Kibédi Varga Sándor: Santál (16.– regény)
A spiritusz
Az ügyeletes jelentése után Bereczky Feri bá – homlokán az apró foltok trotliország megyéit mutatták – tollat ragadott, és az asztalok mellett csoszogva végigskubizta a házi feladatokat. Úgy szórta a pipákat, mint a fővárosi közterület-fenntartó vállalat gépe a homokos sót a havas útra. Aki bliccelt, neve mellé ikszet kapott a vérpiros füzetébe. Három ikszért járt egy karó, de, végül csak az kapta meg, aki folyamatosan döglődött.
Kint sűrűn hullott a hó: az első igazi téli nap volt. Abban bíztunk, ez az idő kitart, és annyi égi vattacukor esik, hogy a hóbuckák, hótorlaszok miatt leáll a forgalom. Kényszerszünetet rendelnek el, amely karácsonyig tart.
Néha felugrott valamelyik csaj, ablakhoz rohant, hogy megnézze, Tél tábornok serege mennyit hódított meg a fákból, a járdákból, a verdákból, a ház- és garázsfedelekből, a gyalogosok sapkáiból. Minden kandit a fél osztály követte. A tanár alig tudta visszaterelni őket a helyükre.
Magas, hajlott hátú, gyűrött arcú ember volt Feri bá. Ősz bajuszt, kecskeszakállat viselt, és feje búbjáról a haj rég elszállt. A Leszállópálya nevet azért kapta, mert – az autista 8. á-s Rácz Lali szerint – kobakja alkalmas reptérnek.
– Nem lesz felelés – jelentette be Feri bá álmos hangon, az asztalok elé állva. Mintha a szokásosnál is törődöttebb lett volna, barna pulóvere és szürke szövetnadrágja pedig olyan, mintha abban aludt volna. Mindig elhatároztam, szólók neki, viseljen inkább farmert, mert az lehet gyűrött, koszos, szakadt, úgy is vagány marad. De nem tudtam rászánni magam. Nem vagyok X-faktoros stylist, nem vagyok tanár sem, hanem csak egy könnyen lepöccinthető, kihasználható külvárosi cigánycsaj.
– Mielőtt új anyagot vennénk, felolvasok két verset Raspó Margit gyűjteményéből – mondta, és felmutatott egy zöld A3-as füzetet.
Az osztály felhördült. Meglepetés volt számunkra, hogy Raspó verseket ír, és hogy a csaj bármivel kiemelkedhet közülünk.
– A Mara! Tényleg? – mondta Pöri. – És jók azok a versek?
– Nekem tetszenek – válaszolta Leszállópálya. – Elgondolkodtam rajtuk. Ez, tudjátok meg, nagy dicséret. Majd ti is mondjatok véleményt, de normálist! – nyomta meg az utolsó szót.
Gujdi Kriszti nem hagyta ki a lehetőséget, hogy valaki hátába kést döfhet.
– Mielőtt elkezdi a tanár úr, én befogom az orrom. Mert ha Mara írta, akkor a verse is bűzleni fog – mondta, és tényleg befogta az orrát néhány másodpercre. Mások is utánozták. A vihogás gömbvillámként cikázott a teremben.
Feri bá a spirálfüzetet nézte, majd a tekintete lassan átsiklott az osztályra. Bal szemöldöke fennebb ugrott, mint a jobb, ez azt jelentette, fogyni kezd a türelme.
– Kuss legyen! – ordította Pöri. Erre mindenki elhallgatott.
A tanár felolvasta az első verset. Azt az egyetlent, amit nem kellett volna. Idézni nem tudom, nem akarom. Csomó gyümölcs és zöldség szerepelt benne. A baj az volt, hogy minden termény Mara barátjának testrészeit magasztalta. Valahogy így: hajad padlizsán, karod uborka, ujjad torma, arcod alma, ajkad málna. Az utolsó sor: Te vagy nekem a paradicsom.
