Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi, Kovács bácsi a lakás egyetlen pontos órájának csengése előtt egy perccel nyitotta ki a szemét. Ágyban maradt, amíg meg nem szólalt a régi csergőóra, aztán felkelt és kikapcsolta. Elégedett volt a saját belső órájával, ami évtizedek óta pontosan jelezte neki a felkelés idejét, most már napfordulók idején is – ezt volt a legnehezebb megtanulni, és mindig várta az átállási napokat, amikor próbára tehette saját időmérőjét.

A dolgozószobában először egy kakukkos óra jelezte, hogy hét óra van, egy perccel a valós hét óra után. Amint elhallgatott, rákezdett egy falióra, csengése átjárta a kétszobás lakást, Kovács bácsi mind közül ennek a hangját szerette legjobban. Amíg a többi óra felváltva csergett, percenként adva egymásnak a csengés stafétáját, Kovács bácsi a fürdőszobában elintézte a reggeli teendőit, és éppen az utolsó csörgéskor, pontban fél nyolckor helyet foglalt dolgozóasztala előtt. Kezébe vette szerszámait, és a tegnapi kliens által behozott karórát kezdte el komótosan alkotóelemeire szedni. A fogaskereket szépen egymás mellé helyezte az asztalra, bár bekötött szemmel is össze tudta volna rakni, mégis katonásan, az összeszerelés sorrendje alapján rakta őket egymás mellé. Már tegnap, mikor a kliens kezébe adta a nagyjából húszéves szerkezetet, tisztában volt vele, hogy melyik alkatrészt kell kicserélni, de azért sosem árt egy teljes átnézés.

Időközben bekapcsolta a rádiót, szerette, ha valami duruzsol a háttérben, és mindig mulattatta, hogy a nyolc órás híreket valójában nyolc óra két perckor kezdik el bejátszani. „És mindig azt hiszik, hogy pontosak. Milyen aranyos.” Valahogy ennél viccesebbet elképzelni sem tudott, még a pontos időt illetően is képesek tévedni, és önhitten azt képzelni, hogy ők az origó, a viszonyítási pont.

Az órasereg megnyugtató kattogásának zenéjére, megszokott, pontos mozdulatokkal szerelte össze az órát, megtisztítva minden alkatrészt, és a megkopott fogú kereket kicserélve beállította a pontos időt. Nem volt szüksége segítségre, a hét óra ötvennnyolc perc ismerős érzése irányította kezeit. Pontban nyolckor az elkészült munkák közé helyezte a megoldott feladatot, felállt az asztaltól és kinyitotta a lakásajtó zárját. Visszaült a székébe, és egy kicsit hagyta, hogy átjárja a diadalmas érzés, hogy ő az úr ismét, rendbehozta az időt valaki számára.

*

Amíg a nap első ügyfelét várta, sorba rakta szerszámait, cserealkatrészeit, leltározott, hogy melyikből lesz szükség pótlásra az elkövetkező időben, és éppen, amikor ezt befejezte, csengettek az ajtón.
Ötven év körüli, hosszú kabátos, jól szituált és felépített férfi igényelte szolgálatait. Kovács bácsi az asztalhoz vezette.
– Jó napot, Kovács úr. Tiszai András – nyújtott kezet.
– Jó napot. Miben segíthetek?
– A múltkor az ócskapiacon vettem egy zsebórát. Ajándék lenne. Tudja, a nőm imádja a régi típusú órákat, s láttam ezt a szépnek tűnőt, ami éppen nem működik, gondoltam hátha ön meg tudná javítani.
– Természetesen. Láthatnám az órát?
Tiszai a zsebéből elővett egy ütött-kopott kis órát, és átnyújtotta Kovács bácsinak.
– Erről lenne szó.
Ahogy kézbe fogta az órát, Kovács bácsi libabőrös lett, pedig még fel sem fogta igazán, mi történik. Egyszerűen egy szakértő volt, aki már az első érintéskor, az anyagról, súlyról ösztönösen érzi, hogy ez mestermunka. Ahogy forgatta az órát, úgy nőtt a döbbenete és tisztelete. Csodálatos kis szerkentytű volt, elegáns, nehéz rézborítás, szép gravírozással a hátán, az óralap pedig valódi márvány, s bár a sarkából ki volt percenve egy kis rész, még így is fennkölt eleganciát és tekintélyes súlyt kölcsönzött az órának. A perc- és másodperc mánus hiányzott, csak a kis kövér óraszámláló árválkodott a csavaron, a tiszta, finomítatlan nyolc órát mutatva.
– Na?
Kovács bácsi összerezzent, egészen elfeledkezett arról, hogy más is van még a teremben.
– Természetesen meglesz. Gratulálok, remek választás volt uram, ez egy csodálatos ajándék lesz a kedves feleségének.
– Feleségemnek? – nevetett fel Tiszai – Nem-nem, ne vicceljen, neki nem az ócskapiacról veszem az ajándékot.
Kovács bácsi minden más napon valószínűleg elítélte volna a hasonló megnyilvánulásokat, de most semmire nem vágyott jobban, minthogy egyedül maradjon az órával.
– Értem.
– Mikor jöhetek érte?
– Egy hét múlva készen lesz – lódította. Egynapos munkának igérkezett. De egy kicsit szerette volna még maga mellett tudni. Itt jó helye lesz.
– Egy hét? Nem lehetne gyorsabban?
Hát tudja, nagyon régi szerkezet, bonyolult a szétszerelése, meg aztán új alkatérszeket kell szerezni hozzá. Igen, igen, leghamarabb egy hét múlva lesz készen – mondta, le sem véve a szemét az óráról.
– Hát jó, igazából teljesen mindegy – egyezett bele Tiszai. – Alig pár nappal késem le a szülinapját, azért csak nem fog megsértődni Krisztácska. Rendben, akkor jövő hétfőn érte jövök.
„Persze, persze, viszlát”.
– Halló, mondom jövő hétfőn jövök érte – emelte fel a hangját Tiszai.
Kovács bácsi csodálkozva nézett fel. Aztán rájött, hogy az előbb elfelejtette kinyitni a száját a beszédhez.
– Persze, persze. A viszontlátásra.

