Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, s PP – ráébredve arra, hogy a szerelmi témában kissé messzire kalandoztunk, újabb páston próbálkozik:

Hogyan viszonyulsz általában a világ népeinek nacionalizmusához? Különös tekintettel hogyan a balkáni stílusúhoz? Mennyire rossz vagy jó, és mikor veszélyes?

CsG. Engem internacionalista szellemben nevelt az életem, s körülményeim folytán rendre fedeztem föl később a nacionalizmus „áldásait”. Kamaszkoromra sikerült megértenem, hogy amiként nincsen két egyforma ember, s minden ember egy külön világ, úgy a népekkel is hasonlóképpen állhat a helyzet, csak a dolog jóval bonyolultabb, mint az egyének esetében. Egy tömegben, egy közösségben össze- és széttartó erők egyaránt hatnak, s ha valamelyik nép túlságosan agresszíven, mások ellenében összezár, akkor azt már illik hangosan a nevén nevezni. Az a nacionalizmus. Mások úgy akarják elfogadtatni saját túlzott nemzeti elfogultságukat, hogy természetesnek veszik a sajátjukat, a másokét viszont keményen leszólják, elítélik.

Igazából nem tudom megérteni, hogy mitől rosszabb az ún. „balkáni stílusú” nacionalizmus a „nyugat-európainál”. Az árnyalatok mindig csak fűszereznek, hozzáadnak vagy elvesznek valamit ugyanahhoz a nemzeti önzéshez, amelynek mindenütt egy és ugyanaz a gyökere. Mondják, hogy a nacionalizmusnak nincsen nemzetisége. Románul ez jobban adja ki magát: Nationalismul n-are nationalitate…
Azt Te is tudod, hogy nem csupán a népek között, hanem az emberek között is a megértés és az egyezkedés híve vagyok. Nem kedvelem a konfrontációt. Ha kell, persze, akkor én is visítok, amikor a nyakamon a kés, sőt igyekszem megvédeni magam, de például nem vagyok túl büszke arra, hogy milyen nációnak születtem. Azt hiszem, emberi erényeim kell hogy beszéljenek, s az, hogy milyen nyelv szellemében nőttem fel, a véletlen műve. Azon a tájon, ahol világra jöttem s ahol élek, sokféle embert meghordozott a történelem, akiknek sikerült jól összekeveredniük. Annyit tudok, hogy anyai ágon nagyapámék Füzessy családja sváb eredetre tekint vissza, apai ágon pedig a nagyanyámék famíliájának ereiben szinte biztos hogy egy Pop nevű család vérvonala is csörgedez. Amikor tehát túlzott magyarhatnékom támadna, mindig tudatában kell lennem annak, hogy engem, lényem mélyéről egyúttal egy kis román és egy kis sváb is kíváncsian figyel… Ilyen előzményei még nagyon sokunknak lehetnek…

Úgy látom, hogy a „jó nacionalizmus” olvasatomban nonszensz, mint ahogy „jó gyilkosság” sem létezik. Ha szóba kerül, számomra a konnotációja eleve valami rosszat sugall, a veszélye pedig olyan, mint egy gyilkos lőfegyveré: ha kéznél van, bármikor elsülhet és életet olthat ki…

Pusztai Péter: Csendélet

(Folytatjuk)

1. Keszthelyi György:
   2013. június 5. 04:27

   Apai ágon mindkét nagyszülőm szász volt. Nagyanyám otthon leggyakrabban németül beszélt a barátnőivel. Nekem sem ez lenne a családnevem, ha nagyapám nem magyarosította volna a sajátját, máig sem értem, miért.
   Azt nem tudom megérteni, hogy például valaki felfedezi mondjuk ükapja német, román vagy bármilyen más eredetét és ez lángra lobbantja benne a vad nacionalizmust (mert van egészséges nemzeti érzés is). Azt hiszem nyilvánvaló, hogy bármilyen fajta szélsőségesség a nevelésben rejlik, egy gyermek, egy fiatal mindenképpen idomul az otthoni hangvételhez, hacsak nem tévelyedik el szellemileg.