A terem felrobbant: a nyerítő, ugató, krákogó, vijjogó hahota mindent és mindenkit darabjaira tépett, szanaszét repített.
Raspó Mara megsemmisült. Tenyerébe fogta a körtearcát, görbe ujjai reszkettek a sápadt arcbőrén. Jól láttam, mert a bal oldali sor első asztalnál ült, egyedül, én meg a középső sor első asztalánál, de már nem Zsikével, hanem Pörivel. A csaj tömpe, kis gyökérhez hasonló ujjain nem volt semmilyen gyűrű, csuklójára nem csavart karkötőtőt. Még karórát sem viselt. Ennyire csupasz keze senkinek nem volt.
Feri bá az ajtóra pislogott, attól tarthatott, benyit Céklafej, és ordítozni kezd. Ez többször megesett: beviharzott a diri, minket a földbe taposott, majd a tanártól képmutató alázattal kért elnézést a zavarásért. A felfordulás oka általában nem érdekelte.
Tudtuk, persze, hogy tudtuk, Raspónak ki a „paradicsom”. Hát a Csikó Gábor, a mustárpofájú, sánta Gabi, az a dilis csóka a 8 a-ból. Mara barátjának a lógáson kívül az öngyilkosság volt a specialitása. De tényleg. Már négyszer vagy ötször megpróbálta kinyírni magát. Egy alkalommal a klasszikus helyre, a Szabadság híd turulmadarára is felmászott, ami, figyelembe véve adottságait, tőle nagy kunszt volt. A tűzoltók hamar ki, ő meg szépen le. Híres lett, a kereskedelmi tévé Amanda Show-jában többször szerepelt. Állítólag pénzt kapott érte. A hájfejű Amanda kisasszony futtatta, mert a srác minden dinkasága ellenére nem volt savanyú fickó. Úgy viselkedett, mint egy stand up komédiás, akiről a műsorszáma elején még nem lehet tudni, viccelődik vagy komolyan gondolja, amit mond. Egyébként Gábornak a depire bőven volt oka. Árvaként egy házaspár fogadta örökbe, de lehet, csak a nevelőszülei lettek. Ámde az asszony meghalt rákban, a pasi pedig elzüllött. Az „apa” mindenek ellenére ragaszkodott a „fiához”, aki egyre inkább haverja, cinkostársa volt. Olyasmit is hallottunk, hogy néha lopott áruval bizniszeznek, néha tarhálnak, néha templomba járnak, ahol ájtatos, ámde vastag özvegyekre hajtanak. Gábor sántítása pedig valamilyen csecsemőkori betegség folyománya volt, aztán néhány éve kivették az egyik veséjét. Szóval egyszerre volt szánni való fogyatékos, és másoknak, de önmagának is ártani képes sumák, linkóci.
Leszállópálya egyre feszültebb lett.
– Tudsz jobbat írni? – kérdezte. – Egyáltalán, közületek ki ír verset? Senki? Na, persze! Most elolvasom a másodikat, és ha akartok, azon is lehet röhögni. Nyugodtan. Ha képesek vagytok rá.
A címe Élet volt, és így szólt: Álmos a reggel, lassú a reflex, kelek és indulok, segít a Cordaflex. Duruzsol az osztály, kinn hideg van, ülök és figyelek, segít az Andaxin. Dél lett, szól a csengő, az ebédlő tele, eszek és emésztek, segít a Quamatel. A kórház csendes, most még alszik a kín, anyát nyugtatom, segít az Algopirin. Hangos a tévé, este minden rendben, a holnapot is kibírom, segít a Diaphyllin.
Néma csend követte a felolvasást. Tudtuk, Mara beteg, a gyógyszert marokszám tömi magába, de ezt mi megszoktuk, szinte természetesnek vettük.
Novakov Mercédesz nyújtotta fel kis kacsóját.
– Ez vers volt, Feri bá? – kérdezte. – Olyan, amilyent Petőfi írt?
