Egy letűnt korszakról írni nem mindig hálás feladat. Az embereket inkább a jelen érdekli, És igazuk van. Hogy ezek után miért idézem fel mégis a Ceauşescu-korszakot? Talán egy régi adósság törlesztéseképpen. Mindenesetre megragadom az alkalmat, és megpróbálom felvázolni menekülésem történetét.
HURKOT VETNEK
Helyszín Nagyvárad a ’80-as évek körül. Itt, helyesebben, Várad környékén dolgoztam magyar- és romántanárként. Húsz-negyven kilométerre a lakásomtól, vagyis viszonylag messze és mindig másutt keringtem-forogtam az akkor divatos rotációs elv törvényei szerint.
Hogy mi a rotációs elv? A néhai diktátor egyik találmánya, melynek értelmében időszakonként mindnyájunkat áthelyezett, megingáztatott, vagy átképezett. A tanárt tanítóvá, a tanítónőt takarítónővé, szövőmunkássá… így lett belőlem is tanító, idegenvezető, gebines, aminek persze sem a tanulók, sem én nem sok hasznát láttuk. Eltekintve a tanfelügyelőségtől, aki, kihasználva a munkanélküliségben rejlő lehetőségeket, minden katedrát áruba bocsátott. A nők természetben fizettek, a férfiak pénzben, elsősorban a szuplinitorok (ideiglenesen helyettesítő tanárok), akik, noha ugyanolyan diplomájuk volt, mint bármely „befutott” pedagógusnak, az oktatók legkiszolgáltatottabb rétegét alkották. És alkotják ma is Romániában, főleg az, akinek se pénze, se protektora, ezzel szemben gerinces és magyar.
– Románosítsa a nevét! – ajánlotta valaki a tanfelügyelők közül. – Ezzel biztosan jó pontot szerez. Elfelejtik kicsoda, s idővel magát is Nagyváradra hozzuk.
Jót akart, rosszat? Ma már érdektelen. Csupán egy dolgot nem árt megjegyezni: ez a valaki maga is magyar volt, sőt, a Bihar Megyei Magyar Nemzetiségi Dolgozók akkori elnöke. Ám kaptam én ennél cifrább ajánlatot is. Egy alkalommal fiatal, markáns arcú szekus kopogtatott az ajtómon.
– X. Y. hadnagy vagyok – dugta orrom alá a szekusigazolványt. – Tudjuk, hogy maga több nyelven beszél, jól ismeri a megyét, és a tengerpartot is bejárta. Jelenleg munkanélküli, de mi – hangsúlyozta jóindulatúan – segítünk magán. Fölajánljuk magának a város legszebb hotelét. Gondolja meg: luxusmiliő, pazar fizetés, nők – kacsintott. – Vagy inkább a tengerpart érdekli?
– Egyik sem, szívesebben tanítok, ha nem haragszik.
– Ugyan, kérem, legyünk realisták! Tanárként semmi jövője sincs, de ha együttműködünk, hébe-hóba elmondja, mit lát, hall, egész hazánknak tesz szolgálatot. És a haza mindig hálás, viszont irgalmatlan ahhoz, aki elárulja. Holnap ismét eljövök – nyújtott váratlanul kezet.
– Remélem, igent mond, és a dolog is köztünk marad.
Aranyos ember: hurkot vet, s még elvárja, hogy hallgassak róla, sőt, megköszönjem, amiért ilyen nagylelkűen törődik velem. Ez legyen a legkevesebb. Csakhogy a fejemet is ki kéne ám húzni. Ha elfogadom az állást, szembeköpöm magam. Ha nem, úgy járok, mint az egyik bátyám, akit szintén kezelésbe vettek. Addig kenték, simogatták odabent, hogy egyetlen éjszaka beleőszült szegény.
– Halljuk a választ! – döfött rám tekintetével másnap a szekus.
– Vállalom. Éljen Ceauşescu!
– Tessék?
– Állok rendelkezésükre, csak…
– Aha, szóval mégsem…!
– De, de, csak az a helyzet, hogy álmomban… Szóval összevissza fecsegek – vágtam ki szemrebbenés nélkül. – Néha iszom, és enyhén epilepsziás vagyok. Ismétlem, enyhén, úgyhogy nyugodtan megbízhatnak bennem. Ha a haza hív, mi sántán is a szolgálatára… állunk.
