A csendes tanár

Bereczky Feri bá, vagyis Leszállópálya még néhány napig a suliban bóklászott, aztán jó ideig nem. Beteg lett, és ennek Babits Mihály volt az oka. Meg persze az osztálytársunk, Balogh Gábor, a Gogó.
A srácnak focilabda-feje volt, és belül is annyi minden volt, mint a lasztiban. Vagyis semmi. Korábban szóba került, hogy száz kilónál is többet nyom, de ő tiltakozott: nem vagyok százas, morogta. Erre a Krisztitől megkapta a Nemszázas gúnynevet. Találó volt, mégsem ragadt rá. Érthető, a csávó súlyos tenyerével senki nem akart ismeretségbe kerülni. A Gogó nevet viszont elfogadta a gyenge idegzetű, de békeszerető Gábor.
Magyar órán minden nyugatos íróval rengeteget tökölődtünk. Számomra világos volt, a Feri bá diktálta ütemben sosem érünk a tananyag végére, de ez rajtam kívül senkit nem izgatott. Ráadásul Babitsnál nem csak azt cincáltuk, ami a könyvben szerepelt, mert behozta a Jónás könyvét meg A gólyakalifát. Ezekből részleteket olvastatott fel, főleg velem. A „poeta doctusról” hosszú életrajzot diktált. Ez arra is jó, magyarázta, hogy a fuldokló tanulóknak mentőgyűrűt dobjon.
A legutolsó esély az volt, hogy a dinka felelőnél rákérdezett: hol tanított Babits. Két városnevet nem lehetett kihagyni: Fogarast és Újpestet.
Gogót már másodszor nyúzta Babits életrajzából. Ismerte a srácot, de, valószínűleg, abban reménykedett, hogy az előző órán elmondottakból ragadt rá valami. Tévedett.
– Ha az irodalmi térképen megmutatod, hol található a Fogaras, nem kapsz karót – tette meg a nagylelkűnek vélt ajánlatát Feri bá. – Sőt, hármast kapsz, és javítod az előző egyesed.
A terem hátsó falán függött Nagy-Magyarország térképe. Kék színű volt az 1920 előtti terület, és benne sárga folt a trianoni döntés után maradt rész. A számozott pontok pedig azokat a településeket jelölték, amelyek az írók és a költők életében valamilyen szerepet játszottak.
Gogó mogorván vánszorgott a térképhez, futó pillantást vetett rá, majd lesütötte szemét. Úgy érezhette, Leszállópálya zaklatja, direkt basztatja. A tanár jóindulatúan biztatta, de a srác megmakacsolta magát. A sokadik nógatásra szakadt el a cérna.
– Elegem van a maga hülye Romániájából! – üvöltötte.
– Nem Romániáról, hanem Erdélyről és a magyar irodalomról van szó – mondta csendesen Feri bá.
– Ki nem szarja le! Geci Erdély, geci irodalom! – hőbörgött a fickó.
A tanár arca kivörösödött, felugrott a székéről, megragadta Gogó grabancát, azaz szürke pulóverét, és úgy, mintha kutyát fogna a nyakánál, kirángatta az osztályból. Feri bá magasabb volt, mint a srác, de aszottabb, és száz évvel öregebb. Osztálytársunk nem mutatott ellenállást, mert nem volt ő egy átok fajzat.
Feri bá azonban kikészült. Úgy zihált, mintha tízemeletnyi lépcsőt mászott volna meg rohanva. Kapkodta a levegőt. Homlokán a szőlőszem méretű barna foltok ökölnyire nőttek és vörösre váltottak. Villogtak is, mint a veszélyt jelző szemafor lámpák. Kinyitotta az első ablakot, székét odahúzta, belső zsebéből nyugtatót kotort elő. Pöri a saját ásványvizéből adott neki. Kicsengetésig ott ücsörgött, csak néha nézett ránk vagy inkább felénk. Egyáltalán nem fegyelmezett, de erre nem volt szükség. Mentőkocsi szirénázott el az ablak alatt, és persze megkérdeztük, hívjunk-e segítséget. Ő tagadóan intett.