*

Évek óta nem vett ki szabadságot, gondolta, hogy itt az ideje, kifüggesztett egy táblát, hogy ezen a héten zárva tart, majd jövő héten javítgat tovább minden mást, aztán leült asztala mellé, és remegő kézzel helyezte a munkaasztalra a műremeket.

Dörmögött a rádió, kattogtak az órák, néha elindult a csörgés-hullám is, de Kovács bácsi ma kikerült az időből. Elfelejtkezett az egyórai ebédről, a négyórai uzsonnáról és a hétórai vacsoráról. Alig vette észre, hogy egészen elgémberedett a hátsója, ahogy ugyanabban a pozícióban ült a székében. Csak az óra létezett. Egyelőre azonban állt. És amíg az óra állt, állt Kovács bácsi ideje is.

Nem tudott rájönni, hol a hiba. Szétszedte – a legnagyobb tisztelettel és óvatossággal – a szerkezetet, minden egyes alakatrészt átnézett, megsimogatott, becézgetett, megolajozott, majd sorbarakott, és végül az egészet összeszerelte. Elkezdte felhúzni, és nem ment. Húzta egyszer, kétszer, mindennek működnie kellett volna, de nem ment. Ahányszor elengedte a felhúzót, mindig várta a ketyegést, hogy életre keljen a szerkezet, együtt fusson az idő folyamával, felossza, nevet, arcot adjon a részeinek, ha már az egésznek nem is lehet.

De nem ment. Minden logika alapján mennie kellett volna, valami mégis hibádzott.
A rádión elkezdődött a hajnali műsor, hat óra két perc és hat óra huszonkét perc között sok száz fölösleges szó hagyta el a műsorvezető száját. Kovács bácsi ebből semmit sem fogott fel. Százötödszörre is újra összerakta az összes alkatrészt, tekerte a felhúzót, majd újrakezdte a műveletet.
– Miért nem mész? – kérdezte.
– Mert nem akarok – mondta az óra. Az én időm már lejárt.
– De hát ezért vagyok én itt. Hogy rendbe hozzalak, életre hívjalak, idővel töltselek meg…
– Az idő van. Te nem tölthetsz meg vele. Nem vagy az idő ura, csak szolgája, ahogy én is.
– De hát itt vagyok, szeretlek, tisztellek. Ne halj meg– rimánkodott Kovács bácsi.
– A szeretetedhez semmi közöm. Ez csak a te képed rólam. Engedj el. Hagyd hogy végre egyesülhessek a folyammal, az egésszel. Hagyd, hogy végre csatlakozzam az időhöz, és ne ítélkezzem fölötte, ahogy oly sokáig tettem. Ne a képe legyek, a lénye.
– Nem hagyhatsz itt. Mi lesz velem nélküled?
– Velem jöhetsz, ha akarsz. Az idő a legnagyobb ellenfelének is megbocsát.

*

Hétfő reggel Tiszai tett egy kitérőt otthonától a munkahelyére menet. Felesége csodálkozott, hogy olyan szokatlanul korán indult el az irodába, még a gyanú is felmerült benne, de aztán elhessegette, hogy megcsalni nem reggel szokás az embert.

Kopogtatott. Semmi válasz. A tábla ugyan kinn függ, hogy „Szabadság miatt zárva”, de hát csak nem lépett le otthonról. Hova is mehetne egy ilyen szingli vénember? Negyedszer már türelmetlenül dörömbölt. Még a végén elkésik egy órás miatt.
Az volna csak az irónia.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