(Puzzle-darabok életemből)

Tavasz van Luzernben is, de ez sem úgy, mint valamikor Vásárhelyen volt. A Schweizer Hof előtti sétány gesztenyefái egyszerre tenyér nagyságú levelekkel, néma robbanással ugorják át az otthoni rügyek és apró zöld levelek, hajtások szelíd átmenetét, nincs az a lassú átöltözése embernek és természetnek, ahol először a nagykabátot váltja a dzseki, majd pulóver, végül az óvatos ingujjjra vetkőzés következik a délutáni korzón, lezserül, vállon lógó melegebb holmival. A Mentovich utcában az út szélén ásókkal, lapátokkal kellett szétverjük a hókupacokat, a homokos, jeges bevonat júniusig is éltette volna a télen összehordott dombokat. A Göcsi Máté utcában egymástól tíz-tizenöt méter távolságra az út és járda közötti félméteres virágárokban az akácfák szerényen jelezték, hogy történni fog valami, és ha lassabban is mint mi vetkőztünk, úgy öltöztek zöldbe, majd a viráguk egy része áldozatául esett étvágyunknak, nem mostuk mi meg a fürtöket, megráztuk, hogy a bogarak el tudjanak menekülni, és két kézzel tömtük a szánkba az édes s még húsos „gyümölcsöket”. Tombolt a tavaszi nagytakarítás, a kisebb bútordarabokat kivittük az udvarra, de a nagyobbak is elhagyták helyüket, hogy alóluk, mögülük kikerüljön a téli por, pókháló, Régina felsúrolhatta akadálytalanul a parkettet, s ha utána bekente a krémmel, a vikszolás már a mi munkánk volt, mindegyiknek a maga módján. Miki műkorcsolya-bemutatójától a Pista lelkiismeretes, minden négyzetcentimétert egyformán pontos mozdulatokkal megmunkáló minden formájáig a fényesítésnek. A szőnyegporolás alól Márika fel volt mentve, de ahogy visszaemlékszem, ez olyan sok munkát nem adott, hisz a nagy előszobában futott egy hosszú rongyszőnyeg, egy kisebb a szülők nappalijában meg a hálószobában, ezzel kész. A nyújtóra akár egymás mellé is feltehettük, egyszeri megfordítás után ki is voltak püfölve. Több munkát adott a szalmazsákok kiürítése, a mindenbe beragadó apró szalmatörek ellen nem volt védekezés, majd a friss szalma tömése következett, ez már komoly tudomány, hisz nem mindegy, milyen keménységű lesz a zsák, ezt Regina egyetemi szinten művelte, az utolsó egy vagy több markot ő tette be a zsákba a bevarrás előtt, tökéletesen ismerte alvószokásainkat. Édesapámban ilyenkor ébredtek fel a kézműves- ösztönök (bár a vissza- és felmenő ágon ilyen mesterségű rokon nem volt), kihozatta nagy díványát, nekiállt a rugókat átkötözni. Később amikor elunta a földön alvást, a kárpitos többnyire felárt kért a rosszul vagy fölöslegesen kötözött bogok miatt. Ezt a mindenre vállalkozó szellemet száz százalékban örököltem, csak itt jóval drágább ez a gyakorlat, nem is említve a feleség örömét, aki ezer százalékban kihasználhatja, hogy igaza van s kioktat, hogy én mindent így csinálok, csináltam és csinálni fogok egész életemben és hogy már lássam be végre, csak ezt akarja, dehogyis veszekszik! Az ígéret, amit a tavasz akkor hordott magában, jó és szép volt, mert lassan hazudta s nyárig el lehetett felejteni, most mellbevág s elrohan, itthagy izzadtan, csalódottan…

Kora hajnal óta, írok és törlök. Nekimenjek, ne menjek. Várjak még egy kedvezőbb hangulatra, ne tegyek igazságtalanságot azzal a várossal, ahol születtem, nevelkedtem, felnőttem, apa lettem. Ne romboljam le a szép emlékek emelte rózsaszín ködfalakat. Századik nekifutásra is szomorúan, csalódva látom, hogy egy délibábot kergetek. Már évek óta az a Vásárhely, az én, vagy a mi korosztályunk Vásárhelye már nincs, végleg és visszavonhatatlanul tűnik el egy történelmi süllyesztőben, talán az lenne a jó, ha nem velünk egyszerre tenné, várna még egy keveset, hogy egyszer mi tűnjünk el, az utolsó generáció, amelyik szem-, s ha van ilyen, lélektanúja annak a városnak. Áll még a puzzle 5. Folyt. gyönyörű kultúrpalota s a városháza sem költözött el, a Teleki-téka