A tanár elismerően bólintott, még mosolygott is.
– Korrekt kérdés. Nem olyan, amilyent Petőfi vagy József Attila írt, mégis vers a maga nemében. Ha egy tehetséges költő előveszi a telefonkönyvet, nem tudom, létezik még?, igen?, jó, és találomra belelapoz, az is inspirálhatja olyan műre, amiben spiritusz van – mondta. – A spiritusz szellemet jelent – tette hozzá.
Merci megunta az alakoskodást, és hozta a formáját.
– Raspónál mi a fasz a spiritusz?
A tanár nyelt egyet, és csak nehezen tudott reagálni.
– Így nem. Tényleg. Így nem, nem lehet. Nem szabad. Beszélni. A gyógyszerekből én egyet-kettőt ismerek, a többit beírtam a Google-ba – magyarázta. – Így megértettem, hogy a vers írójának mellkasi fájdalmai vannak, vagy állandóan retteg valamitől, hogy gyomorsava is van, hogy a feje gyakran fáj, és hogy szívritmus-zavarral is számolnia kell. Viszont nem engedi el magát. Mara ugye délutánonként az újpesti piacon dolgozik, a standos nővérének segít, majd kórházba megy, ahol meglátogatja a nagybeteg anyukáját.
Mara csendesen sírdogált. Az arcán végigfutó könnycseppek egy ideig az állán billegtek, majd hosszú tétovázás után – mintha hídon álló öngyilkosok lennének – potyogtak le.
Következett az új lecke. Feri bá belelendült a rizsába, és alig tudta leállítani magát.
*
A következő óránk szintén magyar volt, mert Leszállópálya cserélt a bioszos Hajni nénivel. Mivel az előző irodalom volt, most nyelvtan jött volna.
Csakhogy Gujdi Kriszti, aki közvetlenül a hátam mögött ült, fészkelődni kezdett a helyén. Hátranéztem: úgy mozgatta a jobb kezét, mintha zászlót lengetne.
– Nekem is van egy versem – búgta. – Felolvashatom?
A tanár a homlokát ráncolta, sejtette, olyasminek enged utat, amit később megbán, mégis sóhajtva bólintott.
Kriszti füzetlapot emelt az orra elé, és belekezdett.
– Hogy mit ér a vér, Mister Fehér, / elmondom most azért, hogy valamit tegyél, / hogy igazi legyél. / Mert így dzsukel a vaker, és mindenki tudja, haver…
Leszállópálya felemelte kezét, és határozottan mondta: állj!
– Ti értitek? – kérdezte az osztálytól. – Én nem. Mi az a dzsukel?
– Kemény, belevaló – fordított Kriszti.
– És a vaker?
– Beszéd, duma – homályosította fel a tanárt. – Vakerol valaki, ugye. Cigánynyelven, persze.
– Jó… Tovább… – mondta tétován Feri bá.
Kriszti folytatta, de ugrott a szövegben.
– Figyelj gádzsó, / mert most neked beszélek. /Jobb, ha komolyan veszel minket, /és megbékélsz azzal, / hogy szaporodik a romák száma / minden egyes nappal.
– Jaj! Mindjárt összeszarom magam – szólt be Trizna Zorán.
Kriszti meg sem hallotta, ismét ugrott, tudom, mert a szöveget később megtaláltam az interneten. Majd jött az a rész, amelyik Feri bánál kiverte a biztosítékot.
– Ideje, haver, / hogy megértsd egyszer: / amikor meghallod a szót, hogy cigány, / visszabújj a seggedbe, és a hideg is kirázzon téged. / Túl idegen a véred, / a fajod nem véd meg, /ilyen haver az élet…
Többen az asztalt verték, cipősarokkal doboltak, a rizsa halálian tetszett nekik. A szegény Raspóval már senki nem törődött. Leszállópályának most forrt fel az agyvize.
– Szabad ilyent írni? Versben? Segg és hasonlók.
