(Levelek New Yorkból)

Éppen emlegettem, hogy remélem, semmi baja nem esett az elmúlt időszakban, hogy Miss Alvaro eltűnt a házunk mindennapi életéből, én legalábbis keveset botlottam bele mostanság. Érthető hát, mekkora megkönnyebbüléssel léptem be az épületbe a minap, amikor a recepció melletti hallban, a lift előtt megpillantottam. Igaz, az ezeridegen számára csak nehezen lett volna felismerhető abban a pozitúrában, ahogyan az egérszínű kanapé hátsó támláján keresztülvetve nyugodott U alakban, mint amikor a használt ágyneműt kiterítik szellőzni nyáron, hogy a nap szívja meg. A szemfüles olvasó felkaphatta a fejét, ugyan mit kereshet egy egérszínű kanapé a lift bejáratánál a porta melletti hallban, és főleg miért van keresztülvetve rajta Miss Alvaro úgy, hogy közte és a kanapé közt a járókerete is valahogy odasűrűsödött. Mindkettő jogos meghökkenés tárgya, bár utóbbira nehezen tudnánk választ találni. De az, hogy az egérszínű, és bátran tegyük is hozzá, igencsak viseltes és csatakos kanapé minden jel szerint a közeli lomtalanítási akció egyik főszereplője volt, és noha nekem, és az ebben a városban élők legalább 88%-nak elsősorban a benne fellelhető lehetséges poloska famíliák száma a legelső gondolatunk, Miss Alvaro nem mutatott semmiféle ilyen irányú aggodalmat. Igazából nehéz is lett volna bármit is leolvasni arckifejezéseiből, ugyanis fejjel lefelé lógott az egérszínű kanapé támláján, és jobbára a hátulsó fele emelkedett magasba.

– Mindig nagy öröm számomra látni magát, drágám – üdvözöltem útban a postaládámhoz – főleg, amikor ilyen jó színben látom!
– Holá pápi! – hangzott a dívány mélyéről.
– Nem tudtam nem észrevenni ezt a remekbeszabott bútordarabot itt, a hallunkban… – mondtam, amikor kivettem a legfrisseb New York magazint és a sokszázadik hitelkártya ajánlatot a Dicoverytől a postámból.
– Most került – nyikkantotta.
– Óh, remek. És látom, úgy érezte, legjobb, ha máris kipróbálja itt a lift előtt!…Micsoda ragyogó ötlet!
– A fiamat várom. Anyuka jól van? – kérdezte, és erre valahogy úgy fordult, hogy a lába leért a földre, és kissé felegyenesedett a különös testtartásából.

A földszinti irodák egyik sápadt, ám csinos egérkéje sasszézott át a hallon, és fontosnak érezte, hogy szükséges figyelmeztetésekkel lásson el bennünket:

– Biztonság a fontos. És tessenek hűsölni. Nagyon nagy kinn a meleg. A MFT-ben hűsölőt rendeztünk be, üdítőkkel, légkondicionálással. Mindenki számára egyenlően. – és balra el.

Az MFT a multifunkci-terem, ahol gyűléseket, bulikat vagy filmvetítéseket rendeznek a házban lakóknak. Hja, mi ilyen kultúrtanyán lakunk. Mert ezen felül internetszobánk is van és mindennel felszerelt konditerem. Persze, a legtöbben mégiscsak az alagsorbéli mosodát látogatják, és maga Miss Alvaro is igen gyakran előfordul ott, ha nem is annyira a mosás iránti túlburjánzott buzgalmában, hanem sokkalta inkább, mert az a ház társadalmi életének egyik sarkalatos pontja. És ahonnan most épp Nyinácska kaluppolt elő.

– Nyinácska, de jó, hogy jön, aranyom! – ujjongott Miss Alvaro – Most mondta itten valaki, hogy van friss levegő a muntifunkszia… izé… ott, ne – és az MFT felé intett, aminek következtében elveszítette egyensúlyát, és visszazuhant a kanapé támlájára. Nyinucska odaugrott, hogy megkérdezze, biztos-e, hogy minden rendben van, és mivel alulról, a kanapé belsejéből biztosították, hogy igen, keresztülvergődött a lomokon, és beszállt a liftbe. Nyina szintén a XII. emeleten lakik, és a mosodában ismertem meg egy éve, amikor egyszer anyámnak tartottam idegenvezetést a ház alagsorában, elsősorban is a mosodával kapcsolatos tudnivalók ürügyén.

– Czukor. Nyína Czukor – mutatkozott be, mintegy nyomatékosítva magyar származását.

Mint megtudhattuk – egyrészt, milyen kicsi a világ, másrészt meg, hogy – édespaja magyar, anyja szerb és ő maga meg Új-Zélandon nevelkedett. Én nem láttam még csatakancát, de miután Nyinocskát megismertem, sziklaszilárd meggyőződés ért meg bennem, hogy csakis ilyen lehet. Nyina ugyan szép arcú, és csinos, bár darabos testű, vastag a lábaszára és a bokája, és kifejezetten csámpás. Ráadásul olyan különleges alakzatú lábbelikben jár, amilyet jól sikerült karikatúrákon lát csak az ember, boltban csak nehezen. És amikor megy, azt biza nehezen lehet nem észrevenni.