Bolyai-részlege is felmérhetetlen kincseivel ott van, ahova ezelőtt, talán hatvan évvel, átköltöztettük a gimnáziumból, az utcán végtelen hosszú kígyósorban, kézről kézre adva a Bolyai- hagyatékot. Az iskolát is ügyeli még apja és fia mélyen elgondolkozva. A nagy egyetemi tornaterem, a lovarda ma Pongrácz Matyi nevét viseli, s bárhova a világon át lehetne ültetni, megállná a helyét modern felszerelésével, a víkendtelep is európai szintű szórakozóhelye lett a városnak, és sorolhatnám oldalakon át, hogy mi van, de aztán az is kikényszerül, hogy mi tűnt el, mi indult enyészetnek, s a mérleg rosszfelé dől. A halál akkor áll be, mondják, amikor a lélek elhagyja porhüvelyét s ez igaz emberre és városra is. Sok ember halott, pedig itt van közöttünk, mozog és mond, a vadnyugati elhagyott, üres Ghostownok élnek, mert a szellem, a lélek megmaradt. Ha ott jársz, vagy elég, ha csak a képeket nézel, várod, most lép ki a cowboy a saloonból, a seriff az office előtt, meglazítja övében a pisztolyt, a szél tovagördít egy pár tövises gombócot, érzed a bőrödön, mit mond a város. Vásárhelynek a lelkét ölték meg. Dübörög, rohan, dagad, sokasodik, csillog is, de emberek elvétve köszönnek egymásnak az utcán, gyanakodva, legörbült szájszéllel, könyök kifeszítve a csípőtől arasznyira, kezükben reklámszatyrok, s ha nem egy perccel ezelőtt veszekedtek valamiért valakikkel, akkor a következő pillanatra várnak minden idegszálukkal. Valamikor még város sem volt itt, csak a Maros bal oldalán egy gyönyörű, meleg, hívogató rét, ide hajtották fel ökreiket a szabad nemesi kiváltságban élő polgárok, hogy amikor koronáztak, vagy fia született a királynak, hát ökör adóval fejezzék ki hódolatuk. A régi barompiac a kis szerpentin alatt lehetett, ahova a történészek szerint 30-40 000 ökröt is tereltek. Itt az adószedők négyes csoportokba osztották, kettőt visszatartottak a birtokosnak, egyet elválasztottak a király számára, a negyedik a székelység tulajdonába került. Sok kisgazda összeállt, hogy ki- legyen a négy, s volt idő, amikor hat volt a kvóta. A királynak kiválasztottakra bélyeget sütöttek, ez lett aztán az ökörsütés. S ha már így együtt voltak, hát cserebere vásár folyt, így született a város Vásárhelynek, s nőtt aztán várával, iskoláival, kórházaival, üzemeivel, színházával, vendéglőivel, vasútállomásaival, neves épületeivel egy olyan településsé és közösségé, ami az embereket nemcsak összetartotta, hanem nevelte is. Megszülettek a vásárhelyiek, megőrizték a kisváros, a vidékiesség minden pozitívumát, tisztelettel, tanulni vágyóan néztek a távolról jövőkre, büszkék a nagyjaikra, akik a semmiből egy új világot teremtettek, ismerték, szerették, ápolták a várost s múltját. Háborúk rombolták s újraéledt, mert mindig voltak valakik, akik emlékeztek mi hol és hogy volt. Aztán jött egy rendszer, nem rombolt, hanem épített, betongyűrűvel vette körbe a várost, s töltötte meg idegenekkel, hatalmas gyárakkal, amik kigőzölgéseikkel rettegésben tartják az embereket az utcán vagy akár zárt otthonukban, s amit nem tudott vagy nem akart átépíteni, saját képére, azt az enyészetnek adta át orvul. Trójai falovak a hagymakupolás templomok, belopják az új hitet kivédhetetlenül. Marosvásárhelyt a Székelyföldre zarándoklóknak kötelező és érdemes meglátogatni. Ez a város volt a kulturális és kereskedelmi központja, az egyetlen szabad királyi város. Nem hiszem, hogy lenne turista, aki ne bámulna el a Rózsák tere alsó sarkán épült kultúrpalota színein, formáin. S ha idejét nem sajnálja, márpedig itt bűn lenne ezt tenni, bemegy, már az előcsarnok festményei (meg az első emeleten a híres-nevezetes tükörterem, amit a két hatalmas velencei tükör méreteiben megdupláz, s az ablakfestmények a hun-székely történelemben ezer évvel repítenek vissza Erdély álomvilágába), rabul ejtik. S ha eddig még nem, most rákérdez a nevekre, Bernády György polgármesterre, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezőkre, majd otthon az interneten utánanéz. De érdemes bemenni a nyolcszáz férőhelyes nagyterembe, bár a Székely Színháznak csak emléke van mára itt, az óriási és gyönyörű hangú Rieger-orgona látványként is lenyűgöző. S menjünk fel a képzőművészeti kiállításra is, Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Ferenczi Károly és még sorolhatnám az anyaországi s az erdélyi magyar művészek galériáját, mellettük a testvér nép maradandót alkotó művészeinek képeit is, itt tényleg testvéri közösségben. A hatalmas könyvtár több százezres állományával, jónéhány unikummal már több időt venne igénybe, de tudni róla tisztesség. A városháza az impozáns tornyával (története mögött ugyanazok a nevek és dátumok) s a nagy órával, mi úgy tartottuk, hogy a varjak viszik időnként előre, az átkos kor utolsó éveiben ugyancsak ráijesztett a mindent ellenőrzése alatt tartó szekura. Valami félrészeg, határon túli turisták kora hajnalban felmásztak az éppen tatarozás alatt levő toronyra, s kitűztek egy trikolórt, azzal haza- utaztak, a nagyszerű érzéssel, hogy hőstettet követtek el. Ennek a virtusnak aztán több magyar vállalatvezető lett áldozata, feladat-elhanyagolás, ellenőrzéshiány, egyéb koholt okok miatt először megalázóan vallatták, majd kirúgták őket állásukból. Időnként látogatható a megyeháza is, és ha olyan a vezető, megmutatja az ott felejtett, a magyar érára emlékeztető címereket, domborműveket. A Rózsák terét uraló két szobor, a Román katona és Avram Iancu lovas szobra mellett félrenézve érdemes bemenni az Apollóba, a Görög-házba, a Teleki-házba. Bem, Petőfi nyomában járunk. Az egész város képét meghatározó vár és vártemplom már több időt igényel, nemcsak méretei miatt, hanem történetébe érdemes már itt belekóstolni. A református temető sincs messze a vártól, s a Bolyaiak, meg újabban a Sütő András sírja zarándokhely a többi, várost és történelmet formáló személyiség – Borsos Tamás, Aranka György, Bernády György és még sokan mások – emlékjele mellett. Székely vértanúk emlékoszlopa, Somostető, Bolyai Farkas líceum, Teleki-téka, víkendtelep, Maros-gát a cementlapokkal, séta a Hétfákig ( már csak regényekben, novellákban létezik), és beszélgetés az egyre fogyó, gyermekkorom városát ismerő emberekkel akármelyik kerthelyiségben vagy vendéglőben, mert flekkent sütni és jól sütni még mindig tudnak, már csak ez is megéri a fáradtságot. A véghatárainkon fekvő legérdekesebb terület, a szép székely föld az, amely legkevésbé ismert, melyről önmagunk is legkevesebbet tudunk. „Én az egyesülés embere vagyok, mert csak az egyesülésben van az erő. Én Magyarország unióját visszavonhatatlanul bevégzett ténynek tekintem s azért előttem ma Erdély csak mint geográfiai fogalom létezik.“Orbán Balázs. Lengyelfalva, 1868. „Midőn estenden a nap nyugovóra száll s fent a magasban kigyúlnak az ég világoló mécsesei az égboltozaton, haloványon derengő fényöv jelenik meg.A hadak útja, mondja megilletődve a székely. A dicső harctársak, kik háromszor jövének segítségre, mint hallgatag szellemek hosszú sorban nyomulnak a csillagos égen keresztül feleik segítségére s leszállnak ott, hol a kék boltozat a székely havasokkal ölelkezik. Nincs halandó erő, mely megállhatna a halhatatlanok előtt, rémülés szállja meg a tenger ellenséget s futnak mindenfelé, többé hátra sem tekintve. Azóta áll a székely háborítatlanul, nemsokára véget ér hű őrködése is, midőn a végleg elköltözöttek a hű unokáikhoz, mint kalauz csatlakozva, örökségüket, nagy Magyarországot visszafoglalják. A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttökben s visszatértökben taposának, eltörölhetetlenül maradt az ég boltozatán.“Ipolyi: Magyar Mythologia. Pest,1854.
Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum.

(Folytatjuk)