Emigrálás, áttelepülés, menekülés, kivándorlás, családegyesítés, kinn maradás és így tovább és így tovább, mind azt közli, hogy valahonnan eljöttünk és valahol idegenben vagyunk. Az eljövetel miértjét és hogyanját képtelenség egy lapon összefoglalni, hisz ahány ember, annyi legenda, de a távoli létezés megérvelése közelítően azonossá válik tizenöt-húsz év elteltével.

Ha az első öt-tíz évet kitöltik a mindennapi lét gondjai, az álláskeresés, a letelepedés, később pedig a bepolgárosodás, s apróbb-nagyobb sikerek nyugtatnak és biztatnak, hogy jól tetted, amit tettél, később mikor már fut a szekér, jön elő a gondolat: mi lett volna, ha otthon maradok? Képtelenség választ adni rá, mert egyrészt az az otthon már nincs, nem csak emberek, hanem intézmények (az akkori munkahelyed), épületek (sok esetben a családi ház is, ahol felnőttél), viszonyok (barátság, ismeretségi bónusz, hitel) tűntek el időközben, és mi is megváltoztunk (fizikailag és lelkileg). Ezt vesszük észre s fogadjuk el a legnehezebben. A kérdéssel, amit szintén gyakorta felteszel: kinek vagy milyen ügynek ártottam azzal, hogy eljöttem, valóságos bűntudatba kergetheted magad az otthon maradottakkal szemben. Segít, ha olvasod az okosabbaktól, hogy mindenki elsősorban a saját életéért felelős, utána gyermekei jövője következik, majd kimarad egy pár üres hely s jöhet a közösség, de úgy igazán csak annyira van válasz, mint a hazalátogatásokkor a kisebb nagyobb ajándékok szétosztása, mintegy elkésett váltságdíj megfizetéseként. Így van ez hatvan év fölött (különösen most, november elseje előtt), de az előrelátókat tán hamarabb gyötörni kezdi már hamarabb, s aztán ki merre? Haza a családi sírboltba, újra együtt lenni? Ezáltal megfosztjuk a gyermekeinket, hisz igazán akkor lesznek ők itt itthon, ha a gyökér itt a van a föld alatt, és ha ezt tesszük, nem áruljuk-e el és ki szüleink, rokonaik sírhantjait, ezzel emléküket is? Reményik arra biztat, hogy ne hagyjuk a templomot és iskolát. Ha ma írná gyönyörű versét, a temetőket is hozzátenné, meglehet. Mindenért pótol a meghitt pár perc, amikor úgy érzed, újra együtt, még ha csak lélekben is a nagy család, és amikor kialusznak a gyertyák s szállásodra indulsz, a találkozások rég nem látott kedves emberekkel. Találkozást és leltározást írok (hogy vagy?, ki merre?), mert a temető ösvényein sodródó emberek ennél többre nem adnak lehetőséget. Be jó volt ott lenni, s hogy fáj, ha a távolság, a gyűlő évek egyre ritkábbá teszik a hazautazást.

1998. augusztus. Mint a honvágyat a málna illata, örök emlékeket őrizhetnek a tárgyak is. Közepesen nagy gombafej fából, harisnyastoppoló fa. Távoli, de nem elveszett, a varródobozban dekorációs célokból megőrzött tárgy. Különösebb érzést nem kellene hogy ébresszen, de mégis, hisz azt, ki használta, sóvárgom még egyszer látni, ahogy ott, az akkori formájában ma már nem létező családi ház udvarán a kút mellett egy-egy szabad percében, szemüveggel, mosolyogva, valósággal simogatva három fia s egy lánya és férje zoknijait, vette sorra s hosszabbította meg életüket. Vajon mire gondolt, tervezte a következő tennivalót, a másnapi óraterv vagy valami kényesebb iskolai ügy foglalkoztatta? Ilyenkor próbálta gondolatban gyermekeinek sorsát élhető mederbe terelni, és hogy könnyebbíthet hamarosan hazajövő, panaszokkal teli férje többnyire képzelt, kifantáziált fájdalmain? Néha dúdolt, halkan énekelte a Petőf-dalokat, kötényben, homlokba is behúzott kendővel (az örök fejfájást csillapította a szoros pánt), a pepecs aprómunka megkövetelte sok dioptriás szemüveggel, a kút mellett, kisszéken ülve varrogatott, stoppolt. Valamelyikünk lefényképezte, szobor nem adhatja oly hűségesen vissza a szerető, gondos édesanyát, mint ez a kép. Fáj, hogy csak most tudom, akkor és ott mellette én nagyon boldog lehettem.
Vigasztal, hogy az élet kegyes hozzám és a kék madarat utána még sokszor láttam, de kellenek az ilyen gyönyörű fájdalmak, mert örökszép és imádott képeket, emlékeket, szülnek újra. Édesanyám, Mami, Mamika örök, egyetlen. Honthy Hanna nótázva idézi fel az anyját, aki nem hordott bubifrizurát, nem hordott párizsi ruhát, és mégis szép volt, s könnyezik a hallgató közönség. Hát édesanyám sem hordott, de azt sem szeretné, ha könnyezve emlékeznénk rá. A szülői tiszteletet nem nevelte, hanem kiérdemelte, a hálaadást valósággal tiltotta, add tovább András gyermekednek, ha úgy érzed, hogy tartozol a szüleidnek valamivel, én amit vállaltam, azt tettem. Óriás volt, mire felnőttünk, csak szívünkig ért, de mi néztünk fel rá, a biztonságot jelentette a vadul rohanó világban, és amikor már ereje nem engedte, hogy feladatainkba besegítsen, védő pajzs lett fölöttünk a lenni és nem lenni között. Többet láttam kacagni minden nyomor és gond ellenére mint sírni, ha odáig vitte az elkeseredés, hát elbújt, könnyekkel nem zsarolt, nem panaszolt és nem vádolt. Honnan és mikor szerezte be azt a mindenre kiterjedő tudást, nem tudom, hisz akárhányszor orvoshoz kellett vinnie minket, kész diagnózissal mentünk, úgyhogy a doktor csak kiírta az általa kért gyógyszereket, esetleg igazolást iskolába vagy munkahelyre, s mehettünk haza. Nem volt olyan helyzete életünknek, hogy ne figyelmeztessen jóelőre az esetleges veszélyekre, csapdákra, s ha nem hallgattunk rá, és besétáltunk a kelepcébe, tudta, hogyan tovább. De először az örök forgatókönyv: állj ide elém, András, nézz a szemembe, mondj el mindent őszintén. Míg élek, megbocsáthatatlan bűntudattal kellene vezekelnem, hogy a temetésén nem voltam ott, de ő oldozott fel e szörnyű teher alól. Rodosz szigetén ért a hír péntek délután, hogy (viszonylag hosszas fekvőbetegség után) hétfőn már temetik. Combnyaktörés kényszerítette ágyba a nyár elején. Luzernből azonnal hazarohantunk. Örömmel nézte négy gyermekét az ágy körül, Miki viccelt s mi bíztunk, bár kilencven éves, még messze a vég. Így váratlanul, felkészületlenül ért a hír. Azonnal le a szálló fogadójába és elkezdődött a repülők utáni lázas kutatás, átszállás Athénban majd Budapesten, Bukarest és így tovább, s kaptunk egy lehetőséget hétfőn délre Vásárhelyre érkezni. Pampa már összecsomagolta a bőröndömet, s akkor azt mondtam, gyere, üljünk le egy percre a teraszon, és gondolkozzunk, mit mondana most édesanyám. S némán néztük a már tíz napja felhőtlen kék eget s imádkoztunk, azt a Miatyánkot, ami máig is az IMÁDSÁG. Alig mondtam ki magamban az áment, megjelent az ég alján egy kis, fehér felhő, rohant, rohant felénk: Édesanyám ….. nézd, Pampa, Édesanyám eljött ide is, mint az életünkben mindig mindenhová, eljött, hogy búcsút vegyen, s ezt a gondot is, mint annyi mást levegye rólam. Összeszorult szívvel telefonáltam, hogy a temetésen nem, de még azon a héten otthon leszünk. Bementünk a legközelebbi templomba (sötét ortodox templom volt), gyertyákat gyújtottunk, nem, nem búcsúztunk, mert egy édesanyától nem lehet elbúcsúzni, hisz magunkban hordjuk sejtjeit, emlékeztünk az utolsó együttlétre, majd mind hátrébb és hátrébb az időben, lassan újra együtt voltunk, és térdre kényszerített a hála. A soha meg nem szolgálható, minden, amit tőle kaptam.
Mami édes Mamika, Édesanyám.

2010.április. Bár szombat délelőtt Pampa és fiam hazahoztak, máig voltam kénytelen várni a hogy vagyra a válasszal. Ezt a kérdést csak a háziorvosunk tudja megválaszolni, a válasz a tegnap délelőtti vizsga után megszületett: a körülményekhez képest jól, ezt értse mindenki ahogy akarja vagy tudja. Szerda délben újabb részvizsga dönti majd el a Reha kezdőpontot és a gyógyszerelés milyenségét.
Csúcstechnológiával, csúcskórházban, világrekordot felállítva távolítottak el egy aortabillentyűt, ültettek helyette marhaszívdarabot, és helyeztek be két bypasst, négy-öt óra műszív, műtüdő s minden, ami vele jár. A szervezetem tízesre vizsgázott annak ellenére, hogy az itteni mindent felülbíráló és uraló számítógépes program erőszakosan állandóan ágyúval akart lőni és lőtt is a legkisebb soron kívül álló váratlan reakciókra. Sikerült a még gyorsabb felépülést az állandó automata adagolón keresztül belémgyúrt kábítószerekkel meggátolni, s egy enyhe drogmérgezést provokálni. A Formula-1 autó- versenyeken látott bokszstop gyenge vicc ahhoz képest, ahogy engem a műtőben vártak és vetették rám magukat huszonhárman egyszerre, nem volt kimenetel a testemből, amit ne láttak volna el csövekkel és nem volt véna lábon, karon vagy nyakon, ahova ne építsenek be egy többfejes katétert azzal, hogy ha esetleg szükség lesz rá, hát ott legyen. Lenge kis tunikában, alig volt valamivel nagyobb, mint a fügefalevél, mutatkoztam be naponta többször is az oda látogató sokszor harmincnál is több tanuló, érdeklődő fiatal lánynak, fiúnak, hiúságomnak roppant hízelgő módon hol sugárban hánytam tele a kórtermet műszerestől, monitorostól, hol meg a belém erőszakolt dupla beöntés eredményét csodálhatták in vivo még a plafonon is. Ezek voltak a szórakozásaim nappal, a horror mindig késő estére volt programban. Már a második éjjel, az intenzív osztályon, a bivaly bosnyák ápolónő (sajnos, nem bivalyokat ápol, ahogy az általam adott cím szuggerálná, hanem a megjelenése és értelmi szintje érdemelte ki e nemes előnevet), fejét rosszallóan csóválva álldogált az egyik monitor előtt. Amiről tulajdonképpen a port letörölni lett volna a feladata, megállapítja, hogy ez az érték akut életveszélyt jelent, s látva, hogy kiüt a homlokomon a hideg verejték, kedvesen rámkérdez, hogy hát mitől félek? Levegő után kapkodva érdeklődtem, hogy az a bizonyos érték mit takar, mit mond, és tesznek-e valamit ellene? Hát ő nem orvosnő, ő azt nem tudhatja. Csak arra emlékszik, hogy ilyenkor a beteg mozgásterét a minimumra kell csökkenteni, mert egy esetleges esés végzetes lehet. Hívta is a még okosabb kolléganőjét, és ketten kétoldalról felépítettek egy gyermekágyat, és le is kötöztek, s miután már csak a hideg verejtéket produkáló mirigyeim dolgozhattak, elárulta, hogy ebben az állapotban a leesésnél is nagyobb veszély a stressz, úgyhogy legyek szíves és nyugodjam meg. Erre már sikerült az ügyeletes éjszakai gyakorló orvost is odaterelni, aki aztán tényleg teljesen értetlenül állt előttem. Nem akarta felfogni, hogy mi húz fel engem ennyire (hisz nem a bankkontóm volt veszélyben, hanem csak az életem), s most már én szégyelltem a hisztériás magatartásom. A teljes megnyugváshoz bizalmasan, csak nekem közölte, hogy két éve az államügyészség felülvizsgál minden rendkívüli halálesetet, úgyhogy most már tényleg megnyugodhatok.Másnap a prof a nagy sleppes viziten is kitért az éjszakai eseményekre és elismételte, hogy az ilyen nagy szívműtéteknél is öt százalék alatti a balsiker s eldicsekedte, hogy az idén ezer fölött tartanak a műtétekkel nulla-vesztéssel. Nem tudta sem humorérzékkel, sem kellő komolysággal az ebből eredő valószínűségszámítás szuggerálta harminc-negyven százalékos, rám vonatkozó rossz esélyt értelmezni. Nehéz beteg vagyok és voltam, fordított tükörben látom a dolgokat. Szerencsémre a szervezetem függetlenítette magát tőlem s gyógyul, amit meg Pampa követ el létemért, arról könyv íródik. Életem puzzle-jét, mióta nincs édesanyám, összerakni már soha nem tudom, hisz ő adott életet és annyi életbölcsességet, mit száz év alatt sem fogyaszthatok el. Tartalmat az életembe Pampa és Andris hozott, értelmet a két unoka. Aki e kis könyvet olvassa, talán képet kap egy kor időszeletéből, egy sorsról, egy ide-oda csapongó életből, s mit csak álmodni merek: motivációs lehetőséget ad arra, hogy saját élményeivel, emlékeivel kiegészítse, s a végén és így elkészül az óriás virtuális kép egy városról, ami már nincs.
CSALÁDI KRÓNIKA vagy Puzzle

