Bizonyára sok esztendő/évtized telt el azóta, hogy a Domahidy–család tagjai személyesen látogattak el a család ősi fészkébe, Domahidára. Tisztelettel és szeretettel köszöntjük és fogadjuk őket.
Az internet kereső szolgálatában ezt olvashatjuk: „A település névadója a Balog–Semjén nemzetséghez tartozó Domán (Domanius) volt, kinek a birtoka a Kraszna két partján feküdt, s mivel a folyón hidat építtetett, a helység Domahida–nak, családja pedig Dománhidynek, később pedig Domahidynek neveztetett.” Ugyanott találunk rá Domahidy Sándornak a XVII. században, valamint Domahidy Elemérnek az 1898-99-ben épített csodaszép kastélyainak fényképeire.
Innen rajzott ki a család Szatmár megye más helységeibe, közte Szamosangyalosra, mely az 1920-ban Szatmárnémetiben született, tavaly Ausztráliában elhunyt Domahidy András író gyermekkori otthona lett.
Domahidy András a Magyarországon hatalomra jutott kommunista diktatúra elől menekült – százezernyi társával együtt – a messzi idegenbe. Őt Ausztráliába sodorta a sors. Ott, az idegen nyelvi közegben vált magyar íróvá.
Czigány Lóránt irodalomtörténész könyvéből – Gyökértelen, mint a zászló nyele – megtudhatjuk, hogy ez a kényszerű exodus a nemzetet ért súlyos veszteség mellett pozitívumot is hozott a magyar szellemi élet és literatúra számára. Gondoljunk csak a hollandiai Mikes Kelemen Kör (1951), a bécsi Bornemissza Társaság (1960), a New–Brunswick–i Bessenyi Kör (1960), a londoni Sepsi Csombor Kör (1960) áldásos munkájára, továbbá a müncheni Új Látóhatár (1958), a párizsi Irodalmi Újság és a Magyar Műhely, a római Katolikus Szemle (1959) című irodalmi lapokra, az olyan szellemi műhelyekre, mint az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (1979), a könyvkiadókra – a Wass Albert alapította Amerikai Magyar Szépmíves Céh (1963), a New–York–i Püski Kiadó (1973), a stockholmi Erdélyi Könyvegylet (1993)… – melyek együtt és külön–külön is felbecsülhetetlen értékekkel gazdagították az egyetemes magyar szellemi életet. És ne feledjük, hogy Márai Sándor és Cs. Szabó László, Faludi György és Fáy Ferenc munkássága is az emigrációban teljesedett ki. „Itthon soha nem fogtam volna tollat – olvashatjuk egy vele készített interjúban. – Még hálás is lehetek a sorsnak, hogy el kellett mennem itthonról, az életem érdekesebb lett így. Ha gazdálkodnék a nyolcszáz holdon, mert tegyük föl, nem változik a helyzet, persze olvasnék is téli estéken, s a kandalló mellett, tűnődnék valamin… Lehet boldog élet ez is, de kihívás nélkül. Rendhagyó, hogy író lettem.”
A nyugati magyar írók panteonjában ott találjuk Domahidy András nevét is. Érdemeiről szólva Borbándi Gyula irodalomtörténész az alábbiakat írja: „Nyugati magyar írónak köszönhető, hogy Ausztrália nem ismeretlen földrész többé a magyar irodalomban. Domahidy András érdeme, hogy immár nemcsak földrajzilag, történelmileg és politikailag tartják számon, hanem irodalmilag is.”
Mielőtt Domahidy András irodalmi munkásságáról szólnék, hadd említsem meg, miként is történt a Vele való „ismerkedésem”. A hatvanas évek közepén az innen légvonalban alig tíz kilométerre fekvő faluban, Szamosdarán voltam tanár. Egy este a Szabad Európa Rádióban hallottam egy körkapcsolásos családi beszélgetést, melyben Domahidy András mesélt el egy bájos történetet. Perth–ben, a nyugat–ausztráliai városban egy iskola udvarán perecet árult egy idős bácsi. Az egyik szünetben odamegy hozzá egy ’56-os Ausztráliába menekült család kislánya és önkéntelenül magyarul kért tőle a perecet. S mit ad Isten, a perecárus magyar volt. Annyira meghatódott a kislány szavaitól, hogy elhatározta, felhagy a perecárulással és élete hátra levő éveit a helybeli magyar református egyházközösség megszervezésére fordítja. Megható történet. Az egyházközösség létrejött: az ő munkájának köszönhetően vagy másképp? Lényegtelen, de az már bizonyos, hogy a gyülekezet egyik legönzetlenebb és legodaadóbb fenntartója, szolgálója a Károli Biblián felnőtt – napi olvasmánya volt – Domahidy András lett. A beszélgetés emléke mélyen bennem élt, szívesen meséltem másoknak is. A magyar nyelvhez, a hithez való hűség emblematikus példájaként.