– Igazán? – mért végig tetőtől tápig, majd szó nélkül faképnél hagyott.

MÉG EGY HUROK
Akit gyűlölnek az istenek, tanítóvá tették – járja Erdélyben a latin közmondás. Kiváltképp, ha magyar. Mégis hova menjen, még ha magyar is a szerencsétlen? Egy hasonszőrűhöz, így vetődtem ismét a magyar szaktanfelügyelő fölséges színe elé.
– Te jó ég, maga már megint itt van! – feszengett a szakfelügyelőm, aki nem sokkal ezelőtt még románosítani kívánt.
– Bocsánat, én…
– Jó, tudom, üljön le, mindjárt visszajövök.
Persze nem jött. Máskor sietett, vagy egyszerűen letagadtatta magát. De talán a főnökében több megértés lesz – folyamodtam állásért a vezér-tanfelügyelő asszonyhoz.
– Sajnáljuk, egyetlen posztunk sincs – gombolkozott be ridegen az asszony. – Mellesleg, magának a híre is pocsék. Sokan megbízhatatlannak és antiszociálisnak tartják, akivel lehetetlen kollaborálni.
– Velem vagy a Securitateval? – jegyeztem meg epésen.
– Ezt hogy érti? – rezzent össze a Vezér. – Egyébként mindegy, nem tartozik reám, mi legfeljebb adunk egy jó tanácsot – bandzsított a diktátor arcképére. – Képezze át magát minél ha­marabb. Legyen esztergályos, vagy bánom is én, válasszon ki egy falut, és akkor még katedrát is kaphat.
Na, ja, a falut fel kell virágoztatni. Nekünk, miközben másfelől buldózerrel rombolják. Lógó orral battyogtam egyik barátomhoz.
– Fütyülj rájuk! – legyintett a haver. – Becsszó, nem értelek. Mi az isten csudáját nem kérsz pasaportót? Elvégre elvált, független csóró vagy. Települj magyarba, és hadd itt ezt a kuplerájt, még mielőtt földhöz vagy sittre nem vágnak téged is.
– Én soha – egyenesedtem ki büszkén. – Hagyjam el a hajót, amikor süllyedni kezd?
– Miért, az jobb, ha Nagyból Naghiuvá változol, és dászkál lesz belőled? Az ántiját, ha ez bátorság, akkor gratulálok.
Végül kénytelen-kelletlen, de igazat adtam neki, és feleségül vettem egy magyar lányt, ami után újabb rémálmok következtek.
AKTÁK, DOSSZIÉK
A házassági engedélyre kerek egy évet vártunk. Munkám nem volt, amúgy szóba se álltak velem, mihelyt megtudták, hogy emigrálni szeretnék. Ismerőseim, barátaim kerültek, nyilván attól tartva, nehogy a Securitate felfigyeljen rájuk.
Így teltek-múltak a napok, miközben nekem fizetnem kellett a kosztot, villanyt, OTP-kölcsönt, továbbá gyermektartást. Volt ugyanis egy fiam, de ez már egy másik sztori. Úgy jártam-keltem otthon, mint a ketrecbe zárt tigris, kiváltképp este vagy áramszünet közben, amivel a kondukátor naponta kedveskedett nekünk. Tűnj már el az életünkből! – hörögtem fogcsikorgatva ilyenkor, amíg le nem feküdtem. Kucsmában és bundában. Merthogy fűtés sem volt, s azonkívül mi minden: hús, kenyér, benzin, gyógyszer, meleg víz, miközben a Nagy Suszter aranytálból evett, és szarvasokra vadászott.
Élt Kolozsváron egy református főpap, bizonyos Nagy Gyula, megboldogult apám egyik diáktársa. Ha valaki, ő biztosan segít, és folyósít számomra némi járadékot – reménykedtem magamban, s úgy karácsony táján levelet írtam a püspök úrnak. Nyolc nap múlva kaptam rá választ, később 500 lejt – karácsonyi ajándékként. Utána semmit, pedig titokban abban bíztam, majd rendszeres segélyt kapok. Oké, akkor menjünk sáncot ásni, nehogy tényleg éhen vesszek. Ám előbb meghallgatásra jelentkeztem a másik, a váradi püspöknél is, Papp László főtiszteletű úrnál, lévén a püspökség épp a szomszédunkban.
