Attól (ez is huncutság), hogy nem mindenki vállalja személyiségét, helyesebben – mert „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila, 1924), s „Lélek csak az ember a többi / emberek lelkében…” (Kosztolányi Dezső, 1928) – önmagát, nevét, mégiscsak ő (az) marad. Még itt, a kocsmában is.
Van, aki törzsgárda tag, de még egy szót sem váltottunk, van, akivel képtelenség beszélgetni, túlharsog, így hát meg sem kérdezem, ki ő, el is fordulok tőle, erre keres más „balekot”, akadnak, akik kérik, ne nevesítsem őket, mert bajuk származhat belőle, vagy csak szégyellősek. Nem beszéltem a reggelenként Andit vagy Zsuzsát ostromló kávézók hadáról, akiket később nem lehet itt találni. Ahogy van (például Fekete Bandi), aki kéri, hogy jegyezzek, s olyan is ül vagy áll poharával az asztalon, a kezében, akit egyáltalán nem izgat, mit csinálok, sőt büszke arra, hogy még sosem olvasott. Sem tőlem, sem mástól.

Folytattam volna még ezt a szöveget, de 2013. május 29-én 20 óra 12 perckor értesültem róla, hogy hétfőtől már örökre zárva lesz a Vallon Söröző, az eredetileg Szamovár. A hír mélyen lesújtott. Nagyon, nagyon mélyen. Összedőlt bennem egy világ. Egy abszolúte nem huncut.
(Nem is javítgattam a stilisztikai hibákat.)