Szünetben mégis hazament. Másnap tudtuk meg Esztó nénitől, hogy a mentők kórházba vitték szívritmus-zavar gyanújával.
*
Nem csak Gogóval volt gondja Leszállópályának. A 8. á-sok mesélték, hogy az autista Rácz Lalival folyamatosan háborúzott. Amin, különben, senki nem csodálkozott.
Lalinak abból állt a suli, hogy bejárt az órákra. Semmilyen munkára nem lehetett rávenni, és ha mégis, abban nem volt köszönet. Feri bá néha még tőlünk is megkérdezte – mintha a mi véleményünk számítana -, ha a srác beteg, akkor mit keres egy „normális” suliban, ha nem az, akkor miért nem olyan, mint a többség. Persze szalonképes válaszokat nem kapott. Lalival az volt a másik baj, hogy nem húzta meg magát, nem kussolt. Ha megsértették, tört-zúzott, és ömlött belőle az ocsmányság. Ha valaki botrányt akart, csak finoman lekurvaanyázta Lali felmenőjét, és jött a cirkusz. Öt-tíz percbe, vagy akár negyedórába is beletelt, amíg a tanár megfékezte az őrjöngő srácot.
Leszállópálya hébe-hóba üzeneteket írt Lali ellenőrzőjébe. Választ szinte sosem kapott. Aztán egyszer mégis. A kamionsofőr apuka elmagyarázta, az ő fia zseni, csak még nem nőtte ki magát, de ha a nyolcadikat is elvégzi, akkor minden megváltozik. A tanár úr tehát ne akadályozza a gyerek fejlődését. Feri bá úgy reagált erre, hogy kijavította az apa helyesírási hibáit. Píros filccel. Pipacsmező született. Lali szülei kiakadtak, és bepanaszolták a dirinél. Esztó néni szerint az igazgató felszívta magát, és kiosztotta Feri bát. A becsületükbe gázoltál, mondta neki. Leszállópálya azzal védekezett, hogy ő minden hibás szöveget javít, legyen az házgondnoki üzenet, oszlopra ragasztott hirdetés, hivatalosnak minősülő levél. Sőt, az utcán hallható otromba beszédet is villámtollal javítgatja. Képzeletben. Ez a mániája. Ezért vállalta el, hogy a Nemzeti Tömb helyi szervezetének segít, szakértői véleményeket, publikálásra szánt anyagokat korrigál. Ingyenért. Ez az érv Céklafejben az a szerkentyűt volt, amellyel a verdákban a fagyos levegőt melegre lehet állítani. Tulajdonképpen igazad van, jutott eszébe. Tanuljanak meg ők is helyesen írni, mondta, és talán meg is veregette az öreg tanár görbe hátát.
Feri báról korábban csak azt tudtuk, ami az orrunk előtt zajlott. Más dolog a francot sem érdekelt. Azonban hogy beteg lett, a helyzet izgibb lett, és többet beszéltünk róla.
Valamikor rég, az előző évszázadban, a kommunizmus idején menekült ide Romániából a családjával. A román határ közelében, B. kisváros sulijában kaptak állást, Feri bá magyart, történelmet, Angéla, a felesége fizikát, kémiát tanított. Gyerekeik gimnáziumba, és hamarosan egyetemre jártak. Aztán a lány elhúzott Amerikába, egy ottani maláj pasi vette feleségül, a fiú Pestre majd Brüsszelbe, valamilyen EU-s intézménybe került. Miután Bereczky házaspár magára maradt, sűrűsödni kezdtek a munkahelyi meg otthoni bajok. Az öreget egyre többet szekírozta a suli igazgatója, azért, mert nem tudott fegyelmezni, és mert a szülők lázongtak: miért egy román tanítja a gyerekeiket magyarra. Egyszer csak betelt a pohár, és megelőzve a kirúgását, Feri bá mondott fel. Neje viszont maradt, mert megtanulta a tutit, vagyis szívesen eljátszotta a helyi maki-filmben a neki osztott szerepet: riszálom úgy is, úgy is, majd jöhet a nagy lemúr-lamúr.
