„nincs mód nincs élet nincs halál / valaki folyton telefonál”

(Debreczeni Éva: Amikor nem jön valami)

A mail-boxomban

Olyan a mail-fiókom, hogy elég egy betűt beütnöm, máris ajánlja az illető betűvel kezdődő címeket. A minap valamilyen „d”-betűt próbáltam, s hát előjött a „demi”, Debreczeni Évának a szerkesztő neve, illetve címe.
Gondolkoztam, mit csináljak, túl szorgos rendteremtő ugyan nem vagyok, de hát mégis, immár két éve…
Aztán meghagytam. Ott van továbbra is a „demi” a mail-dobozomban.

Gergely Tamás

Égi és földi szerepek

(egy virágszál Évának)

Szerepet vállaltam Éva, szerepet.
Kaptam egy szívet és hajszélereket.

Rámmérettetett egy öreg vérviszony,
De sokan vagyunk. Dobog a tériszony.

Láttam más földek magvát is – általad.
Ez csak egy vashíd, görbül majd átszakad.

Hibásak vajon az ismert képletek?
Beteg motor vagy elkopott fék leszek?

A lélegzet csak egy rövid karcolat,
Kattog és száguld az őrült, vak vonat,
Szerkeszd halk verssé sok égi harcodat.

Keszthelyi György

2013. május 26.

Debreczeni Éva halálának második évfordulójára

-2011. VI. 6.<+>

Jó pár éve kerültem kapcsolatba Debreczeni Évával. Ekkor még csak egy név volt számomra, aki verseimet világhálóra szerkeszti. Igen aktívan tevékenykedett szeszélyes terjedelmű, eltérő minőségű szövegeimmel, s ha valamiben nem volt biztos, olykor többször is – e-mail-ben – rákérdezett. Sokszor küldött mosolygós „smiley”-kat [:)], így kezdetben arra gondoltam, hogy viháncoló csitri, mígnem egyszer vettem a bátorságot és korára is rákérdeztem. Ezt követően már az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában is utánanéztem. Rendszeresen küldött verseim kezelése már önmagában is teljes embert igényelt, ő pedig elvégezte hivatali teendőit, és rajtam kívül még mások alkotásait is gondozta.

Egyszer találkoztunk Budapesten egy kölcsönös dedikáció erejéig. A Duna-parton sétáltunk valamikor 2006 őszén. Ajándékot is hozott (a legújabb könyvén kívül): apró, celofánba csomagolt fatárgyakat, többek között kicsiknek való játékvonatot és három, egymásba csúsztatható, menedékesen kisebbedő fűszeres fakanalakat. Véletlenül rögzült bennem egy groteszk, ide nem illő kép: ahonnan visszafordultunk egyszeri sétánk során, ott egy kicsi bolt kirakatában igényes megmunkálású ólomkatonák sorakoztak.

Nőiessége talán akkor nyilvánult meg leginkább, amikor már a sokadik szerelmes versemet küldtem a hírhedt Olga Hepnarová szellemének –, nos, akkor egyszer azt írta, hogy elég volt; most már írhatnék olyanokhoz is verset, akik nem öltek meg senkit. Aztán látva, hogy lelkem hajtűkanyarjainak nem parancsolhat, elnézést kért kifakadásáért.

A világhálón élt. Ott fiatal maradt. Virtuális egója virgonc maradt.

Értesített arról is, hogy kórházba vonul, és onnan is szerkesztette, irányította verseimet az immár főnixként feltámadt Káféba, s a kórházból is észrevette és gondosan kijavította félreütéseimet. Energikusan panaszkodott, hogy beutaltként nehezen jut számítógéphez, és terjedelmes, irodalmi igényű beszámolókat küldött szét — a halál árnyékából — betegségével, keserűségével kapcsolatban, inkább kívülállóan fogalmazva mintsem betegesen.

