Kiugró szenzációként adta hírül május 29-én az MTI, hogy a bukaresti 8. Bookfest könyvvásáron bemutatták Demény Péter kolozsvári író és költő román nyelven íródott tárcakötetét, amelynek címe Ghidul ipocriţilor (Képmutatók kézikönyve). A könyvet kiadó Cartea Românească  amúgy az egyik legrangosabb román szépirodalmi műhely, valamikor közvetlenül az Írószövetség patronálta. A szerző úgy élte meg az eseményt, mint emlékezetes fordulópontot pályáján. A könyv megjelenésére írt román nyelvű blogbejegyzésében (Bucuria unui intrus, Adevărul, 2013. április 29.)
Demény Péter rendkívülinek nevezte a pillanatot, hiszen ez az ő első „hivatalos” jelentkezése a román kultúrában. „Számos cikket és bejegyzést írtam románul, mégis (mily furcsa az ember) „kívülállónak” éreztem magamat, Most, végre, „bennfentes” lettem. Ennél boldogabb már nem is lehetnék..”
Bevallása szerint, könyvének ötletét Demény egy jeles román író, Radu Paraschivescu Ghidul nesimţitului (A pimasz kézikönyve) szolgáltatta, amelyben arról ír, hogy a különböző helyszíneken miről ismerhetők fel a pimasz, szemtelen és neveletlen emberek.
Az MTI jónak látta azzal zárni hírét, hogy Demény Péter az egyedüli romániai magyar író, aki nemcsak anyanyelvén, hanem románul is ír szépirodalmat. A kötetet Ion Ianoşi filozófia- és esztétikaprofesszor, valamint Ovidiu Şimonca, az Observator Cultural című román kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese mutatta be.
A szerző beleegyezésével alább közzétesszük a könyv előhangját, illetve A képmutató szülő című fejezetet, Demény Péter tolmácsolásában. (csg)

Lectori salutem

E kötet ötlete egy szakdolgozati védés közben fogant meg bennem, amikor egy kolléganőm, aki a tanszéki üléseken remegő siratóasszony hangon folyamatosan arról beszél, mennyire „megengedhetetlen” is ez vagy amaz, ami nem veszi figyelembe a diákok érdekeit, ez a kolléganőm tehát itt, ama sokat emlegetett diákok életének legfontosabb pillanatában éles, már-már agresszív kérdéseket, ledorongoló bírálatokat fogalmazott meg és megalázó jegyeket javasolt, s mindeközben úgy tett, mintha nem hallaná a többiek ellenérveit. Majdnem infarktust kaptam, s a dolog később sem hagyott nyugodni. Gondolatban birkóztam vele, azokra a szomszédokra gondoltam, akik a lépcsőházban veszik föl és vetik le a cipőjüket és akiknek az ajtaja mellé a falra azt írta egy intelligens, de a helyesírással nem túl jó viszonyban álló kölyök: „impokriták”… Így jutottam el ennek a könyvnek a gondolatáig. Mi lenne, töprengtem, ha megírnám a Képmutatók kézikönyvét, ahogy Radu Paraschivescu viszont A pimasz kézikönyvét írta meg. A könyvben külön fejezetet szentelnék a képmutató szülőnek, gyereknek, férjnek-feleségnek, testvérnek, barátnak, rokonnak, ismerősnek, szomszédnak, szeretőnek, apósnak-anyósnak, vőnek-menynek, főnöknek, alkalmazottnak, tanárnak, tanulónak stb., egy tankönyvszerűséget ennek a mindenütt jelenlevő és hervasztó embertípus a számára.
De miért „képmutatók”, ha „pimasz”? Miért többes szám, ha amott egyes? Mert képmutatónak lenni azt jelenti, egy olyan szerepet játszol, amelyről úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy azt játszod. Természetesen mindannyian több szerepet játszunk (otthon férjek vagyunk, a külvilág előtt „a legjobb férj” szerepében tündöklünk, ugyanakkor azonban tanárok is vagyunk vagy egy cég alkalmazottai stb.), ám ezek a szerepek nem ilyen vagy amolyan hazugságok következményei; egyszerűen tudatában vagyunk annak, hogy nem a szomszéd a mi feleségünk (vagy… de hát ez már egy másik történet). A képmutató esetében azonban az említett szerepek teljes mértékben hazugságokra épülnek, és annál veszedelmesebbek, minél inkább azt játssza, hogy ő maga úgy tesz, mintha hinne bennük, vagy pedig – Isten őrizz! – tényleg hisz. A képmutatás nem más, mint egy öntudatlan tudatosság, éppen ezért tud annyira veszélyes lenni.
Az a tény, hogy írtam egy kézikönyvet „a számukra” nem azt jelenti, hogy soha nem viselkedem úgy, mint ők. Mi több, nem hiszem, hogy egy tisztességes ember azt állíthatná, soha nem fordult elő, hogy képmutató lett volna. Ez is egy olyan különbség, amely a pimaszság és a képmutatás között tátong. Nagyon is előfordulhat (és viharosan reméljük), hogy soha nem leszünk pimaszok, de nagyon résen kell lennünk, hogy soha ne essünk képmutatásba. Ez a tökéletes képmutató első típusa: az, amelyik azt állítja, soha nem volt képmutató; nevezzük a teljes mértékben öntudatlan képmutatónak.
A másik típus, a teljes mértékben tudatos képmutató az, aki III. Richárdhoz áll a legközelebb. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, kiálthatna fel Shakespeare-rel (és Vas Istvánnal, persze). Nagyon kreatív, próteuszi és elemzésre méltó személyiség, ám ugyanakkor nagyon ritkán fordul elő vegytiszta állapotban. Sajnos, többnyire be kell érnünk az első típussal, a nem túl sok képzelőerővel megáldott, humortalan és önirónia nélküli képmutatóval, aki azonban mégis képes bennünket az orrunknál fogva vezetni. Bocsásd meg nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekednek!
Ezek után hajoljunk közelebb a képmutatás egyedeihez, örök kategóriáihoz, ennek a fajtának a viselkedéséhez, amely a melankólia forrása a bölcsek, az agyvérzésé mások számára. Miközben ezt a kötetet írtam, közel kerültem a melankóliához, mégsem tudtam egészen megnyugodni. Remélem, önöknek sikerül! (Demény Péter)

