„Ebben az életben meghalni nem nehéz…” (Tükörinterjú 20.)
Pusztai Péter: Graffiti
Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, PP barátja aforisztikus érdeklődésére emlékszik…
Úgy tudom, hogy aforizmák és aranyköpések szorgalmas olvasója vagy. Idézz legalább kettőt, amit magadévá tudsz tenni és kibővítenéd számomra is a tartalmát, amiből tanulhatnék?
CsG: Jól tudod, talán olvastál róla egyik blogomban, hogy szeretem a közmondásokat, a bölcs gondolatokat, amelyek egyetlen villámlással hatalmas tartományokat világítanak be. Kedvelem az aforizmákat, szellemünk eme tornagyakorlatait, mert formában tartják frissességünket, csiszolják ítélőképességünket. Mindjárt le is szögezném: nem általuk leszünk bölcsek, sziporkázók és szellemesek; aki azért szívja magába az aranymondásokat, hogy azokból merítse hiányzó műveltségét, úgy jár, mint a matematika lecke fölött kérődző diák, akit nem a bizonyítás izzadságos küzdelme, hanem csak a semmitmondó végeredmény érdekel. Múlt idők ismert, vagy a közmondás személytelenségébe öltözött elméi századokon át szóló, modell-értékű tanulságokat hagytak ránk. Rengeteget az ember azóta a saját bőrén kitapasztalva, spanyolviaszként újra és újra fölfedezett, annak bizonyságaképpen, hogy a világ sokat változott ugyan (a javára), de az emberi természet törvényei változatlanok.
A nyolcvanas évek vége felé, a rendszerváltás előtt volt egy időszak, amikor az Előrénél annyi szerkesztői feladat hárult rám, hogy a kiutazási lehetőségek gyakorlatilag elapadtak. De mert a lapba írnom is kellett, kínomban kitaláltam
egy „okoskodó”, félig-meddig az ujjamból szopott parazita rovatot, amelyben a mások bölcsességéből táplálkozva, magam is hozzátettem a saját értelmezésemet a világ dolgaihoz. Kötéltáncos mutatvány volt az egész, mert vigyáznom kellett, nehogy túlságosan eldobjam magam és olyan eretnekségekbe bonyolódjak, ami tekintélyt és érdekeket sért. Egyfajta pótcselekvés volt ez a publicisztika szűkre szabott ketrecében, nem egyszer izzadtságszagú eredménnyel. A rovatban megjelent jegyzetek javából írnék ide egyet kérésedre, tanulságul.
Eső után a világ
„Az őszinteség a nincstelen emberek egyetlen kincse.”
(Alexandre Dumas)
„Igazat szólj, s akkor nem kell észben
tartanod semmit.”
(Mark Twain)
Az igazmondás addig nehéz s gyötrelmes, amíg csak ábrándozik róla az ember, de még nem gyakorolja. Miként az úszás tudománya, amíg nem hullámzik előttünk a víztükör, amit majd széles karcsapásokkal át kell szelnünk. Pedig… egy pillanat az egész, zuhanó testünk kétfelé csapja a csattanó vizet, s attól kezdve mi már az őszinteség habjain hánykolódunk, és meglepődve tapasztalhatjuk, hogy nem is olyan kellemetlen állapot, amiben leledzünk, mintha mindig is nyakig merültünk volna az igazmondás medencéjébe, amely tiszta, akár egy tavaszi reggel, amikor eső mosta le a világot; minden a maga telt, természetes színében ragyog, a fény az fény, az árnyék az árnyék, sehol semmi tekintetet zavaró pára- vagy ködfolt, a lehető legtávolabbra látni… és a biztonságnak az az érzése, ami semmihez se mérhető! Egyszerűen: át kell élni!
És akkor most én kérdezek: a közvélemény várakozáson felül jól reagált versünnepi közös munkánkra. A megkeresések száma az eltelt időben a MEK-en jóval meghaladta a félezret. Minek tekinted a végeredményt: figyelemre méltó teljesítménynek, vagy felnőtteknek való játszadozásnak? Milyen művész az szerinted, aki alkotás közben nem ismer tréfát?
PP: Ötszáz ember libabőrösödött meg, amikor a Magyar költészet napjára ébredt. Nagyon rátermett kultúrmarketinggel foglalkozó egyén kell hogy legyen az, aki ennek a számnak az okát ki tudná puhatolni. Nos, utána jártam – megtudtam, hogy a számítógép képes a sorszámokat helyesen egymás után tudja rakni… A következő gondolatom az volt, hogy költőink ezentúl is nyugodtan tépegethetik lantjuk húrjait, és hevergélhetnek múzsáik ágyában, hiszen ennyi rajongóval a hátuk mögött dől a pénz, s a bor sincs kifogyóban. Ez egy nagy hazugság, mert egyetlen magyar költő sem élhet meg meg csupán a költészetéből, ámbár aki ezt megtehetné, az már rég halott. Ebben az adott helyzetben csak az élet a karikatúra, s mi, alkotók nem nagyon kacagunk rajta. Munka közben nem vagyunk se éhesek, se szomjasok, kikapcsoljuk a zenét is, a bonát is. Estenként pedig elolvassuk A farkasok dalát. Írta: Petőfi Sándor.
