Nemrég meg­halt Erőss Zsolt hegymászó. Ez nagy baj. Elsősor­ban neki. Mert gon­do­lom, nem ez volt a szándéka azon a ne­he­zen ki­mond­ható nyol­cez­res csúcson. Aztán nagy baj a családjának, mert férj, apa nélkül ma­radt. Aztán nagy baj a ro­ko­nok­nak, barátok­nak, is­merősöknek, akik ro­kon, barát, is­merős nélkül ma­rad­tak. Aztán nagy baj az Erőss Zsolt számára is­me­ret­len tisz­telőknek, mert tisz­te­letük tárgya nélkül ma­rad­tak. De hát ez­zel nincs mit ten­ni, a halál min­dig ilyen ba­jok­kal jár.

Ami­vel len­ne mit ten­ni, az a ke­gye­let­rovás módja. Hogy a min­denféle em­ber, aki­nek ez a szándéka, lerója ke­gye­letét, mond­juk ahe­lyett, hogy ke­gye­let le­gyen a rovásán. El­mon­dom, mire gon­do­lok, konkrétan. Ne­kem sem­mi, de sem­mi ba­jom nincs az­zal, hogy a ke­resztény kultúrkör do­mináns gyászrítu­sai több­nyi­re ko­mo­rak, lesütött szeműek, sut­togósak, szóval gyászo­sak, na. Így jött be szokásba. Vi­szont az­zal már ba­jom van, ami­kor a gyászhuszárok ráve­tik ma­gu­kat arra, azok­ra, akik eset­leg ne­vet­ve emlékez­nek meg az el­hunytról. Itt rögtön tisztázzuk: nem a gusz­tus­ta­lan fikázásra gon­do­lok. De a gusz­tus­ta­lan fikázás a születéskor, esküvőkor is gusz­tus­ta­lan. Ha­nem például Könc­zey Elemér nemrég meg­je­lent Erőss Zsolt-ka­ri­katúrájára, vagy más, ha­sonló jel­legű meg­nyilvánulások­ra. Aki eset­leg kétel­ke­dik az ilyen­faj­ta vi­szo­nyulás hi­te­lességében, zarándo­kol­jon el nyu­god­tan va­la­me­lyik vidám te­metőbe, nézzen körül, és gon­dol­kod­jon el a dol­gok állásán.
Aztán az ügy­ben is le­het­ne ten­ni ezt-azt, hogy a gyász köré szer­veződő dis­kur­zus ne le­gyen annyi­ra… über­mensch­lich? Ki nem áll­ha­tom, ami­kor va­la­ki arról beszél, hogy lám, ez az em­ber mi­lyen sza­bad volt, mi­lyen nagy, mi­lyen szép, el­lentétben azok­kal, akik be­szo­rul­tak biz­tonságos, kon­for­mis­ta, egérnél is szürkébb életük likába, vagy­is nem sza­ba­dok, ki­csik és csúnyák. Ha így beszél va­la­ki, márpe­dig jó pár gyászhuszár ezt tet­te, ak­kor nálam be­te­lik a pohár. Ha meg, habként a tortán, va­la­ki azt találja mon­da­ni, hogy én öltem meg Erőss Zsol­tot, mint ahogy a mi­nap tet­te ezt egy ügye­le­tes ész(f)osztó, egye­ne­sen au­tistává válok. Ez­zel a külvilággal nem va­gyok haj­landó kom­mu­nikálni. És ha mégis, ak­kor leg­szíve­seb­ben felküldeném az ilyen gyászhuszáro­kat va­la­me­lyik nyol­cez­res csúcsra, aztán lássák ők is az igazságot. Sza­ba­don. Na­gyon. Szépen.

Szántai János

(Forrás: eirodalom.ro)