(Puzzle-darabok életemből)

2001-ben egyre gyakrabban jött elő a kérdés, mi lesz majd, ha nyugdíjba megyünk, hova, merre? Andris egyik délben azzal jött a közös ebédre haza, hogy táti, mámi, ezt föltétlen meg kell nézzétek vagy akár becsukott szemmel megvegyétek. Rövid telefonálás után a kikötőtől nem messze az újvárosban találkozhattunk is a történetesen magyar orvosnő tulajdonossal, aki haza készült telepedni, ezért kínálta eladásra a Pilátusra és tóra néző háromszobás, kis kertes lakrészét. Rövid alku következett, ő mondott egy árat, mi kötelességszerűen egy másikat. Kissé aggódtunk, a beszélgetés közben is állandóan szólt a telefonja, a jobb módú svájciak, pénz nem számít alapon startból konkurenseinké váltak. Az eredeti árra még rátett tízezret, csak azért ennyit, mondta, mert magyarok vagyunk, s azzal a mienk lett. 2007-ben, amikor beköltöztünk, addig Andris lakta a kis családjával, ért a meglepetés. A tó elbújt a közben zöld várfallá nőtt fák, bokrok mögé, és a Pilátust is eltakarta egy számomra szerencsétlenül nőtt fa. Ha az elsőn nem tudtam segíteni, ez a második könnyű feladatnak ígérkezett. Egy reggel kölcsönkértem a házmestertől a láncfűrészt, s már dőlőfélben volt a fa, amikor tajtékozva rohant ki a harmadik emeleti őssvájci. Azonnal hagyjam abba, ez a fa, ellentétben a többivel, ami a városé, és a várostól már engedélyt kaptam, a ház tulajdona, s az ő kedvence, és különben is itt Svájcban vagyunk, nem Romániában, itt nem lehet csak úgy egy láncfűrésszel ide- oda vagdosni. Hát mit mondjak, a fűrész ordított jobban s a fa is már dőlt, így ő elszaladt rendőrért, én meg addig fel is apróztam, s a szerb házmester boldogan rakta fel kis teherautójába (jó lesz a városszéli kis kert fakunyhójába tüzelőnek). A rendőrségnek ennél fontosabb dolgai lévén, a dühöngő szomszéd a házbizottságnál keresett támaszt. Rá egy évre, a tavaly októberben többek között ez volt az egyik napirendi pont, s fájt vagy sem, kétezer frankot kellett befizessek a kasszába, azzal, hogy kárt okoztam a közösségi javakban. Megérte, mert ezzel visszatért a házi béke, megszűnt a feszültség (egyéb nem volt) a szomszéddal, s nézhetem a Pilátust minden reggel, bár hogy mit mond, most sem értem. A kezdet kezdetén egy pékség szomorított el, s döbbentett rá a nyugati világ valós képére. Még Schaffhausenből ingáztam Luzernbe az Etienne AG céghez, az állomástól nem messze egy kicsi utcában, minden reggel megvettem a fél kiló kenyerem, s majszoltam délig. Egy öreg nénike szolgált ki, távolról sem kínált annyi kenyér- és süteménykreációt, mint a szomszédos Bachmann, de nekem nagyon ízlett a kovászos barnakenyere, s amikor egy reggel a lehúzott roló fogadott, rajta kézzel írt cetli:Csődbe mentem,úgy mellbevert, hogy aznap ha nincs Hans, a jó kolléga, egy garas értéket sem termeltem volna cégnek. Azóta mindennapossá vált számunkra is egy- egy üzlet feladása, az óváros több száz butikja és üzlete kilencven százalékban gazdát vagy profilt cserélt, vagy mindkettőt, mióta itt lakunk és ez így van rendjén, állítják a többet tudók. Amit a fényképek nem hoznak, az a teljesen egyénített luzerni utcahangulat, hisz Zürichben, Baselben, vagy akár Bernben is ugyanazok a perui inkák, ír gitáros fiúk, a leningrádi konzervatórium végzősei avagy az éppen zajló zenei fesztivál rangos szimfonikus együttesének kamaraegyüttese játszik a világ bármelyik nagy színpadára illő módon. Az egyik csendes tér elkerített részében Leonardo remekművét másolja krétával az aszfaltra, nagyságában és színeiben is teljesen hűen egy torzonborz, mogorva művész, tőle nem messze szobrot áll állványon egy talpig arany vagy ezüst lepelbe burkolt pantomimes, hosszú perceken keresztül mozdulatlanul lesi, mikor kerül érintésközelbe egy-egy tátott szájú turista vagy gyermek, és hirtelen pózváltással rájuk ijesztve, kacagást vált ki. Pár érmét dobnak neki a talapzat előtti kalapba. Luzernben mindehhez egy jó értelemben írt vidékiesség társul. Az embereknek van türelmük és idejük megállni és végighallgatni Mozart Kis éji zenéjét, jutalmazzák a még félig kész, de sokat ígérő aszfaltképet, bekapcsolt kamerákkal kivárják a szobor mellett a hosszú semmi utáni rövid akciót.

