Gyárfás András: Főn van Svájcban (83. )
(Puzzle-darabok életemből)
Andris szerencsésen választotta meg a nejét, az anyós egy igen ismert és elismert festőművésznő, Marie–Therese Amici, az após Rudolf Blättler szobrász, aki szűkebb körben él, vagy szűkebb körnek alkot, mint felesége, műveit legszívesebben magának tartaná meg, egymagában annyira zárt világ. Művészlelkek, gond nélkül fogadtak be bennünket, idegeneket a családba. Az após Schwarzes Haus II-Black House II művéről sokáig beszél a luzerni, kultúrára éhes közönség. Könyv is jelent meg róla. Eltérően a német-Svájc nagyobb városainak terein vagy középületeinek belső udvarán felállított bronz szobraitól, amik több kilométerről szél ellenében is elárulják, hogy Blättler- alkotások, ez egy fekvő 17×7 méteres valami, amit a KKL egy teljesen elkülönített termében épített fel. Keskeny lépcső, szoros kanyarokkal és egyre sötétebb rövid folyosókkal, annyira, hogy tapogatózni kell a korláton, és falakon, felvezet egy teraszra, s ha figyelmesen elolvastad a lépcső aljára kitett használati utasítást, amikor nem lehet tovább csoszogni, tudod, hogy alattad három méterre ott a mű. Két-három perc, van, aki többet kíván, de megszokja a szem a sötétséget. Napszaktól, időjárástól függően más és más sejtelmes gondolatokat gerjeszt azokban, akik nemcsak néznek, hanem látnak is, ha még legalább nyolc-tíz percet ott méláznak. Nem beszélsz arról, hogy mit láttál, úgy érzed, hogy gazdagodtál egy érzéssel, élménnyel, olyan belső húrokat szólaltatott meg benned, amit vers, zene vagy kép nem tehet. Nagy siker volt, annak ellenére, hogy a kis terasz és a szűk folyosó óránként hat-tíz látogatónál többnek nem nyújtott lehetőséget az élményhez, és az ilyen időszakos bemutatók három hónapnál tovább nem tartanak nyitva, de akiknek látniuk kellett, és akik látni akarták, eljöttek. Nekem a sötétség és gondolatok adta elmélyülés nem sikerült úgy igazából, mert részt vettem az alkotás napfényes szakaszaiban. Rudi hatalmas polisztirol tömbökből láncfűrésszel faragta ki az egyes elemeket. Itt segítettem be, faipari mérnökként elszívóberendezést dolgoztam ki a gyilkos por ellen. Mint a puzzle-t, úgy rakta össze, s festette le koromfeketére. Most már elárulhatom, a napvilágnál tisztán kivehető óriás szeméremajkakat, hiába rejtette előlem a sötétbe. Még mielőtt a szemem megszokta volna az új közeget, már az járt az eszemben, mint Mórickának. Így lettem szegényebb egy hetedik dimenziós élvezet hiányától, de az én gondolataim sem voltak örömtelenek ott, a sötétben. Ez a nőiességet azonnal eláruló testrész uralja majdnem minden bronzszobrát. Az az érzésed, hogy kihűlt láva gyúródott valami véletlen folytán ilyen alakokba, vagy hogy öt-hatezer éves inka alkotások ihlették a műveket. Magánember a magas ára miatt nem jut hozzá, de egyesületek, társaságok vagy a város felvásárolja, kiállítja egy-egy térre vagy fogadóterembe, és minden alkalommal számol a prűdek felháborodásával. Két-három hónap alatt megnyugszanak a kedélyek, a szobor marad, most már nagy örömére a kamaszoknak, akik ahányszor csak tehetik, fűszálakkal, apró ágakkal tűzdelik tele a réseket. Ellentétben a világon teljesen hamisan elterjedt hiedelemmel, hogy itt a különböző nyelvűek milyen nagy szeretetben élnek egymással. Ha valaki benéz a kulisszák mögé, megdöbben, hogy az ellenkezője az igaz, a lenézés és utálat kiterjed nemcsak a más nyelvűekre, hanem a más községbeliekre is. Nagyon szigorú szabályok szerint, akárcsak a vérre menő harcok eredményét, védik a sajátjukat, legyen az nyelvjárás, népszokás vagy a kanton határa. Ha valaki más kantonból nősül, úgy kísérik, mintha vegyes házasság lenne, sandán nézik sorsuk alakulását. Ennek nem lehet jó a vége, mondják. De megtanultak, s tudnak és gyakorolnak valamit, amit nálunk sajnos nem: százszázalékosan tolerálják a mást, a másikat. Még a középkorban Luzerntől nem messze, sürgős akasztásra került volna sor ( akkoriban ez volt a tömegszórakoztatás legismertebb módja) s a régi bitófa elkorhadt, újat csinálni már nem volt idő, hosszas tanácskozás után teljesen szokatlan dologra kényszerültek. Küldöttség ment a szomszéd kantonba egy alkalomra kölcsönkérni a felszerelést, ott is azonnal, ahogy magukhoz tértek a megdöbbenéstől (kölcsönkérni egy ilyen valamit?), össze kellett hívni a tanácsot s pár óra múlva lógó orral mehettek haza a kérelmezők, a válasz egyértelmű volt: mi ezt a bitófát keserves munkával magunknak és gyerekeinknek csináltuk, nincs kölcsön, ha nektek kell, csináljatok ti is magatoknak!

(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza