Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, PP az egykori szerkesztőségi életre (Ifjúmunkás) utalva nosztalgiázik:

Amikor főszerkesztő voltál bizonyára sok olyan helyzet volt amikor a beosztottad „helyes mederbe” kellett irányítanod, annak ellenére hogy tudtad, nehéz emberrel van dolgod. Milyen diplomatikus trükköt használtál leggyakrabban, hogy a kérdéses helyzetben emez (vagy amaz) olyan érzéssel távozzott, hogy nyertesen hagyta el a csatateret, holott az igazi nyertes te voltál? Emlékszel-e egy ilyen példára?

CsG: A trükkökre tulajdonképpen csak azután jöttem rá, miután már nem igazán tudtam valamely beosztottamra alkalmazni.Sokáig nem tudtam elfogadni azt a tényt és azt a logikát, hogy az egyenes, értelmes beszéd nem mindig – sőt, sokszor nem! – célravezető. Azt hittem, hogy érveléssel, ésszerű bizonyítással elfogadhatóvá lehet tenni az általam képviselt álláspontot. Ha észrevettem, hogy valakiről lepereg a jó szó és nem lehet észérvekkel jobb belátásra bírni, könnyen begurultam. Ilyenkor legtöbbször a parancsszó, az utasítás maradt egyetlen fegyverem.
Erre legjobb példám a Müller Ferivel történt több éves meggyőző munkám, amikor arra szerettem volna rávenni, hogy ébredjen tudatára: egy demokratikus, kis létszámú szerkesztőségben nem engedhető meg, hogy a munkamegosztás méltányosságát felrúgva, valakinek előjogai legyenek. A művelődési mellékletbe szánt havi 1 Kilátó oldal megszerkesztése, bármennyire is le a kalapom az alapos dokumentálódás előtt, nem lehetett méltányos fedezete egy egész havi újságírói munkának egy hetilapnál. Ráadásul politikai-társadalmi hetilapnál, amilyen az Ifjúmunkás volt. Hiszen azt az egy oldalt egy külsős munkatárs is vígan megoldotta volna anélkül, hogy lefoglaljon egy munkakönyves állást. Ezt olyan elemi igazságnak éreztem, hogy nem értettem meg: miként képzeli Feri, hogy egyáltalán átléphet rajta? És akkor makacsul vitatkoztunk, mind a ketten. Ő nem változtatott az álláspontján, egy idő után én elhallgattam, viszont a szerkesztőség többi tagjai – akik húzták az igát – morogtak és elégedetlenkedtek. Ma sem tudom, hogy azok között a viszonyok közt miként lehetett volna „helyes” útra terelni Ferit, de most már jobban megértem őt: kézzel-lábbal kapálózott az ellen, hogy ún. kommunista újságíró legyen. Elfogadta, hogy pártlapnál dolgozik, de nem fogadta el az ezzel járó kompromisszumokat. Ez a meddő és ma már értelmetlennek tűnő vita örök tüskeként benne maradt a lelkemben.
Te is tudod, hogy a mi közösségünkben – s ott is, ahová később kerültem – a (munka)fegyelem formális külsőségei senkit sem foglalkoztattak. Azért kellett bejárni a munkahelyre és akkor, amikor a felvállalt munkát a megegyezett időben le kellett adni. (Természetesen, akiknek folyamatos szerkesztési feladatai s felelőssége voltak, azok a lapkészítés egész folyamatát végigülték.) Engem mindig csak az borított ki, ha valaki nem tartotta magát az adott szavához. A szememben ez volt az egyetlen szempont, amely eldöntötte valakiről, hogy belevaló ember vagy sem.
Egészen a nyugdíjazásomig – sokszor meddő – vitám volt azokkal, akik előbb kérték a nagyobb fizetést, hogy majd rádolgoznak. Én azt javasoltam: miért ne csinálhatnánk fordítva? Előbb dolgozz rá, aztán meglesz a fizetség is… Legtöbbször olyanokról volt szó, akik csak hébe-hóba dolgoztak, hetekre eltűntek, Oblomovot játszottak. Számonkéréskor arra hivatkoztak, hogy: kicsi a fizetés… Persze, hogy kicsi volt. Mert bekerült egy ördögi körbe. Ha jól m egnéztük, a többieknek sem volt nagy fizetésük, akik dolgoztak. De érezhetően több volt lazsáló társaiknál. S ezt ma is állítom: így volt igazságos.

Az ilyesmire azóta se találtam megfelelő trükköt.

Hanem most viszontkérdeznék: mit jelent a számodra egy fényképezőgép? Összehasonlítható-e egyáltalán egy íróember tollával vagy ceruzájával? Esetleg írógépével?

PP: Az általad említett szerszámok attól függően, hogy kinek a kezébe kerülnek, lehetnek alkotó eszközök vagy közönséges, nagyon banális tárgyak. A te írógéped és az én fényképezőgépem egy banktisztviselő kezében praktikus kívánalmakat szolgálnak csupán – tehetség hiányában. Nem azt akarom mondani, hogy H. Cartier-Bresson fényképezőgépével a kezemben zseninek kiáltanának ki azért, mert most történetesen az én tulajdonomban van. (…) Einstein hiába volt zseni a fizikában, de nem lehetett zseniális hegedűs, még akkor sem, ha Stradivariuson cincogtatott volna. Az ő képessége nem kimondottan a művészetre volt beállítva.

Egy művésznek az agyát specifikus központok vezénylik, ha alkotó tevékenységet végez. Amikor vállamra akasztom a fényképezőgépet, nem a bankszámlámra gondolok, hanem átveszem tudat alatt a gépem technikai lehetőségeit, és ezek szerint keresem a hozzá találó témát. Most éppen CsG-nek írok, aki fotóesztéta, író-költő és éppen ezért kivételesen a műfajok között kommunikációnak kell megvalósulnia bizonyos csatornák segítségével. Nem kell megijednem, hogy nem sikerül, mert ezek automatikusan összekapcsolódnak. Ritkán, de van egy ilyen speciális helyzet is.

Elszánt vágyam volt, hogy autodidaktaként tanuljak meg fotózni, nehogy valami mesterecske silány tudásával befolyásolja az elképzelésem, ami a technikát és a tartalmat illeti. Minden olyan formátumú, márkájú gépet, objektívet stb. amelyeket a nagy mesterek vagy híres profik használtak, magam is megvásároltam. Csupán a laboromban négy nagyító volt, 35mm-es filmtől 18x 24cm-es filmig nagyíthattam velük. Addig kerestem az ideális fényképezőgépet, amíg nagyszámú gyűjteményem lett. Mindenik darabban volt valami érdekes… Mondhatom, hogy a fotóipar lelkes felvirágoztatója voltam, egy vagyonka pénzt áldoztam e hobbimra. Azt hiszem, hogy már előhívót és fixálót pisiltem, amikor hirtelen, úgy 2000 körül haldokolni kezdett az analóg fotográfia, s beköszöntött az elektronikus fényképezőgép a maga klinikai tisztaságával, a gyanús photoshoppal, és a giccses ízlés is véglegesen meghonosodott. Hallok galériákról, amelyek még mindig a „régi stílusú piszkos” képeket szorgalmazzák továbbra is… Nyugodtan mondhatom, hogy ami volt, az nem jön többé vissza.

Különösen a Fuji gyárt olyan filmutánzó kamerákat, hogy sok-sok szemű kritikusnak kell lenni ahhoz, hogy megkülönböztesd a klasszikus fotópapírra készült képektől. Ti, írók nem kell hogy cipeljetek 35 kilós batyut, amint azt Ansel Adams a 30-as években tette. Ti Montréal és Párizs között megírhattok néhány verset egy pár grammnyi felszereléssel és egészen más tartalommal…

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