Feri bá óraadóként próbálkozott, még románt is tanított volna, ha lett volna kinek. Utána biztosítási ügynöknek állt, de az sem jött be. Egy kisvállalkozó biztatására túros és lekváros palacsintákat készített, amit a megbízója saját üzletében sózott el. Az is befuccsolt. Míg ő segélyekből és alkalmi munkákból tengődött, a neje karriert csinált. Igazgatóhelyettes lett. Jó kis firma lehet, vélte Anya. Állítólag szó nélkül eltűrte, hogy a házasember igazgató nyíltan udvaroljon neki. A pasi reggel fél nyolckor a Bereczkyék háza előtt túráztatta a kocsiját: az Angélát ő vitte a suliba. Megesett, hogy a riszálom-hölgy előbb egy-két napig, majd egy-két hétig haza sem ment, mert „továbbképzése” vett részt. Viszonyukról a kisvárosban mindenki tudott, és senki nem háborodott fel. Az is lehet, mondta Anya, hogy az új hazába jött asszony kényszerűségből prostituálta magát. Ha ellenkezik, ő is kiesik a pikszisből, és mehet vissza a nagy semmibe, Romániába.
Nem csoda, hogy Feri bá egyszer csak torkig lett az egésszel.
Hirtelen elhatározással összeszedte cókmókját, és két bőrönddel följött Budapestre. Mázlija volt, mert Újpesten, a Lánc utcai általánosban épp akkor küldték el az egyik magyartanárt, aki több napon át igazolatlanul hiányzott. Az igazgató előbb óraadói szerződést kötött Feri bával, majd három hónap után közalkalmazottá neveztette ki. Így rendeződött az élete. Nem vált el. Sőt, a gyerekeinek el sem árulta, hogy az anyjuk megcsalta, kijátszotta őt.
A tanáriban Leszállópálya volt a legcsendesebb. Magáról nem beszélt, kivételt csak Esztó nénivel tett. Viccelődni nem szokott, a politizálást kerülte. Ezért okozott meglepetést, hogy a napköziztető és történelmet nyomó tanár azzal vádolta meg, hogy a kommunizmust dicséri. Grósz Tibi bá az inkriminált szöveget Farkas Szilvi füzetében látta meg, a füzet pedig a Bermuda-háromszögben felállított asztalon, a szépírás-kiállításon szerepelt. Lecsapott rá, és bevitte a dirihez. Céklafej bizonytalankodott, hogy most mi legyen. Ha elbagatellizálja az ügyet, abból még baj lehet, ha foglalkozik vele, az rossz vért szülhet. Esztó nénit kérte meg, járjon utána, mi az igazság.
Az oszifőnknek nem kellett Columbo hadnagy segítségét kérni. Feri bá minden osztályban, ahol tanított, tollbamondási gyakorlatként lediktálta az úttörők tizenkét pontját. Előkerestem a füzetem, és megmutattam Esztó néninek. Feri bá kijavította, négyötödöt, azaz ötös alá-t adott, mert két kis helyesírási hibám volt. A tizenkét pontról én azt gondoltam, jó lenne, ha valami tini mozgalom most is létezne. Máshol a cserkészek léptek az úttörők helyére, de nálunk, Újpesten csak a nagy büdös semmi volt. Nekem a tizenkét pontból kimondottan két pont tetszett. Az első az volt, hogy az úttörő, ahol tud, segít, és önként szolgálja a közösséget. A második az, hogy az úttörő igazat mond, és igazságosan cselekszik. Mi ezzel a baj?
Céklafej berendelte magához mindkét tanárt. Feri bá meghallgatta a vádat, és közölte, ő azért sem tudja visszasírni a Kádár-korszakot, mert nem ismerte. Amikor áttelepült, a magyar kommunizmus az utolsókat rúgta. Vagyis soha semmi kapcsolata nem volt, nem lehetett az úttörő mozgalommal. A tizenkét pontot pedig egy olyan könyvben fedezte fel, amelyet maga az igazgató adott neki, amikor felkérte, készítsen forgatókönyvet az Lánc utcai suli százéves évfordulójának megünneplésére.