1989-ben – második „találkozásom” – kezembe vehettem a budapesti Magvető Kiadónál megjelent Szitakötők című novelláskötetét, amelyről a szatmárnémeti Szamoshát című folyóiratban közöltem ismertetőt. Miközben hozzáolvastam, rájöhettem, hogy „fáziskésésben” vagyok, hisz regényeit – Árnyak és asszonyok és a Vénasszonyok nyara – az említett kiadó már előzőleg megjelentette, 1985-ben, illetve 1987-ben, azokat azonban nem olvastam, nem jutottak el hozzám. Hogy is jutottak volna?! Egyetemi tanulmányaim idején – az ötvenes–hatvanas években – a nyugati magyar irodalom még tabutéma volt, előadásainkon egy szó sem hangzott el róla, a magyarországi kiadású könyvek pedig a határon még évtizedekig a legszigorúbban tiltott „árunak” számítottak.
A Szamos című szatmárnémeti kulturális lap májusi számában megjelent tanulmányom megírásához Ilia Mihály szegedi egyetemi tanárnak az író elhalálozásáról küldött értesítése adott biztatást.
Németh László, a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója és írója fogalmazta meg: „a megismerés: megértés; a megértés szeretet” axióma értékű gondolatot. A Domahidy András életművében való elmélyülés során újra átélhettem a nagybányai születésű író szavainak mély igazságtartalmát.
Tanulmányom egy–két mozzanatának felidézésével vetíteném a hallgatóság elé Domahidy András írói jelentkezését, kibontakozását.
Ismert dolog, hogy a kommunista diktatúra jeligéje – a múltat végképp eltörölni – gyakorlati megvalósítása nem csupán fizikai megsemmisítést, kitelepítést, vagyonfosztást jelentett, hanem mindazon értékek tagadását, amelyek az arisztokráciához, a nemességhez kötődtek. Ennek szellemében gyalázkodtak, torzítottak, hamisítottak mindent. Erről esett szó egy ausztráliai baráti társaságban is: meg kellene menteni, meg kellene írni a valóságot. Mi volt Domahidy András reakciója? „Majd megírom én.” A fentebb említett interjúban olvashatjuk: „Ekkor, 1952-ben kezdtem. Írtam minden áldott nap munka után, akármilyen fáradtan…”
És megszülettek a művek. Az Új Látóhatár 1959-ben közölte első írását: Lányok és lovak. Ugyanazon számban jelenik meg testvéröccse, Domahidy Miklós Hangpróba című elbeszélése is. A következő években mindketten a lap állandó munkatársi táborához tartoznak.
Első regénye, a Vénasszonyok nyara elnyerte a római Lehel–Pályázat Bizottság díját. A regény 1969-es kiadása sikert, írói elismerést hozott számára. Benne választ kaphatunk arra, hogy a főhőst, Becsky Pált – s magát az írót – mi is kényszeríthette kivándorlásra, a szeretett haza elhagyására. A regény az elveszett múlt, a reményvesztés megjelenítője, a szülőföld, a haza iránti szeretet megtestesítője.
Következő nagy szépprózai alkotásában az Ausztráliában meglelt új élettérbe vezeti az olvasót. Férfi szereplői – Terényi János és Hadady Berci – beszélgetései során tárul elénk három nő – Sophie, Inke és Christine – személyiségrajza. Mély belső krízisek, lelki válságok sora viszi előbbre a cselekményt, általa megismerjük az ausztráliai magyarság kibontakozásának folyamatát. Az idősíkok változtatásával teszi lehetővé, hogy tágabb intervallumban ismerjük meg hőseit, azt a környezetet, amely – ugyan nem feledtethette az elhagyott otthont, a mögöttük maradt emlékeket – a maguk és családjuk otthona lett. Az író szavait idézve: „Nem tudom, hogyan is volt Mikes Kelemennél, de minálunk úgy alakult, hogy hozzánk édesedett Rodostó.”
1991-ben újabb regény – Páva a tányéron –, egy romantikus szerelem története gazdagította, teljesítette ki az életművet.
Műveinek magyarországi kiadásával, a haza visszafogadta korábban elűzött fiát, aki feledhetetlenül szép sorokban juttatta kifejezésre ragaszkodását. Gondoljunk csak a Czine Mihály – a szatmári tájak másik szerelmese – emlékére dedikált írására. A Szülőföldem szép határa című megható vallomás a szatmári tájak iránti szeretetéről. Szemléletes példája annak, hogy a gyermekkor emlékei évtizedek múltán is mily elevenen éltek benne.
Június 9-én a hazai föld is visszafogadta fiát, hamvai a szamosangyalosi családi kriptában végleg nyugovóra tértek.

Domahidy András: Szülőföldem szép határa

(Részlet)

Amikor leszálltam a mátészalkai buszról Pátyod után, és megindultam az országúton Angyalos felé, szaporázó léptek követtek. Megfordultam, bevártam. Farkas Máté volt, a szabó, nekem régen pecázótársam, őszen, öregen. Igaz, nem láttam egy emberöltő óta, mióta elkerültem hazulról. „Ni, az András úrfi!” – kiáltott fel. Megölelt, összecsókolt. Mesélt. Mesélt a kegyetlen időkről, amikor simára seperte a közigazgatás a padlásokat, nem volt kenyér, egyéb sem, a vén Hadadi Feri bácsit is úgy kellett levágni a kötélről. Mesélt a tavalyi árvízről, ami feljött a kertek aljáról a templomig, de másutt faluk dőltek össze, templomok hullottak a vízbe szerte a Szamos mentén. Ráfordultunk a főutcára. Jobbról a temető a kripta dombjával, tetején az obeliszk. Aztán házak a régi gazdasági udvar helyén, ezeket ismertem, a negyvenes években épült sok belőlük. Jobboldalt a régi veteményeskertünk starking- és jonatánfákkal, kopaszon, metszésre várva. Aztán a ház, a megmaradt fenyők, vadgesztenyék, platánok, a padokon asszonyok, férfiak. „Ezek betegek, elvonókúrán vannak” – mondta Máté a behajtónál, és búcsúzott. Köszöngettem jobbra-balra, és néztem a takarosan sárgára festett házat, olyan volt, mint régen. A konyhába mentem, felismertek, volt nagy öröm. Kínáltak lángossal, vittek fel a lépcsőn mutatni a szobákat, a három helyiségre osztott nagyszalont ablakokkal a szárnyas ajtók helyén, mert az ötvenes évek elején lezuhant a tágas terasz, azt nem állították helyre. A szobákban ágyak, mosdók. És a vécék szaga mindenütt.
A nyolcvanas évek elején voltam harmadszor otthon. Addigra műemlékké nyilvánították az angyalosi kastélyt. Maradt az alkoholisták otthonának, egyben kenyeret adva a helybelieknek. Kivénhedtek a kert almafái, helyükből kifordítva, óriás máglyákba összeborítva hirdették a buldózerek dicsőségét, várva a telet, amikor elemészti őket a kertészek tüze. Az almafák helyén napraforgó, tengeri, a veteményesben vetőmagnak vetett uborka. Farkas Mihályné családjánál laktam, Gizi asszony évekig szolgált nálunk Pesten. Szép kúriaszerű házat építettek, a fürdőszobában a csapból folyt a kádba a víz. Az én időmben még a merítőből hordták a vizet a Szamoshoz közeli házak, ha volt is kút az udvarban. De a villany után jött a vízvezeték, a Szamos vize is piszkos lett a nagybányai ipar és bányák vegyszereinek mérge miatt. Homokhegyek, gödrök vártak a Dióspalaj sima fövenye helyén, építkezésekhez hordták homokját. Sok ház tetején televíziók antennái jelezték, hogy van – ha nem is társas – szórakozás a faluban a dörzsölők, a fonók helyett. Nem kellenek az esztováták sem, nem kell a vászon. Van gyári törülköző, lepedő, abrosz a boltokban Szalkán vagy a szomszédos Csengerben, melynek központját nemrég varázsolták újjá, levegőssé, széppé Makovecz épületei a kazettás régi templom körül. Kenyeret sem kell sütni többé, hozza azt a teherautó Szalkáról. Nő az autók száma Angyalosban is. Nem kell hajóért kiáltani, ha át akar menni az ember Tatárfalvára, meghalt Pali bácsi is, a révész, helyette ott az árvíz után épített nagy híd Csengernél. Eltűnt a sályi komp is, Isten nyugosztalja.
Ha el is tűnt sok nagy kert a Szamos mentén, a háztájikban továbbra is díszlenek az almafák. Fiatalabbak, vagy újakkal telepítette be őket a gazdák szeretete. Nem változott a lakodalmak nagy társadalmi jelentősége sem. Az utolsóban is, melyben részt vettem, volt nagy eszem-iszom, hordták a vőfélyek a metélt tésztás levest, majd a benne főtt tyúkokat, aztán sültek, savanyúságok, végül a torták serege. De hiányzott a banda. Helyette gitár, dob, trombita szolgáltatta a diszkók zenéjét, olykor régi nótákat is az öregek kedvéért.
Gyerekekkel jártam a határt legutóbb, egy közönséges gaz futott a lábunk előtt az úton. Megkérdeztem a nevét, kék virágáról könnyen felismerhető. Vadcikória volt, katáng a közönséges neve. Nem ismerték, az aggófüvet sem, de felderültem, amikor mutatták a királydinnyét, a papsajtot, a vasfüvet. Csak hanglejtésük nekem olyan kedves szatmári bája kopik el, válik mindinkább pestivé, ahogy az a rádió, a televízió beszédéből ragad rájuk.
Azért nekem Szatmár Szatmár marad. Az új is, bár nem feledem a régit.