Egy bágyadt délután rövid e-mailt kaptam Stockholmból, Gergely Tamástól, hogy Éva meghalt. Felfoghatatlan volt, mert egy vagy két nappal korábban még viszonylag hosszan és összefüggően írt nekem. Legutolsó levelében azt írta, hogy szerkesztés dolgában forduljak bizalommal Cseke Gáborhoz. Talán maga sem gondolta, hogy végleges utódját jelöli ki. Úgy remélem, nem szenvedett sokat; talán vérszegényen kialudta magát ebből a zavaros világból.

A döbbenet és elkeseredés után hirtelen úgy éreztem, hogy volt egy külföldi titkárnőm, csak nem voltam tudatában.

Cselényi Béla

Budapest, 2013. V. 31., péntek

Demivanna

1)

Demi-demi, milyen bolygóra szálltál?
Mért hagytad itt e szerencsétlen földet?
Forgunk, forgunk, csak forgolódunk, látod?
És fölnézünk néhanapján az égre.

2)

Felhők vonulnak.
Hol van a mennyország?
Szép, szárnyas angyalok hol énekelnek?
Hol van terített asztal?
Jó szó? Szent kedv? Áldás?
Hol van a bor?
Hol van a szerelem?

3)

Ragyog-e még valahol valami?
Vagy megszökött már onnan is az Isten?

Éva Agnel

*

Emléksorok Debreczeni Éva halála 2. évfordulóján

valaki más

valaki másnak kéne születni
aki tud néha kicsit boldog lenni
akit nem borzasztanak halálok
akit nem üldöz ezer éves átok
akit átölelnek a barátok
akinek szavát milliók értik
akinek lelkét soha meg nem sértik
aki nem néz a pohárfenékig
aki ma nem egészen,de holnap félig
aki nem késik, nem veszkődik
aki gyalog elmegy a temetőig
aki fontos és nem felejtődik
akinek szemében könny nem gyűlik
aki nem fél attól, hogy megfeszítik

A Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti internetes lap 2013. február 11-i száma közölte Debreczeni Éva – eredetileg Pusztai Péter Kanadában élő képzőművésznek küldött – „hangulati” versét.
Nem olvashatjuk e szívszorító sorokat anélkül, hogy ne képzeljük magunk elé kedves arcát, fáradhatatlannak, legyűrhetetlennek vélt személyiségét, baráti, kollegiális viszonyulását a körülötte levőkhöz, munkatársaihoz. E vers viszont lelkiismeret–furdalást is ébreszt bennünk. Ezt a „valaki más”–t nem ismertük, nem érzékeltük, hogy a mindennapok/esték szerkesztői munkáján túl mellettünk él egy másik ember, akinek fáj a világ, aki – alkalmi kitörésein túl is – szenved, kinek fájdalmai, sérelmei egy másik, költői világban, a lélekben viharzanak, sebeket fakasztanak, aki szinte mellettünk surrant át a nemlétbe.
Mellettünk élt egy író. A Nevess a temetésemen (Kolozsvár, 2004) még álnéven (Venczerédi Bea) jelent meg. Sikere önbizalmat adott neki. A következő kötet – Vakondsirály (Szatmárnémeti, 2007) – már saját néven.
Mellettünk élt egy költő, aki a hajnalba nyúló éjszakákon, titokban verseket írt s közölt a Káfé főnix című internetes folyóiratban. Gondolatgazdag, érzelemdús, kiforrott művészi formákba öntött költeményei „kötetben” a Magyar Elektronikus Könyvtárban jelentek meg: A boldogtalan tollhercegnő (2010) címmel. (Elérhetősége: http://mek.oszk.hu/08900/08964)
Prózai munkáinak, verseinek fő motívumai – a magány, a magára maradottság, a társtalanság, az ebből fakadó fájdalom – sajátos tartalommal elegyítik sorait. Zárkózott, öntörvényű ember volt. Szeretteit – nagyszüleit, szüleit, nővérét – sorra elvesztette. A napi munkát szűknek érezte, melynél – bár lelkiismeretesen, precízen végezte – többet akart, valami mást, amelybe tehetségét, művészi képességeit is beépíthette. Az otthona nyújtotta magány, a hajnalba torkolló éjszakák szülték az írót, a költőt, a kiadói szerkesztőt. A képzőművészi ambíciók mellé oda társult a jó szemű fotóművész. Megannyi kitörési pont és lehetőség, amellyel élni tudott, amely alig néhány esztendő alatt kiteljesítette rövidre szabott életét.
Ki volt ez a másik Éva? Képzeletünk belesántul az igyekezetbe, de mégsem érjük fel ésszel, mit is rejtenek a verssorok: „jaj csak a beszéd ne volna / jaj csak az érintés ne volna / jaj csak a létezés ne volna / hogy tudnék szeretni / hogy tudnék lehetni” (Jaj csak) Pedig ő is szeretni vágyott, társra vágyott. Lehet ezt ennél szebben, érzékletesebben szavakba önteni, amint ő egy másik versben megtette? „akarlak mint széket az asztal / mint tojást a tyúk ha kotlik / a ló a kátyút mikor megbotlik / mint méhek a mézet tavasszal / akarlak mint veréb a morzsát / óvodás a szülinapi tortát / akarlak mint tücsök a nótát / folyót a hal ha kifogják” (Akarlak) Tudjuk, nem adatott meg neki. Maradt a magány, az egyedüllét. Mit tehet a költő? Feszes, fegyelmezett sorokba önti fájdalmát: „Nem kell nekem már semmi / Nem akarok boldog lenni / Elég, hogy itt fekszem, ennyi / nem kell sehova se menni / felkelni, mosdani, enni / törtetni, dolgozni, tenni / s egy percig nem fáj most semmi // lelked csak kóbor ószeres / ne félj, ne gondolj, ne teremts / embert, állatot ne szeress / füledben dallamot ne keress / ne tanulj semmit, nem érdemes: / a nemlét nagyon kellemes.” (Lemondó)
Amikor Gergely Tamás a versek háttere felől érdeklődött – mi fontos belőled, ami nem vers? – Debreczeni Éva emígy válaszolt: „Semmi. A vers sem. A versem. Én. Magamnak. És nem is kell sehova se tenni engem, mert nem érdemes. A tükörből egy öreg anyóka néz vissza rám, de az nem én. Egy csodaszép, fiatal és boldogtalan, főleg pedig nagyon elvarázsolt hercegnő vagyok, aki önmagát meséli. Azzal átkoztak meg, hogy folyton csak írjak, ameddig bütyök vagy tintapaca nem lesz belőlem. Egy nemlétező robotországban élek álcázottan, ahol egyedül én vagyok normális, a többiek pedig mind őrültek. Persze ők fordítva képzelik. Verset csak bosszúból írok, mert ellopták tőlem az időt.” (Káfé főnix, 2010. december 30.)
Nemcsak verset írt bosszúból. Bármennyire is szeretett volna, ő sem léphetett ki a világból, ő sem lehetett, nem válhatott közömbössé az iránt, ami körülvette.
A Stockholmban élő Gergely Tamás vakondsirálynak nevezte. Találó metafora. Valóban az volt. Vakondként a sötétben is tájékozódott, a mélység, a mások elől elzárt titkok keresője s kutatója lett, egy belső, titkos világé, amely csak a lélekben létezik. Ugyanakkor sirály volt, aki a magasba szállt, kinek szeme elől nem rejtőzhetett el semmi, aki olyat is meglátott, ami bennünk, földön járók előtt rejtve maradt, avagy közönyösen sétáltunk el mellette. A sirálylét szülte a világ ferdeségeit, sutaságait, torzulásait tollhegyre tűző, sajátosan debreczeni–műfajú abszúrkákat, álomtörténeteket, mimikriket.
A csíkszeredai Tromf című szatirikus lapban közölt írásai azt bizonyítják, hogy magánya ablakából ki–kitekintve pontosan, reálisan mérte fel mindazt, ami körülvette. Az 1990 február és 1993 május közt megjelent rövid életű kiadványban megjelent írásai az 1989-es politikai fordulatot követő politikai–társadalmi élet ferdeségeit, fonákságait, torzulásait tűzték tollhegyre. A Gyanakszom (31. szám), a Halotti beszéd (37. sz.), a Semleges vagyok (56. sz.), az Éljen május elseje! (64. sz.), a Már megint szervezkednek (69. sz.), a Takarékos emberé a jövő (94. sz.), a Veszekszem a miniszterrel (120. sz.), a Váza jégvirággal (128. sz.) mind–mind arról tanúskodik, hogy igencsak nyitott szemmel járt a világban: az individuum s a közösség sérelmei, a magyarsággal szembeni elfogult, ellenséges magatartás, a gyűlölködésről tanúskodó jelenségek kemény és határozott megszólalásra késztetik. Írásai bizonyítják, hogy a szatirikus ábrázolásmód, jellemzés írásművészetének sajátos jegyeként jelenítődik meg.
A Tromfban megjelent írások között találunk egy olyat – Debreczeni Ádám aláírással, ami nyilván „rímel” a Debreczeni Éva szignóra –, amely húsz év múltán sem veszített időszerűségéből, akár napjainkban írhatták volna. Címe: Egy megye meg egy megye – az megy–e? „Hej, haj a honatyák sok mindenre ráérnek! Azt tárgyalják, nem jól van ez az ország felosztva! Persze, hiszen a jelenlegi megyei felosztást is »atyánk«, a »nagy vezér«, a »scorniceşti–i délceg tölgy«, a »legnagyobb szabász« alakította ki a saját kénye–kedve szerint, ezért nézünk ki úgy, hogy most kinézünk. De az átkos rendszer minden nyomát eltüntetni szándékozó bizottság nem hagyja annyiban. Miért pont így legyenek elosztva a megyék? Miért nem másként? Kicsit át kell gyúrni a térképet, mint a rétestésztát, hogy egységesebb legyen az ország arculata. Minden megyébe jusson mindenből: hegyből, síkságból, erdőkből, tengerpartból, pusztaságból, székelyekből. Mit nekik a Kárpártoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Ezek nem képezhetnek falat az ország lakossága között. Úgy kell tenni, mintha ott se lennének, ahol vannak. Minden falat le kell dönteni, hogy mindenkinek jusson egy falat. Ilyenformán a Székelyföldet össze kell vonni a moldvai szomszéd megyékkel, Kolozs megyét az olténiai területekkel, északnyugati részünket pedig Konstanca megyével. Ezzel elérik, hogy csökken a megyék száma, és a lakosság eloszlása is megváltozik, így kihúzzák az átkos szeparatizmusra törekvő, itt–ott magát többségben képzelő magyar kisebbség méregfogait. Megkeverik–megkavarják: jót a rosszal, fejlettet a fejletlennel, világosat a sötéttel, s nemsokára szép, egységes, szürke, egyhangú és egysíkú országunk lesz, ahol már senki sem fogja tudni, kiféle, miféle, román, magyar, szláv, horvát, fiú vagy lány.” (77.sz.) Manapság is így tervezik – EU–s sugallatra – a kistérségek létrehozását!
Most, halála második évfordulója előestéjén elgondolkozhatunk azon, hogy mi mindenre futotta volna tehetségéből, ha az ígéretesen induló költői/írói pálya zárul le oly tragikus hirtelenséggel.
Emlékezzünk a melegszívű kollégára, az ígéretes alkotóra! Olvassuk írásait, melyeken nem lehet úr a halál!