Ez után Céklafej megkérte őket, soha többé ne terheljék a búráját efféle marhasággal.
*
Mégis volt valami, ami miatt a suliban Leszállópályát cikizni lehetett. Erről nem kellett senkinek sem köhögni, mert Feri bá és Rozi néni viszonyának mi is tanúi lehettünk. A tanárunknál kábé húsz évvel fiatalabb, kistermetű, derekán és hasán már hurkákat viselő, kreolbőrű takarítónő nem volt egy bányarém. Rövidre vágott vörös haja, vastagon rúzsozott ajka, fülcimpáján fityegő sárga fémkarika azért mutatott ezt-azt a jelleméről.
Rozika nem nyolcra jött, hanem később, és amint találkozott Feri bával, illedelmesen cuppogtattak. Ez október és november környékén zajlott, amikor még nem laktak együtt. Ámde pont úgy csinálták, ahogy mi, tinik szoktunk reggelenként: három puszival. Ezen a csajok lepetéztek. Én nem. Egy öreg magyartanár meg egy cigányasszony nem szeretheti egymást? Vagy titkolniuk kellene? Miért? Rozika férje rég meghalt, Feri bát a felesége csalta meg. Különben az ilyen páros nem volt ritkaság a Lánc utca környékén. Csak a mi sulinkban négy olyan „félvér” gyereket ismertem, akinek az anyja fiatal cigánycsaj volt, az apja pedig járni is alig tudó magyar pasi, vén kecske.
Azt is díjaztam, hogy délben, az ebédlőben Feri bá maga mellé, vagyis a tanári asztalhoz ültette Rozikát. Ezért több tanár morgott, ami szerintem nagy szemétség volt.
– Ezek vajon szexelnek? – kérdezte Lenuta a borsóleves kanalazása közben, még Feri bá megbetegedése előtt, amikor szóba kerültek.
– Na ná! – mondta Pöri. – Gondolod, a négy fal között csak porszívózni szoktak?
– Hagyjátok békén őket – mordultam rájuk. – Senkinek nem ártanak.
– Nagyon rendes asszony a Rozi – szólt át a másik asztaltól Raspó Mara. – Tudom, mert ismerem. A férje anya unokatestvére volt.
– Ugye, ugye – mondtam.
Muszáj volt Mercinek is valami nagy baromságot prüntyögni.
– A múltkor, amikor bent maradtam a napköziben, láttam, hogy három körül a bezárt 24-es teremből jöttek ki. Szerintetek mit csináltak ott? Söprögettek? Port töröltek? Szerintem Rozi szoknyája a nyakában, Feri bá meg akcióban a lába között. Milyen jó lenne, ha egy kamera felvette volna az egészet.
– Komplett idióta vagy – förmedtem rá. – Miért kellene a suliban hetyegni, amikor otthon is lehet.
– Akkor miért zárkóztak be? – kérdezte Merci.
– Semmiért. Az te csak kitaláltad – mondtam, és az asztal alatt belerúgtam a lábába. Jajdult egyet, fel akart ugrani, de meggondolta magát. Ez nagyon fájt, motyogta könnyes szemmel.
– Virág utál minden rasszistát – védett meg Pöri. – És ha egy romáról valaki rosszat mond, az szerinte rasszista.
– Azért ez túlzás – hárítottam.
Tudtuk, december elején Rozika behurcolkodott Feri bá albérletébe. Azt is hallottuk, hogy néhány nap múlva magához vette az elsős unokáját, állítólag csak egy-két hétre. Most, hogy a tanár úr kórházba került, mindenki azt jósolta, az asszony egész pereputtya oda költözik, és amikor Leszállópályát kiengedik, örvendhet, ha befér a saját kéglijébe.
Ebben az ügyben leginkább az bosszantott, hogy a cigányok mennyire előítéletesek a hasonszőrűekkel.

(Folytatjuk)

1. Gergely:
   2013. június 12. 16:36

   Rendkívül érdekes, nyomasztóan érdekes, szerencsém van, hogy nem kellett hasonlót átélnem „románként” Magyaroszágon