Az én utolsó kérdésem ez lenne: mindketten közeledünk életünk alkonya felé. Van-e nagy horderejű terved, és miben áll? Milyen mottót hagynál hátra az élőknek? Meg tudnád fogalmazni a Te tíz parancsolatodat, amelyben benne van az élettapasztalatod?
CsG: Erre igazából nagyon röviden kellene válaszolnom, hiszen amint látom, Te is aforisztikus tömörségűre fogtad az agyhullámaidat. Persze, Neked megvan az az előnyöd (külön képességed), hogy akár rajzban is megválaszolhatsz egy sokszorosan összetett kérdést (például egy fügét mutató ujjal), de én még csak nem is válaszoltam semmire, s máris egy rakás szavamba került (úgy kell Neked!).
Egyetlen tervem van csupán: vidáman, kényelmesen hanyatt feküdni (koporsós Oblomov). Ehhez az kell, hogy amit mostanig megkezdtem, azt fejezzem is be. És mondjak le az idegeskedésről, mert a napok teltével párhuzamosan egyre értelmetlenebb valamin is meglepődni, felmérgelődni.
Az élőknek mottót hagyni? Nem lenne az nagy pökhendiség? Félig a koporsóban feküdve könnyű okosnak lenni, az embernek nincs is más dolga – de amíg élünk, az jóval nehezebb. Hát itt van, ez legyen a mottó, ahogy azt Majakovszkij megírta (Szergej Jeszenyinnek szóló szívszorító poémájában):
A múlt felé
a szél
vad szenvedélye
csak csapzott hajunkat
sodorja!
Bolygónkon
a jókedvhez
a fölszerelés kevés.
De a jövő
talajából
örömöd
kitépheted.
Ebben az életben
meghalni
nem nehéz.
Élni az életet
sokkal nehezebb.
(Eörsi István fordításában)
Mindebben nem csak tíz – ennél sokkal több parancsolat rejlik. Szóval: egyetértek Majakovszkij elvtárssal!
Mivel én kezdtem a kérdezősködést, én is fejezném be: szerinted melyik a legszebb magyar szó, illetve melyik a legocsmányabb?
PP: Ezen a két szón soha nem gondolkoztam, de most megkaptam hosszas keresés után.
A legszebb: GERLICE
A legrondább: SÖMÖR.
(Függöny)
A két beszélgetőpartnerről külön-külön is készült már tévéfelvétel, amelyben életükről, gondolataikról vallanak.
Pusztai Péter a magyar televízió Záróra c. rovatában – itt tekinthető meg
Cseke Gáborról készült riportfilm a román televízió 1-es csatornáján – itt
Pusztai Péter rajza
2013. június 12. 04:27
Gábor, miért gyötörni manapság a lelkiismeretet? A becsületesség lelki nyugalmon alapszik, és fordítva, de nézzünk csak körül. Tulajdonképpen azt sem értem, mi és milyen fajsúlyú lehetett valamikor egy szerkesztő, egy író, költő félrelépése, tévedése, amelyekről olyan időkben nyilatkozik bűnbánattal, amikor egy-egy egész ország átverése folyik a legtermészetesebb módon, törvénybe iktatottan vagy törvényt kijátszva, sőt, elismeréstől övezve, egészen magasrangú fórumok által.
2013. június 12. 07:39
Tisztelem véleményét György. Csupán azért, mert Gábort globálisan látja értékeiben. Ő jobban vigyázott a másokra, mint saját magára, bár ez nem volt mindig evidens. Lehet, hogy harakiri jelentéseit nem ő kellett volna megírnia, de ő feláldozta magát az igazságért. Könyvét ott tartom a könyvtáramban, és valószínű, hogy soha nem fogom elovasni. Én csak annak hiszek, amit szemeimmel láttam több mint négy évtízed alatt.
Barátsággal az Öné,
Pusztai Péter
2013. június 12. 17:14
Közös nevezőn vagyunk, Péter, ezt jólesik hallani. A Gábor könyvét már bemutatásakor megvettem Kolozsváron és közvetlenül utána megküzdöttem a miniatűr betűkkel.
Köszönöm a barátságos aláírást.
Szintúgy barátsággal: K.Gy.