Előszó, utószó, zárszó

1943. október11-én születtem Marosvásárhelyen, véres nedvesen, éhesen, háborúban, aztán hamarosan jött a felszabadulás, a szocializmus, a világ proletárjai egyesültek, és a helyzetem csak súlyosbodott. Elemi tanulmányaimat a Szent György téri akkor 7-es iskolában végeztem ki. Albert Sándor tanító bácsitól tanultam meg mindent, amit a ZÉLETBEN fel is tudtam használni, a többi, a középiskola (Ránghec József majd ugyanaz Bolyai Farkas gimnáziumként) és két egyetem (a vásárhelyi tanárképző, majd a brassói faipari mérnöki szak) évei heves ellenállásban teltek el az általános, kötelező agymosás ellen. Ezzel a két diplomával (tanár és mérnök) szabadalmat kaptam, hogy bárhol, hazámon kívül, bárki legyek. Most Svájcban teszem ezt. Sikerként az életemben a Pe Mureș și pe Târnave (Tudor Jarda zeneszerző népdalfeldolgozásos kórusműve) eléneklését tartom az érettségi előtti záróünnepségen, ahol az egész nagypofájú osztályközösség mögöttem karéjban csak zümmögve kísérhetett. A többi amit a ZÉLETBEN elértem, vagy munkám ellenértéke, vagy a vakszerencse ajándéka volt. Hobbijaim abban az értelemben, ahogy az idegen szavak szótára írja (kedvtelésből állandó jelleggel űzött foglalatosság) nem voltak és nincsenek. Mindent kipróbálni, s ahogy megközelíti a profi szintet, abbahagyni,ez a mindenkori elvem. Most mondom életem jelentősebb állomásait. 1958-ban megismertem a kézilabdát, a sportot és ugyanazon a nyáron Pampát (született Gagyi Gabriella). A kézilabda tizenöt év után elhagyott, Pampát meg én nem hagyom, míg hagyja. 1961–64: a Pedagógiai Intézet matematika-fizika karán zavarom az órákat, majd 1964–65-ben a szabédi iskolában az én óráimat zavarja a román aligazgató. 1965–1970: a brassói mérnöki faipari fakultásán kapok diplomát, ennek köszönhetően 1971-től 1978-ig Marosvásárhelyen töltök be olyan állásokat, amikhez semmi szükségem sincs a tanultakra. 1970-ben megszültem a fiam, Gyárfás Andrást, Pampa elengedhetetlen mellékszereplésével. 1978-tól 83-ig Sepsiszentgyörgy értelmiségi közösségének kiemelkedő tagjait tanítottam preferánszozni majd bridzsezni, és a faiparban, majd az autóalkatrész-gyártásban elfoglalt különböző beosztások fizetéséből (osztályvezetőtől az igazgatóságig) egészítettem ki a kártya- keresetet. 1983-ban fürdőnadrágban és egy semmivel sem jobban öltözött tizenhárom éves gyermekkel úsztam ki a Bodeni-tóból Svájcba. Itt megtanítottak dolgozni, és én megtanultam a munkám ellenértéket kikövetelni, óriási csaták, férfimunka volt, megérte.
2002 decembere meghozta az első unokát, Zoltánt, 2005 októbere a másodikat, Attilát, a kör bezárult, s így nyugodtan írom: nem hiába voltam.

Gyárfás András

1. Gergely:
   2013. június 17. 07:07

   Bátyám! ezek szerint az életben szerencséd volt! Lehet, hogy nem is tudsz róla.
   Jó volt olvasni a tanúságtételt!

2. András Gyárfás:
   2013. június 17. 14:30

   Az határozottan az ,és közhely, de mindennek a titka, jó időben jó helyen lenni s ez kimondottan szerencse kérdése, na persze egy kicsit oda is kell figyelni,hogy mikor is van ez ???!!!
   Köszönöm a soraidat.Öcsém.Jól esett!!!