Demény Péter: A képmutató szülő*

Folyamatosan dicséri a gyermekeit, ám ezzel tulajdonképpen önmagát. Nem számít, hogy szépet mond a fiáról-lányáról, miközben a rokonnal, a baráttal, a szomszéddal, a tanárral beszél – a lényeg az, hogy minden, amit mond, rá háramoljon vissza. Akárhány melléknevet is sorol (mindegyik a legfelsőbb fokon) utóda intelligenciájáról, műveltségéről, szépségéről, szorgalmáról, mintha mindegyik után azt susogná: „Tulajdonképpen én vagyok szép, intelligens, szorgalmas stb.” Természetesen mindegyik szülő büszke annak az eredményeire, akit a világra segített vagy hozott (még akkor is, ha nem a szó szoros értelmében vett „eredmények” – a szépséget nem mi „érjük el” –, vagy nem eredmények egyáltalán), a képmutató esetében azonban az említett susogás olyan szellő vagy megérzés, amit sehogyan sem tudunk elhárítani. A képmutató nem hagy sokáig kétségben, mindig akad egy olyan kiegészítése, amely megvilágító erejű: „A szülei is intelligensek (szépek, szorgalmasok, mit tudom én), vagy: „Az oszija nekem is oszim volt valaha és azt mondta, majdnem olyan jó tanuló, mint amilyen én is voltam egykor.” Ezekből a kiegészítő információkból a hallgatónak egyetlen dolgot kell leszűrnie, mégpedig azt, hogy ha a szülő nem létezne, a gyermek sem létezne, és ez nem a genetika nevetséges véletlenjein múlott, hanem valami olyan megmagyarázhatatlan „tényen”, amely messze fölötte áll minden ilyen apróságnak.
Bár a képmutató szülő önmagát dicséri a gyermeke dicsérete révén, ez korántsem azt jelenti, hogy saját szüleit is dicséri egyben. Ilyesmit csak a kezdők tesznek! Neki nehéz gyermekkora volt, ha nem egyenesen elviselhetetlen; a szülei nem figyeltek a talentumaira, sőt, valósággal megakadályozták, hogy a tehetsége kifejlődjön. Ha nem lett volna annyira „konok” (=ambiciózus), semmi sem lett volna belőle. Ő azonban mindig is tisztában volt vele, hogy „született tehetség”, és nem hagyta magát elnyomni.
A képmutató logikájából egyértelműen adódik, hogy abban az esetben, ha a lánya-a fia valamilyen hibát vét, a felelősség csakis az övé lehet. Például: a szomszédasszony átjön kanasztázni, s e kártyajáték közben írni kell az eredményt, és összeadást végezni minden játszma után. „Írja Lajos!”, azaz te, egyképmutató szerencsétlen gyermeke. Minden szép és jó, amíg el nem véted a műveletet. Ahogy az eredmény körül el nem kezdenek szállongani a kétely kérdőjelei és főleg, miután többszöri ellenőrzést követően bebizonyosodik, hogy a szám nem helyes, a te szerető anyád olyan tekintettel döf meg, hogy inkább szeretnéd, ha meg sem születtél volna. Micsoda?! Ő ételt ad neked, ruhát biztosít a számodra, iskolába küld és te még mindig nem tudsz összeadni?! Hálátlan gazember. Szívtelen dög. Látod, anyád nem képes folytatni a játékot. Elszomorodott. És te még úgy teszel, mintha nem értenéd??
A szomorúság a képmutató legértékesebb fegyvere. Azt ne hidd, édes jó Lajosom, hogy azt veszed el feleségül, akit el akarsz. Egyetlen lány sem lesz elég jó neked, azaz annak, aki felnevelt és aki egyetlen másodpercet sem aludt, mióta bemutattad neki Enikőt, Emőkét vagy hívják bárhogyan, mert hívják akárhogy, mindenképpen a vagyonodra utazik. Hogy semmi vagyonod nincs? Hát te soha semmiből nem tanulsz?! Bármit is tennél, mindig kapzsi lányokra bukkansz, akiket képmutatónak nevez egy másik képmutató. Ha nem jössz rá, ki a valódi képmutató, soha nem leszel boldog; ha mégiscsak rájössz valahogy, még rosszabb: boldogságról szó sem lehet többé.
