Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, CsG a honvágy irányáról tapogatózik kérdéseivel:

Amikor abból az istentelen távolból – ami talán még sincs olyan távol – hazagondolsz, mi jelenik meg lelki szemeid előtt először: Európa? Az ország? Erdély? a szűkebb tájegység, ahol születtél? Iskoláid helyszíne? Fiatal korod színhelyei? A környezet, ahol szerelmes voltál? Hozzád tartozóid, rokonaid élettere? A temető, ahol pihennek? Vágysz-e egyáltalán haza?

PP: Egyszerre minden megjelenik, Gabi – úgy néz ki, mint egy kiborított emigráns börönd -, sorrend és preferencia nélkül. És mégis egy rendezett csomag. Képek vannak benne, amelyek élesebbek, mintha a valóságban látnám őket. 2013, az életem úgymond equinox éve. 33-at szülőhazámban éltem, 33-at pedig külhonban. Mindent összegezve lelkiismeretfurdalás nélkül. Ha már a számoknál tartok, ez a 46-os szélességi vonal, amely átmegy szülőfalumon és ott is, ahol most lakom. A levegő, a magnetizmus, a gravitáció semmiben sem különböző az otthonitól. Ha Stockholmban, a Vatikánban vagy másutt jártam, elgyengültnek éreztem magam, ami lényeg lehetett bennem, képlékenyen kifolyt belőlem.

Elsősorban miféle kategóriájú emigráns vagyok? Próbálom azt a pontos szót használni, amelyik legjobban megfelel státuszomnak. Sorba veszem azokat a Romániában hallott, távozásra használatos kifejezéseket, amelynek egyikébe bele kell esnem… Meglógott, disszidált, elfutott, kitelepedett (Izraelbe), átköltözött (Magyarba), emigrált, kivándorolt (Amerikába, Kanadába), politikai menedéket kért (Nyugaton), kényszerrel exilálták (Mikes, Ovidius), gazdasági okokból ment el, kalandorként, hogy így élhesse életét, a határon átszökött, család egyesítés végett, határon kívül él egy etnikai diaszpórában, elment, hogy gyümölcsöztesse a tehetségét…

Pusztai Péter: Genfi politikai menekült művészek közös kiállításának plakátja

Tovább nem is sorolom, mert az utóbbi akár meg is felelne egy kis zenei aláfestéssel. Tudniillik, hogy célomhoz érjek, át kellett esnem egy jól meghatározott formalitáson Svájcban. Rekord idő – három hónap – alatt menedékjogot kaptunk svájci útlevéllel. Bárhová utazhattam, kivéve Romániát. Ez a három hónap volt talán a legnehezebb. Mégis, hat hónap elteltével nem láttam nagy különbséget köztünk és az átlag svájci életszínvonala között. Genf központjában laktunk, Voltaire házának szomszédságában, autót vettünk, legalább ötször nagyobb műtermet rendeztünk be mint Bukarestben, állandó munkánk volt egy kiadóban, s a mai napig is tartjuk a régi viszonyunkat vele. Mindez ment három évig. Hiányzott nagyon az élet érdessége, hamarabb partra értünk, mint gondoltunk volna. Péter – gondoltam magamban -, alszol, mint a tej, maholnap túró lesz belőled… Aztán Kosztolányi szavai is parazsat szórtak a lábaim alá. „Svájcba meghalni mennék, de élni máshová. ” Ez volt az útlevelünk Kanadába, itt élünk, és még élni fogunk, ha meg nem halunk…

(Folytatjuk)