– Miért? – kacarászott Zorán. – Nem minden segg csúnya. Vegyük például a Kiss Virágét.
– Hülye! – kiáltottam rá.
– A fiatalok így beszélnek – oktatta ki az öreg tanárt Pöri.
– Az ilyen szavak nélkül már nem is tudnák beszélni – kotyogta Merci.
– Nem tudnék – helyesbített Feri bá. – Engem főként a vers agresszivitása zavar. Azt közli, hogy a gádzsóknak félniük kell a romáktól.
– Hát szarjanak csak be! – kiáltotta Kápi Kevin a terem végéből. – Itt ez a spiritusz! – mondta röhögve. Az ilyen beköpésekhez volt esze, mert egyebekhez nem.
Tetszést aratott, sokan helyeseltek.
– Az egyik magyar féljen a másik magyartól? Borzasztó – sápítozta Feri bá.
– Mi cigányok vagyunk – kiáltotta a Kevin.
– És magyarok – mondta Leszállópálya. – Különben miért tanulnátok magyar nyelvtant és magyar irodalmat?
– Mert muszáj – vágta rá Lenuta.
– Én is mondhatok valamit? – kérdezte Pöri. – A vers, amit Kriszti olvasott, nem az övé. Az egy dalszöveg. Címe Forró vér, és egy pesti, talán éppen újpesti roma énekes írta. Amikor a csávó színpadra áll, minden csaj bugyija nedves lesz.
Ez után a tanárnak nem volt kedve új anyaggal foglalkozni. A Játsszunk nyelvtant! című könyvéből választott feladatokat: összesen hatot csináltunk meg. Óra végén összehappolta a füzeteket, mert jegyet akart adni rá.
*
Még volt egy óránk, az informatika. A szünetben, az udvaron szomorúan láttuk, a hóesés verda valahol a kanyarban elakadt, kevés volt a naftája, sőt, ami fehér pamacs reggeltől összegyűlt, az is olvadni kezd. Mégis hógolyóztunk egy kicsit. Az ügyeletes Esztó néni meg a Kari bá közénk jött, meg lehetett dobálni őket.
Az informatika terem a földszinten volt, szemközt egy alsós osztály, balra a szinte sosem működő klub, jobbra Kari bá technikája, a folyosó végében pedig a konyha meg az étkezde. Amíg ajtónyitásra vártunk, a konyhából szivárgó ételszagok között guberálhattunk. Bent húsz kőkorszaki Apple gép várt ránk. Sajnos ezt a tantárgyat is Klumpa nyomta. Havonta jött egy igazi szakember, egy külsős, az igazgató valamilyen ismerőse, aki értett az infóhoz. Őt már komolyan vettük, a Marci bát nem lehetett. Mindenki jobban járt volna, ha Céklafej az infót Trizna Zoránra, vagy a párhuzamosból az autista Lalira bízza. Ők nagyon értették az ócska gépeket meg a Windows XP-t.
Marci bá tök béna volt. Nem is értettük, miként lehet úgy elvégezni egy tanítóképzőt, hogy valaki ilyen dinka maradjon. A tankönyvet nem használtuk, mert Klumpa szerint azt nem nekünk találták ki. Elemi ismereteket minden órára összekapart valahonnan, és az első tíz percben felvéste a táblára. Le kellett másolni, mert abból feleltetett. A másik fő csapásirány a szövegszerkesztő volt. A magunkkal hurcolt földrajzkönyvből az aktuális lecke egy-egy részletét kopogtuk le a klaviatúrán. Ötöst kapott a leggyorsabb. A helyesírást is nézte, nem mintha konyított volna hozzá, de összehasonlította a könyvet a képernyő szövegével. Ha mindez nem töltötte ki az órát, megengedte, hogy böngészgessünk. Egy kikötése volt: szex-webhelyet, főleg az igazgató szigorú utasítása miatt, nem szabad megnyitni. Akit puncis honlapon, oldalon kapott, azt kiküldte.