Az elszomorodás azonban (remélem, egyetértünk!) túlságosan is női fegyver egy magára valamit is adó férfi számára. Az apa másképpen képmutató, jóval férfiasabb módon. Ne hidd, drága Emese, hogy apád valaha is abbahagyja a dohogást azok ellen a fiatalemberek ellen, akiknek már csak a számítógépek, mobilok, rövid szoknyák és tangák léteznek – vajon ki találhatta ki ezt a marhaságot is?! Minden lány kurva vagy legalábbis könnyűvérű, minden fiú szoknyavadász, egyik gyávább, mint a másik. A képmutató apák idejében (a képmutató apáknak mindig van egy „idejük”, ami véget ért immár) a fiúk rendes katonaságba mentek és férfiként tértek vissza onnan. Egy katonaságot végzett „férfit” nem tudhatsz meggyőzni arról, hogy milyen őrült marhaság a katonaság, ahol a lehullott leveleket arrébb sepred, onnan meg vissza, és ahol minden napod maga az unalom, ha nem átkozod magad, amiért férfinak születtél. Ma már nincsenek elvek, a fiatalok a diszkóba vagy a sörfesztiválra mennek, miközben a nyugdíjból még egy sört sem engedhet meg magának az ember, hát még egy fesztivált!
A gyermekek túl kicsik egy ilyen előadáshoz? A képmutató szülő mindig megtalálja a megfelelő megoldást. Ha úszni viszi őket, nem fogja kihagyni az alkalmat, hogy figyelmeztesse őket: azért vannak itt, hogy ússzanak, nem azért, hogy hülyéskedjenek és pancsoljanak, mint a bolondok. Ha a játszótérre megy velük, a mocsokról és a közönséges emberekről szaval, és minden pillanatban felkiált: „Vigyázz, mocskos a csúszda!”, „Vigyázz, a libikóka csupa kosz!” Nem szégyelli megtörülgetni a más gyerekektől kapott játékokat, csak hogy megóvja szerelmetes magzatát, akinek az életét pokollá tette.
A 14 év alatti gyermekek szülei között különleges figyelmet érdemel a versenylótulajdonos szülő. Neki nem elég az a tény, hogy a lánya vagy a fia, bár még csak első osztályos, minden nap egykor végez. Ugyan már! Ebéd után a kislány vagy a kisfiú zongoraórára siet; onnan táncórára, aztán meg karateedzésre. Az évharmad- vagy évzáró ünnepélyen a kis Katának vagy Robinak énekelnie kell, táncolnia és zongoráznia. Így aztán mindenki megtudja, hogy anyja-apja rendes emberek, akiknek helyén van a fejük és akik gondolnak a gyermekük jövőjére. Csak a gyenge emberek gondolnak Kata vagy Robi gyerekkorára, az ellopott szabadságra. A képmutató csak akkor érzelgős, ha saját magáról van szó.
Ha tökéletesíteni szeretnéd a képmutató szülőkről szóló tudásodat, olvasd el Heinrich Bölltől az Egy bohóc nézeteit. Amikor Hans megtudja, hogy Henriette ostoba eszmékért ment harcolni a második világháborúban, az anyja arra figyelmezteti, vékonyabban hámozza az almát. Nem lepődsz meg, amikor nekiütközöl annak a mondatnak: „Még az anyám sírjánál is tudnék sírni.” Amikor rólad mond ilyent a gyermeked, tudni fogod, hogy eljutottál a tökéletességig.

* Részlet a Ghidul ipocriţilor (Képmutatók könyve) című, a Cartea Românească kiadónál nemrég megjelent, eredetileg román nyelven írt esszékötetből. A szerző fordítása.