– Halljuk, mi a panasza! – pislogott rám a köpcös, kis nagy ember. – Különben várjon csak! Nem ismerjük mi egymást véletlenül?
– De ismerjük, párszor megfordultam önöknél. Állásügyben, még képviselő korában, amikor a főtiszteletű úr képviselt bennünket.
– És most?
– Ugyanezért, bár ezúttal a harangozással is beérném.
– Nonszensz, nem járulok hozzá – jelentette ki a lelkész anélkül, hogy bővebb magyarázatba bocsátkozott volna.
Ellenben rögtön kiutalt számomra havi ötszáz lej segélyt keresztapámra, a néhai László Dezsőre való tekintettel, aki maga is főpap (püspökhelyettes) volt valaha, és állítólag igen nagyra becsült. Nos, egy állással valószínűleg jobban jártam volna, már a munkáltatói igazolás végett is, ami miatt később olyan csapdába estem, amiből, úgy tűnt, sosem mászok ki. Terveimről, az előzményekből tanulva, bölcsen hallgattam, úgyhogy nem is sejtette, miszerint egy „hazaárulót” patronál. (Csak zárójelben jegyzem meg, még ennyi is szép gesztus volt egy olyan püspöktől, aki, mint hosszú évek multán megtudtam, maga is a Securitate egyik beszervezett besúgói közé tartozott.)
Csakhogy mi volt ez a pénz a szükségleteimhez képest! Csepp a tengerben, hiszen az ügyintézés, az útlevél körüli hercehurca is egyre több pénzembe került.
Útlevél? Brr, néha még ma is aktákról álmodom. Ott ülök egy irathegy tövében, balra bélyegek, jobbra dossziék, aztán egyszerre felém csúsznak, eltemetnek, fojtogatnak, lélegzetem eláll, csak a szívem zötyög. Az iratdomb mögött tisztviselők állnak, de senki sem moccan, senki sem segít. Istenem, de nehéz Romániában magyarnak lenni Hát még ha mi, magyarok sem támogatjuk egymást.
A „22-ES” CSAPDÁJA
A kereseti igazolás képezte a „22-es” csapdáját. Tudniillik e nélkül nem adtak senkinek sem útlevelet. Igen ám, de a kérelmezőket már akkor bélistázták a munkaadók, amikor bejelentették, hogy szeretnének kivándorolni. Azonban fölbukkant újabb nehézség is: a nagyváradi bíróság tartásdíjat is követelt, méghozzá előre, nevezetesen a fiam nagykorúságáig, kereken negyvenezer lejt, ami akkoriban bizony nem csekély summának számított.
Most légy okos, góbékám! Ha ezt is megoldod, Magyarországon akár pénzügyminiszter is lehetnél. Mérlegeltem, spekuláltam, aztán feladtam néhány hirdetést. Korrepetáltam németből, olaszból, lehetőleg titokban. Egyrészt a fináncok, másrészt a szeku miatt, miután tanítványaim között is akadt hozzám hasonló „áruló”. Ki Ausztriába, ki az NSZK-ba kívánt költözni, tehát ők is ugyanolyan tortúrán mentek keresztül, mint jó magam. Úgy sompolyogtak hozzám, mint a tolvajok. Szerencsénkre nehezen megközelíthető helyen laktam akkortájt. Egy toronyblokk tizenegyedik emeletén. Lift, villany és ablakok nélkül.
Gyűlt a pénzt. Eladtam a bútorokat, a könyveimen kívül valamennyi holmimat. A puszta földön háltam, mint a nomád ősmagyarok. Naponta egyszer ettem, habár kecskeméti feleségem havonként hordta a csomagokat: citromot, kávét, vajat… Mindent pénzzé tettem, legvégül a garzonom. A lakáshivatal le is zárta azonnal, így a legvégén még hajlék nélkül is maradtam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Sebaj! Aki idáig eljutott, ennyi csapdán, dosszién és praktikán keresztül, nem eshet kétségbe egy csukott ajtó miatt sem.
A tartásdíjat kiizzadtam, hála feleségem financiális segítségének (áldjon meg az isten, drága Juditkám!), és a munkaigazolást is megszereztem. Hogyan? Hosszú, a lényeg az, hogy végre, istenem, végre megkaptam az útlevelet is. Szabad voltam, mehettem. Mindazonáltal maradtam. Hogy miért? Alant következik.
