Alig hiszem, hogy lenne egy más 1000 négyszög mérföldnyi területe a földtekének, hova a természet és emberkéz ennyi ritkaságot egymásra halmozott volna. Kőváry László, Kolozsvár, 1866. július 30. „…úgy fogod érezni magad, mintha roppant méretű kriptába indultál volna bolyongó nézelődésre. Betiltott múltunkba, konkvisztádorok uralmának rágalmazott történelmünkbe. Utadon szívedre telepszik majd a százados szomorúság és tehetetlenség gyötrő érzése. Kossuth és Petőfi képével találkozva hűvös, gyémántosan ésszerű magyarázat sem fog megnyugtatni. Arra, hogy miért kellett ennek így történnie: nincs elfogatható magyarázat. De ha százszor is elveszítjük is: újból és újból meg kell találnunk magunkban a reményt: a város, amelyet apáink emeltek az erdélyi tolerancia és a más-más ajkú népek békességében, visszafogadja egy napon száműzött fiait.” SÜTŐ ANDRÁS. Regék, legendák éltették a várost, és bűvölték el az ide látogatót. És ha ezeket a Tag kerthelyiségében, a Surlott Grádicsban, a Tulipánban, a Maros étteremben, és sorolhatnám a családias hangulatú vendéglőket, mára már emlékük sincs, egy jó fatányéros, flekken mellett (kipotyolva vagy ujjnyi vastagra hagyva, ahogy a szakács csinálta, mert erre esküdött fel), friss kovászos uborka és sör, vagy Küküllő menti bor kíséretében hallhatta, visszavágyott. És biztatta hazatérte után az atyafiait: ha Erdélyben jártok, Vásárhelyt ki ne hagyjátok! Az Én Városomat nem a látnivalói tették széppé, hanem az egyedüli hangulata, hisz szépnek szép ma is, csak az itt-ott még fellelhető rózsák a gyönyörű korondi váza helyett az iszapból emelik ki szenvedőn a fejüket.

1989. december. Számomra a legszomorúbb, ha az első években úgy véltük, hogy egy generációnak sajnos, ki kell halnia, hogy új rend legyen, ma már tisztán látszik, hogy az állam átmentette a szocialista elveket és az utánunk jövő generációk is betegek, vagy már a génjeinkben volt, és adtuk tovább a szolgaságra való hajlamot? Maga az esemény minket már Svájcban ért, pihepárnák között nézhettük volna végig, s a legtöbb, hogy szorítunk a mieinknek, ahogy az itteni elvárás volt. Etinenne-ék szokásos, karácsonyi összeröffenése felé tartottam az autópályán. S mint mindig, a rádió bekapcsolva, egyszerre csak megszakad a zene, és izgatott hangon jelentik be, hogy Romániában forradalom van. Ceau szökésben. Egy pillanatra elsötétült a világ, s utána teljesen megfeledkezve arról, hogy hol vagyok, megfordultam, s rohanás vissza, haza. Nagy szerencsémre hamarosan jött egy lejáró, így nem okoztam tömegszerencsétlenséget (karácsony este már nagyon kevesen utazgattak), még az autóból felhívtam Pampát, hogy öltözzön, s pakoljon össze mindent, amiről úgy véli, hogy segíthet otthon (gyógyszer, élelmiszer, ruhaneműk) mert azonnal indulunk haza. Andris sítáborban volt, odatelefonáltunk, ő is áldását adta az akcióra, még vettem két kis svájci zászlót, hogy majd a román határon kitesszük az ablakokba, s azzal csak tankolásnyi időkre megállva, rohanás Budapestig. Ott egy éjszakai pihenőt engedtünk meg magunknak, de akkor már jöttek a leforrázó hírek, hogy valóságos polgárháború dúl egyes városokban, egy segélyt szállító autó vezetőjét halálos lövés érte, és svájci zászlók ide vagy oda, csak úgy a határon nem lehet átmenni. Bementünk egy gyógyszertárba, és kiegészítettük a nálunk levő hat banánosdoboz tartalmát, átadtuk egy segélyszervezetnek. Ígérték, hogy a lehető leghamarabb, és magyar vidékre juttatják az adományt. Közben a tévében már borzadva láttuk az uralkodó pár meglincselését, nem egyszeri, százszoros kivégzést érdemeltek volna, de a francia mondás, a C est le ton qui fait la musique igaza szerint ez fölöttébb lehangoló volt. Persze, a Nyugat is ennek alapján ítélte meg a történteket. Haza, s hajnaltól késő estig kapkodva a csatornák között, habzsoltuk a híreket. A luzerni állomás felajánlotta, hogy ingyen a rendelkezésünkre állít egy vagont bármelyik címre Romániában, csak mi kell megrakjuk azzal, amivel akarjuk. Mindhárman mozgósítottuk a baráti és ismerős kört, s egy hét múlva a tele vagon, elcímzett dobozokkal, indulhatott Marosvásárhelyre. Értesítettük a testvéreket, hogy ekkor és ekkor, ez és az érkezik, legyenek ott, hogy a csomagokat azok kapják, akiknek küldtük. Miki hűségesen kijárt a nagyállomásra, nem jön, nem jön semmi, reklamáltunk a luzerni állomáson, itt megtudtuk a pontos órát, mikor futott be a célba a kocsi s mikorra várják vissza. Ekkor vette észre Miki, hogy az állomástól egy-két kilométerre a nyílt vágányon leállították, felfeszítették, kinyitották a vagonajtókat, s ki mit lát, vigye alapon, órákon belül gazdákra talált a segély. Nem járt jobban K. Zsiga bolyais osztálytársam sem, bár ő tanulva az esetből, teherautót bérelt, és két fia kísérte a kocsit a vásárhelyi rádió udvarára. Hogy a kirakodás gyorsabban menjen, s fordulhassanak vissza, a nagyobbik gyerek levetette a bőrkabátját, beállt a sorba, a csomagokat kézről kézre adták, s mire üres lett a kocsi, eltűnt a kabátja, valószínű, azt is segélynek vette valamelyik rászoruló. Még mindig éreztük az események mámorát s boldogok voltunk az otthoniakkal, terveztünk, készültünk, s jött a Fekete Március, amikor minden rombadőlt. De ezekről már nem írok, mert a napokban jelenik meg vagy már megjelent Virág György Naplója, aki cselekvő tanúként ír le mindent, s szavahihetőségét erősíti, hogy visszaadta a díszpolgári kitüntetést, amikor arra nem érdemeseknek is kiosztották. Hogy a mi életünket is jelentősen befolyásolta 1989 decembere, vitathatatlan, az is, hogy az eltelt húsz évnek vannak pozitívumai is. Senki sem kétli, de hogy valami valamikor rossz sínpályára került s helyrehozhatatlanul tönkre- tett terveket, álmokat, az fájó valóság.

(Vége következik)

1. Gergely:
   2013. június 17. 06:58

   Hogy az élet nem plusz-mínusz…