(Puzzle-darabok életemből)

A hetvenes évek eleje lehetett, a Simó Géza bútorgyár mérnökeként kértek fel az új vendéglő (Arany Kakas) lambériájának kivitelezésére, ezért kaptam aztán meghívót a megnyitóra. Az épület arisztokratikus kisugárzása, földrajzi helyzete a kis előkerttel, hátul meg a későbbre tervezett nyári sörözővel, s elsősorban, hogy végre nem hatalmas kantinteremben, hanem diszkrét, négy-hat asztalos szobákban kereshetted ki a neked leginkább megfelelő helyet, rögtön vonzóvá tette. A város legjobb három pincére szolgált ki, és ami akkor még ritkaságszámba ment, németül, angolul és franciául is felvették a rendelést, sőt elmagyarázták, hogy mit takar a Brassói aprópecsenye név a menüben. Újra eszembe jut, az első hónapokban zongora és egy hegedű halkan kísérte vagy fokozta a hangulatot, s meg is határozta a zajszintet. Egyébként az egyetlen nagy csörömpölést, amit nem sikerült elfednie, az a megnyitó estéjén volt, és mi okoztuk. Magunkkal vittük a kétéves Andrist is, okosan, tizenöt perccel a hivatalos idő előtt foglaltunk helyet egy akkor számunkra színháznak számító terített asztalnál. Az asztalon három tányér, kilenc evőeszköz, három pohár, kis virágvázák és egyéb, akkor még szokatlan díszítő és segédeszközök. Sajnos, akkor még gyerekszék nem volt a leltáron, így Andrist több párnával pockolták fel a az asztal magasságáig, ő pedig fészkelődő természetet örökölt valamelyik szülői ágról, s egy párna kicsúszott. Nagyon ügyesen a terítőbe kapaszkodva védte ki az asztal alá esést, s mint egy lassított filmfelvételen húzta magával a hat személyre terített asztal minden kellékét. A pincérek összeszedtek, jobban- mondva a terítőbe csomagoltak mindent, biztosítottak róla, hogy ez benne van a pakliban, de mi azért az estély további részétől elbúcsúztunk, örvendtünk, hogy ez nem a később országos hírűvé vált tyúkhúsleves felszolgálásakor történt.

1996-ban amikor tizenhárom év várakozás után hazamehettünk, vissza akartunk idézni minden kellemes percet s elmentünk a Kakashoz is, de egy félig bedőlt hatalmas vaskapu, amit a lánc a lakattal inkább összetartott, mint zárt, mögötte kibelezett konyhai felszerelések, féllábú székek, és asztallapok jelezték, hogy igen, itt volt valamikor. Később barátok mesélték, hogy amikor megnyílt a kerthelyiség, elözönlötte a vendéglőt a külváros közönsége, lassan a belső helyiségeket is uralomba vette, állomási restivé züllött, s a felszabaduláskor olyan állapotban volt, hogy egy újjáépítés olcsóbbnak tűnik, mint a renoválás. Most tulajra vár.

Schaffhausenben jobb állásra várva pincérkedtem (csak a segélyből élni nem volt ínyemre), s egy reggel látom, hogy a tulaj a hatalmas farkaskutyájával ül asztalhoz, reggelizik és minden második sonkaszeletet bedobja az asztal alá a kutyájának. Hirtelen elkapott a düh, eszembe jutott, hogy otthon sonkát őrült protekcióval és utánajárással ha kaptunk, havonta egyszer-kétszer. Elég mérgesen elkezdtem kioktatni a tulajt, hogy így meg úgy… Nyugodtan végigülte a hegyi beszédet, s akkor átnyújtott nekem is egy szeletet, azt mondta, ezentúl ahányszor az asztal alá dob egyet, nekem is idead ugyanannyit, küldjem haza, vagy ahova akarom, de a kutyáját nem hagyja éhezni. Nem borítottam rá az asztalt, mert inkább egy emelőt szerettem volna a földtől messze.

Az emigrált, disszidált, áttelepedett, kitelepedett vagy kitelepített, politikai vagy gazdasági menekült, avagy éppen kalandvágyból külföldön maradó, ha sikerült csendes vizekre érnie, akaratlanul is leltárt csinál. Ez a „csendes vizekre érés” számomra azt jelenti, hogy túlvan az első évek izgalmán. Jelképesen (igazán majd csak az unokáival teszi) befogadta az ország ahol éppen van, nem fenyegeti kitoloncolás. A legborzalmasabb gondolat, amit hosszabb-rövidebb ideig mindenki átél, s ilyenkor jönnek az otthon jártam, gyönyörű volt, de nem tudtam vissza jönni-szerű gyötrő álmok. Egy nyugodt, hosszú távú anyagi bázist adó munkát kapott, gyermeke vagy gyermekei is biztos síneken, s túl van az első innen oda, itthonról haza látogatáson. Visszatérve felsorakoznak a friss élmények a régi emlékek mellé. Mi lett a rokonokkal, hogy alakult az otthon maradott barátok sorsa, s ez bekerül a nagykönyv számunkra volt, elveszett, mi lehetett volna, ha rovatába, s melléje írod, amit annak köszönhetsz, hogy bátran vagy vakmerően, reményekkel tele vagy kétségbeesetten, kényszer súlya alatt vagy nélküle, ide jöttél s gondolatban összehasonlítod a két oszlopot. Ha az első egyenlegek ragyogó többlettel a kapott rovatban megnyugtatnak, jól tettem, megérte, minél többet jársz haza, a könyvelés eredménye vészesen kezd hasonlítani arra a képre, amikor a megöregedett szépasszony a tükör előtt állva megállapítja, kopaszodom ugyan, de szakállam és bajuszom nőtt, tehát a szőrszál mennyiségi állaga a régi. Úgyhogy minden rendben.

(Folytatjuk)