Nyinával a legkevésbé megszokott időpontokban a legkevésbé előrelátható helyeken szoktam összefutni. Az L alakú folyosó egyik és másik irányából is találtam már szembejönni, miközben mindig csapódik egy ajtó mögötte. Főleg késő éjszaka vagy kora hajnalban, amikor dolgozni indulok, vagy épp érkezem valahonnan. Nyina – meglátásom szerint – elismerésre méltó felelősséggel gondoskodik sok szomszédom mindenkori jólétéről, és odaadó munkával, éjt nappallá téve tesz értük. Egyszer véletlenül úgy alakultak udvariassági szófordulataink egy délben, hogy rákérdeztem, mikor dolgozik, és hamar rávágta: szabadúszó kötetlen programmal, egyféle házimunka az, amit végez. Ennél tovább nem is feszegettem szakmai pályafutását, de tudom róla, hogy jó lélek. És mindenkiről van egy-két jó szava az emeleten. Még arról az idióta ajtószomszédomról is, aki tíz percben egyik alkalommal pontosan huszonhatszor csapta be az ajtót, és néha tapsolni is szokott késő éjszaka magában, ha nem lövi be magát éppen, mert akkor nem tapsol, hanem szabályos időközönként egyszótagú indulatszavakat kurjongat, és odacsap valamit, vagy a falat döngeti. Ha szembejön, csendesbolondnak tűnhet, igaz, a szeme gyanusan vésztjósló, és mondanám, hogy nem szívesen találkoznék vele késő éjszaka, de felesleges mondanom, mert találkozom, elég gyakran. Igaz, nem szólunk egymáshoz, miután egyszer rávertem az ajtót, mert úgy bömböltette a rappet, hogy a falról lepotyogtak a cserepeim a basszustól.

A két ajtóval odébb lakó Rafmar már ennél szelídebb féle. Nyina ismerheti, és szoros kapcsolatot ápolhat vele, mert egyik hajnalban az argentin fiútól láttam kijönni. Rafmarral ritkábban hoz össze a sors. Akkor is jobbára alsónadrágban. Emlékszem, mekkora élményt jelentett Zsuzsi barátnémnak is, amikor Sandy hurrikán idején kitört az áramszünet és a gyér – az akkor még működő generátorok által biztosított – megvilágításban a folyosón randalíroztunk, felmérni túlélési esélyeinket, amikor álomittasan előlépett ajtaja mögül meglehetősen alulöltözve és a szemét dörgölve.

– Mi zajlik itt? – kérdezte egykedvűen.
– Semmiség, egy kis vihar, majd levonul, és jó lesz…

Így már nem is lepett meg, amikor egy hajnalon arra léptem ki az ajtón a lift elé az utazótáskámat magam után gurítva, hogy argentin testi valóságát pusztán egy alaposan elnyűtt fekete DKNY boxeralsóval leplezve szivárgott be mellém a liftbe egy bevásárlószekeret húzva maga mögött, amilyennel a kínai fehércselédek járnak az utcákon meg a zsúfolt buszokon is.

– Hova-hova? – kérdezte félálomban udvariasan rám sem nézve.
– Kentuckyba. És te, Raf?
– A mosodába. Ilyenkor biztos van szabad gép, nem kell senki után várni… – tette hozzá, hogy ne tűnjön meglepőnek. – De Kentucky is jó hely.
– Én még nem jártam ott.
– Én sem…

Beszélgetésünk eme tartalmas epizódnál ki is merült, a lift pedig leért, így nem tudtuk a történetet tovább tarkítani, és esetleges élményeinket előrevetíteni. De tény, hogy ma már én sem kerítek túl nagy feneket az öltözködésnek, ha kilibbenek a szeméttárolóhoz vagy a laundryba.

A szemközti szomszédaimtól már csak egyet irígylek a tetőteraszon zajló életet. Van igyan tetőteraszunk is az épületnem, éppen felettem, és Kevin a gondnokunk egyszer fel is vitt, hogy meggyőződhessek felőle, valóság az, lugassal, csinos padokkal, grillező hellyel és rálátással Manhattanre. De nem nyitották meg az épület harmadik éves fennállása óta:

– Nem nagyon akarjuk, kérem, hogy itten kiugrálgassanak a népek… – magyarázta a jó öreg gondnok. Bár nem hallottam róla, hogy a sok környékbeli tetőtéri buli valamelyikéről is ugrálgattak volna le emberek. Pedig errefelé aztán van élet rendesen. Az egyik jószívű szomszéd a szemközti ház tűzfalára a fontosabb futballmérkőzéseket vagy eseményeket ki szokta vetíteni a környék nagy örömére, egy másik meg dobolni jár fel az egyik ház tetejére, úgy, hogy hanyattfekszik, és az eget bámulva órákon át veri a hangszert.

Persze, nem minden háznak jut ki az a mérhetetlen nagy szerencse, hogy olyan pazar egyéniségekkel szívhassanak egy levegőt, mint Miss Alvaro, akit később már az egérszínű kanapétól függetlenítve a fikusz tövében találtam üldögélni a járókájára támaszkodva. Úgy sejtem, a „muntifuksziba” tartott levegőért.

Rettenetesen borzasztónagy meleg rohadt ránk egyből a semmiből!

New York, 2013. június 1.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