Máriás József

Honlap a Horkoló Szúnyoghoz

Azon töprengtem az elmúlt hetekben, minek örvendene Éva, hogyha tehetné – s talán teheti is, csak mi nem tudunk róla semmi biztosat –, s addig facsartam az agyamat, amíg fölkerestem utolsó közös vállalkozásunk, az aranytalicska mentén nyitott levelezőfiókot és elolvastam azt a bő félévig tartó levelezést, amit a blog szerkesztése mentén lefolytattunk.
Emlékező olvasás közben támadt az ötlet: próbáljak meg az ő gondolataihoz, játékos szelleméhez illő magánhasználatú honlapot fabrikálni, amin elraktározhatók az olyan írások, dokumentumok, amik valamilyen módon őhozzá köthetők. A honlap Mi ez? meghatározása mellett pedig ezt írtam fel: „Morzsák, mozaikok, törmelékek, okoskodások, finom hangulatok Káfés munkatársam, Debreczeni Éva emlékére”. S hozzá már csak egy krézi cím kellett, ami lehet, hogy nem a legeredetibb, de a célnak talán megfelel. Így született meg a Horkoló Szúnyog, amelyen többek között helyet kapott szemelvényes levelesládánk, a halálakor született reflexiók (Volt egyszer, hol nem volt…), az egyéves évforduló megemlékező írásai (Egy év után), majd a legfrissebb, a Két év után című,  itt látható összeállítás, továbbá egy kisebb kazalnyi irka-firka, amelyek közül egyet most mutatóba kiemelve, búcsúzom:

Libellula * Nincs visszataszítóbb nonszensz egy horkoló szitakötőnél. És ha libellulának nevezném?

Cseke Gábor

Debreczeni Éva kiadatlan verseiből

Amikor nem jön valami
(Pusztai Péternek)

amikor keresed, de nem találod
mondanád, de inkább csak óhajtod
bármihez nyúlsz nem elég méltó arra
és nincsen is itthon pedig most arra
kellene amire leginkább fontos
gondolatod reggel még borzos
nap közben tennéd, de nem enged
sok más dolgod fölösből elvenned
nincs mód nincs élet nincs halál
valaki folyton telefonál
aztán rohansz megállni nem lehet
közben felfő a lábosban a szeretet
és odaég mert nem néztél rája
nincs aki szidjon vagy meghálálja
este meg ágyba fulladsz végtelen
álmodat őrzi kőbe zárt szerelem
amikor kellene nem jut eszedbe
vagy ha igen nincs hozzá mersze
és gurul és minden és szétesik
hiába nézed a plafont reggelig
Sóhajtozol nyögdécselsz kínos
örömben elképzelt önmagadhoz
de a csillagok maradnak távol
és már a hold sem szól nem rikácsol
karod kitárva hiába tartod
egyik lábaddal másikat zsibbasztod
gondolatod csak régimódi batár
száguldanál de sorsod önmagádba zár

holnapra ezt mondtam tollba
ha még ma kicsit időm lett volna.

[A vershez még hozzátartoznak az alábbi sorok:
Évád
Ui. azt érzem, ez egy nagyon jó vers, ha megengeded, majd publikálom a Káfén – de ha nem szeretnéd, az sem baj, úgy lesz, ahogy TE akarod.
Pusztai Péter az évfordulóra való tekintettel most jónak látja a vers megjelenését.]

Takarodó hajnal

Emlékízű
máigkísértő
rákvirágok,
sajtok,
sajtók,
pihék,
puhák,
lyukak,
harapások,
mozgó
esőkabátos
ablakzajok,
világok,
sírok,
terminálok.

Döbbenet

Csak annyi, míg átmegy a hídon.
Zöld ruhában jön feléd.
Esőködöt hányva
Maga előtt, maga után.

Elmúlik, mint a halál

Ennek is vége lesz egyszer
Biztatom magam
Fuldokolj csak győzedelmesen
Nem, még nem az igazi!
Ne csörrenj, telefon,
Ne szállj fel, por,
Ne üss, te óra!
Még nem ömlik a vér, nem szakad az ín
Nem buzog az agyvelő
Nem valódi a kín
Nincs megváltás, nincs cél
De fontos, hogy elmúlik
Egyszer.
Ne félj.

Out memoriam

Tudom, nem vár rám jákoblépcső
Mikor utolsót hördül a légcső
Pedig az a harc lesz a végső.
Mi voltam én? Retardált szaurusz, dínó,
Házam falán azt írja: itt élt egykor Andandino.

Szeretem

Szeretem ha madár
csipog az ereszen
szeretem ha az életet
félvállról veszem
Szeretem ha
Meleg a fürdővizem
Szeretem ha az ebédet
Állva ehetem
Szeretem ha reggel
nem kell felkelnem

s ahányszor meghalok
szeretem ha
megfogják
a kezem.

(Összeállította, szerkesztette: Cseke Gábor)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