Hogy a svájci órák és vonatok pontosak, azt már gyermekkoromban megtanulhattam, nem utazóként, vagy egy ilyen remekművű óra tulajdonosaként. Állandó hasonlat volt a pontos mint egy svájci óra. Itt és most sokszor gyanús nekem, hogy nem a vonatot állítják az óra után, hanem fordítva. Számtalanszor tanúja voltam, hogy késve indult ki, bevárta a késő nemzetközi csatlakozást, ha ez 15-20 perc. Ha több, nem érdemes, mert minden irányban olyan sűrűn indulnak szerelvények, hogy akkor majd a következő veszi át a közönséget. Az Intercityk is egy-két percet vesztegelnek, a kalauz, mielőtt megforgatja a kulcsot a központi táblában s parancsot ad ezzel az automata ajtónak, hogy csukódjanak s a mozdonyvezető is indulhat, még messze kihajolva nézi nem-e fut valaki s bevárja, a titok és a művészet az, hogy pontosan érkezik. Sokszínűek a szerelvények, a sűrűn utazók már erről is tudják, melyik hova tart, kevés, amelyik minden útjába eső állomáson megáll, a legtöbbje célirányos innen oda s vissza, mondom, óramű pontossággal. 2001-ben államelnökünk az újévi köszöntőjében a vasúti igazgatóság kérését is közvetítette, bocsánatot kértek az utazóközönségtől az évi négypercnyi vonatkésésért, s fogadták,hogy… Nagyon ritkán utazunk mi, maradiak vonaton, a negyven év az Osztblokkban még mindig az autót részesíti előnyben, csak ha a repülőtérre megyünk, vagy Máriaújfalu felé a feldkircheni állomástól Grázig, és erőinket akarjuk kímélni, feltesszük az autót a vasúti tehervagonba, s mi végigalusszuk az utat a hálókocsiban. Reggel hatkor költ a kocsikísérő a jó osztrák kávéval meg mindennel, ami vele jár, vagy amit kipipáltál az előző este az asztalra készített kis étlapon, ott a friss újság is, majd kinyitod egy szekrény ajtaját, kivilágítva csillog egy kis tip-top fürdő- kamra, meleg-hideg víz, samponok, szappanok, zárt pohárban a fogmosásra szánt steril víz. Ilyenkor jut mindig eszembe a Finnországot tanulmányi úttal megjárt dékánunk, aki miután visszajött Brassóba, s leadta a kötelező úti jelentést a szekunak, még egy nekünk, hallgatóknak szánt előadást is meghirdetett, és mi szép számmal ültünk be a nagyterembe. Most csak a záró mondatot idézem, egy részét magyarra fordítva: S tudják, kérem, megindult a vonat Finnországban, s nem hallottam semmi zajt, a WC-ben papír, hideg, meleg víz és szappan, de amint közeledtem a keleti blokk felé, kattogni kezdtek a kerekek,először eltűnt a szappan és sampon,majd elzárták a meleg vizet és hirtelen papír sem volt. Kihajoltam a sötétben, hogy lássam, merre lehetünk, amikor valaki rámszólt, já duté répédé inápoj in pizda möti. Ekkor tudtam, hogy itthon vagyok.

(Folytatjuk)