KECSKEMÉTI HARANGOK
Egy román ember semmivel sem olvas többet a magyarnál. Az állam szerint a könyv mégis egyike a legbecsesebb értékeknek, afféle nemzeti ereklye, ahogy Romániában állították, és mint ilyet, Ceauşescutól Iliescuig drákói törvényekkel óvták, védelmezték. Ilyen körülmények között természetesen meg se próbáltam átmenteni a könyvtáramat. Százat engedélyeztek, a többit kipipálták a könyvjegyzékből: Jókait, Móriczot, Vernét, Hugót, Balzacot…
– Csempéssze ki őket! – javasolta egy régi tanítványom édesapja. – Én ismerek egy-két vámost, bízza csak rám, tanár úr!
– Megtenné?
– Miért ne! Legalább mi, magyarok tartsunk össze, nem igaz? Szerezzen két kiló kávét, azt odaadjuk egy vámőrnek, és már viheti is a könyveit.
Két kiló kávé. Mi az? – mondaná ma valaki. De akkor, a ceauşescui időkben ritka, igen-igen megbecsült fogyasztási cikknek számított.
– Köszönöm, én, vagyis maga…
Nem találtam szavakat, kezet fogtunk, és megöleltem. Vártam egy hetet. Nem jelentkezett. Már a második is elmúlt, amikor közölte velem, melyik napon szolgálatos az a vámtiszt, akinek a kávét ajándékozta.
Izgatottan vágtunk sógorom kocsiján a határnak. Sógorom vezetett, mellettem feleségem fohászkodott. A borsi határon hosszú kocsisor várta, hogy kirobogjon a „fény országából”. Az apuka sehol, helyette felfedeztem egy szekust, ugyanazt a hadnagyot, aki azt hitte, belőlem is spiclit faraghat.
– Mutassák a poggyászukat!
Megmutattam.
A vámos unottan túrt közéjük, bal kezében a könyvjegyzék, nehogy átejtsük őket valamiképpen.
– Ez hiányzik a listáról – forgatta Grimm meséit. – És ez, meg az is – mutatott sorra a könyvekre. – A szakramentumát, jöjjön azonnal velünk! Könyvcsempész – referált a főnökének. – Letartóztassuk?
– Hagyd a drákuba! – intette le a főnöke, aztán rám rivallt: – Koszos bozgor, tűnj el innen a könyveiddel együtt, különben lefoglaljuk.
Lesújtva fordultunk vissza. Becsapott az apuka, vagy az egész a véletlenen múlott? Rejtély, eggyel több azok közül, amiket talán sohasem fogok megoldani. No, de hova vigyük a könyveket? A városi könyvtár átvette volna, én mégis rábíztam volt feleségem gondjaira. Gondoltam, később majd visszaadja. Micsoda naivitás: sohasem kaptam vissza egyetlen darabot sem! Nyár lévén, sógorom a kocsiban éjszakázott. Feleségem és én a volt lakásomon, hála a kulcsnak, amiből egyet, biztos, ami biztos, megtartottam magamnak, mintha éreztem volna, hogy egyszer még hasznát vehetem.
Másnap reggel tapasztalatokban gazdagabban, de 600 könyvvel szegényebben hagytuk magunk mögött a „Pece-parti Párizst”, vele Romániát és a Ceausescu-korszakot. Átlépvén a határt, kiszálltam a kocsiból, és a földre térdeltem.
– Köszönöm! – rebegtem az ég fölé fordulva, megcsókoltam a földet, majd áthajítottam a kulcsot a határon.
– Na, mi van, megyünk már? – türelmetlenkedett feleségem testvére.
– Teljes gázzal! – ugrottam vissza a kocsiba, hogy pár órával később végre én is meghalljam a kecskeméti harangokat.
EPILÓGUS
Harangok, harangok, jaj de szépen szóltok! Egyik szemem rögtön könnybe lábadt, a másik azonban nevetett, kacagott, mert mégis magyar és ember maradtam.
Hát ennyi dióhéjban.

1. Gergely Tamás:
   2013. június 1. 09:41

   „Nyomasztóan” izgalmas, megfekszi az ember lelkét!

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2013. június 1. 15:26

   Erre mit mondjak? Íme, a személyes élmény ereje!