idősebb partner szerelme után áhítozna…
Meg aztán: mi is az a szerelmes vers? Aki írja, arról akar meggyőzni, mennyire szeret valakit. De igazából csak arról győz meg, hogy mennyire szereti saját magát. A szerelmi kapcsolatban is elsősorban magára gondol: arra, hogy mennyire szeretik –vagy éppen nem szeretik – őt. Nem szerelmesének a szenvedése, problémája indítja meg, sokkal inkább a saját helyzete. A szerelmesek önzők, kicsinyesek, számítóak. Tudom, mert magam is ilyen voltam. Húsz évesen a rajongás, az összetartozás érzése könnyedén, szinte önmagától adódott. Hogy miért csak voltam? Mert bár feleségemmel túl vagyunk az aranylakodalmon, tudom, hogy életünk múlásával kapcsolatunk óhatatlanul megmerevedik, elrongyolódik, sérül. Bármit is tennénk ez ellen.
Személy szerint sehogy sem tudnék mai fejemmel hiteles szerelmes verset írni. Hiszen fogalmam sincs, kibe lehetnék még egyáltalán szerelmes. Az ember könnyen ránéz bármikor egy kívánatos, szerethető nőnemű lényre, de a múló pillanaton túl számomra már nem jelent semmit. Kiégtem volna? Könnyen megeshet. A képzelet üresjáratán kívül már semmi nem hevít. A szeretni való nők már másokat boldogítanak (vajon?!), de távolról úgy látom, igen gyorsan elvirágzanak.
Az idős költők szerelmi lírájáról nehéz eldönteni, mennyi az igaz belőle és mennyi a képzelgés, a fantáziálás? El kell-e hinni mindent, amit egy költő versben állít magáról? A Kolozsváron élt Létay Lajos is élete utolsó éveiben, közel nyolcvan évesen fülig szerelmes volt egy unokájának is beillő hölgybe, számos verset intézett hozzá, sőt, kései kötetének az a címe, hogy Búcsú a lányoktól (Pallas-Akadémia, 2002). A nevetségességig szerencsétlen költő minden eszközt bevet: tudja, hogy szerelme képtelenség, sejti, hogy szerelme tárgya csak számításból tart ki mellette, de azért mégis reménykedik, hátha-hátha… És közben biztosan tudja azt is, hogy: dehogy! Az efféle szerelmi vallomásokat egyáltalán nem kell komolyan venni, műalkotásnál nem többek. Egy példa: a 87 évet élt, utolsó éveire elárvult néhai Létay Lajos az eszével szívesen kapaszkodott volna a fiatalságba, a szerelem nyújtotta pozitív érzelmi körbe. Mégis úgy halt meg, elhagyatva, egyedül, szeretethiányban…Az öregkori Létay-versek emberileg tragikusan groteszk helyzetben fogantak, ám költői üzenetük jóval felülemelkedik rajta. A belőle készült mintavétel is arról vall, hogy az általam megelőlegezett „NEM” helyénvaló.
Létay Lajos
NÉLKÜLED
Mikor majd a négyesre áll
az óra, válásunk kattintva,
tudom, hogy vége már,
zihál a mozdony s a sínre taszítja
a kék vagont s nem fordul vissza
többé már semmi soha már,
jöhet a tavasz ege tiszta
virággal s jöhet újra nyár.
Te elmész és hiába vár
szívem dobogva, sarkig nyitva,
ami ma volt, az élet ritka
csodája, az öröklét titka,
de az életem oly sivár
nélküled, csak sár, csupa sár.
Pusztai Péter: Tiszta lepedők
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza
2013. május 31. 07:47
Szép és igaz eszmefuttatás, kedves Pusztai Péter. Azon filozofálgatok, hogy maga a szerelem, szerelmes és ennek egyéb rokonai, egyszerű szavak, kitalációk, amelyekhez az ember típushelyzeteket köt. Úgy gondolom, a fizikai vonzódáson túl létezhetnek sokkal erősebb kötődések, közhelyesen lelkiek, kevésbé közhelyesen belső kisugárzások vonzereje.
Ez pedig nem kötődik semmiféle korhoz, nem veszélyeztet csalódással, magánnyal.
2013. május 31. 08:31
Köszi, a vélekedést viszont tulajdonítsd nekem… PP véleménye majd ezután következik…
2013. május 31. 09:47
Ja, igen, pardon :(
2013. május 31. 11:54
Szép, pragmatikus sorok kedves Gábor.
És a hatása rám:
Mint egy szépre vasalt, sokszor mosott, jó állapotban levő fehér ing, vagy blúz, ha nők is írhatnak (?),
ha felveszem, rajtam van, ha nem, akkor nincs.
?