Most is a szokásos menetrend érvényesült: röpke felelés, majd firka a tábláról a füzetbe, majd firka a szövegszerkesztőn. Én hamar végeztem. Tőlem jobbra Kumin Zsike izzadt, szarakodott. Neki otthon nem volt számítógépe. Gyorsan helyet cseréltünk, és öt perc alatt beírtam, amit kell. A tanár nem vette észre, mert ő is egy monitorhoz ragadt.
Miután befejeztem, és visszaültem a helyemre, Zsike megsúgta, az elmúlt nap hazafelé tartva megállította Sárkány, a barátom.
– Nem barát – sziszegtem. –Mit akart?
– Csak érdeklődött. Mit csinálsz, kivel barátkozol, hova jársz? Ilyesmi.
– Eddig miért nem szóltál?
– Most mondom… – sértődött meg.
– Jóóó. Rendben. És mit pletyóztál rólam?
– Azt, hogy nincs új barátod, és délutánonként főleg tantárgyversenyekre jársz, mert mindenhová téged küldenek. Ennyi… Úgy látszik, kötődik hozzád.
– Nem érdekel – mondtam, pedig az ellenkezője is igaz volt: nagyon érdekelt, mert nagyon paráztam tőle.
Amint Klumpa felállt, hogy ellenőrizze a munkát, észrevette, a terem utca felöli jobb sarkában Raspó Mara feje a klaviatúra mellett fekszik, a monitor képernyőjén pedig csak a felhős kék ég meg a gyönyörű zöld domb látszik. Felrázta a csajt, aki elrebegte, hogy rosszul érzi magát, és orvoshoz szeretne menni.
– Majd délután – mondta foghegyről Klumpa.
– Az orvosom kettőig rendel.
– Nézzünk oda, saját orvosa van. Ez igen! De akkor sem mehetsz.
– Értettem – törődött bele Mara, és visszahajtotta a fejét az asztalra.
Klumpa most már durván megrángatta.
– Itt nem fogsz aludni!
– Nem alszom. Beteg vagyok.
Ekkor lett elegünk a zaklatásából.
– Hagyja békén! – Pörivel egyszerre kiáltottam.
– Semmi közötök hozzá! – csattant fel Klumpa.
Erre mi is félretoltuk a klaviatúrát, és elnyúltunk az asztalon, már amennyire lehetett. Példánkat követték az osztálytársak. Klumpa ordítozott egy sort, aztán a sértettet játszva visszaült a számítógépéhez. Nem futott az igazgatóért.
Amint lecsapta csámpás seggét, valaki máris kopogott az ajtón. Egyszer, majd még egyszer, és a harmadik után belépett. Az Amanda Show sztárja, a mustárképű Csikó Gabi volt. Elnézés a zavarásért, mondta, és szépen kérte a tanárt, engedje el a Marát. Orvoshoz kell menniük. Klumpa ismét kiborult. Felállt és ordítozott. Mi? Mobilon beszéltetek? Mi? Talán férj és feleség vagytok? Mi? Vagy együtt akarjátok megmászni a Szabadság hidat?, kérdezte. Ez durva volt.
Gábor ekkor vette észre, hogy az osztályban minden fej a monitor mellett van. Eltátotta a száját. Majd megfordult, bocsánat, mondta, és kiment.
Hogy lehet valaki ennyire szemét? Még mindig nem értettem. De Klumpa nem is tanár, hanem tanító, nyugtattam magam. És nem is tanító, hanem egy fajankó, aki elvégzett valami gagyi sulit. Jó lenne jól tökön rúgni. Az osztály díjazná, de engem kivégeznének. Anya pedig meghalna a bánatában. Mi lenne, ha még egyszer elveretném a Sárkánnyal? Erről nyomban lebeszéltem magam.
Csak annyit tehettünk, hogy továbbra is „aludtunk”, volt, aki cifrán horkolt. Szerencsére néhány perc múlva csöngettek.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza