Egy 1947-es Bíró Sándor-levél margójára

Az alábbi irás a Hargita Népe c. napilap számára készült. A szerző hozzánk is eljuttatta, utánközlés céljából. Köszönjük. (Káfé)

1. „Budapest, 1947. III. 30.
Kedves Béla!
Gondolom, tudod, milyen szorongással vártam én is a híreket Rólad, és milyen boldogan hallottam szerencsés hazatérésedet. Elemér beszélte el annak idején, amikor itt, Budapesten találkoztam vele. Azóta nem hallottam új híreket Rólatok. Pedig ugyancsak vártam. De bizonyára nem alakult még ki a helyzet, s talán félreértésekre adhatna okot, ha leveleznél valakivel innen. Ezt nagyon megértem. Remélem, ez az oka annak, hogy nem kaptam híreket azóta Tőletek. Tudomásom szerint ugyanis nem lehet semmi ok a kettőnk közti elhidegülésre.
Én legalábbis nagyon fájlalnám ezt a lehetőséget. Bennem változatlan az Irántad érzett és soha meg nem rendült szeretetteljes barátság. Bizonyára tudod Elemértől, hogy nem rajtam múlott a Kolozsvárra való visszatérésem ügye. A kar felterjesztését a kormány nem hagyta jóvá – bizonytalanra pedig nem hagyhattam itt az állásomat. Annál kevésbé, mivel Kolozsvár számomra sok szomorú emlékkel terhes. Talán még zavarna a számtalan jel, ami itt-ott felbukkanhat régi, teljesen elsüllyedt életemből. Itt visszanyertem minden munkakedvem. Írok apróbb és hosszabb dolgokat; előadásokat tartok, ismerkedem az emberekkel és dolgokkal. Nagy élmény bizonyos tekintetben újrakezdeni az életet. Sokszor valósággal élvezem. A régi életem tapasztalatait nagyon jól tudom értékesíteni majdnem minden vonatkozásban.
Ezekről majd szóban többet, ha Isten is úgy akarja. Ugyanis április közepén haza kell mennem Parajdra, ahol szegény édesanyám betegsége egészen súlyos stádiumba jutott. Írt a nővérem, és mielőbbi utazásra kért, ha még látni akarom. Beadtam az útlevél iránti kérést. Ha a három fórum valamelyike nem akadályozza meg, akkor talán 15-e körül mennénk Aradon át Parajdra. Onnan 1–2 napra Kolozsvárra is felmennénk mostani feleségemmel, aki visszaadta a boldog és békés családi otthon valóságát nekem.
Ha valamiképpen írhatnál addig, nagyon örülnék levelednek. Hátha Te is találsz valakit, aki ideutazván elhozná leveledet. Az enyémet egyik rokonom viszi. Szeretnélek megkérni arra: írd meg, milyen szállodában tölthetnők el azt a két napot, s hogy körülbelül milyen árak vannak? Azt is szeretném tudni: vajon nincs-e valami olyan hatósági (román) vád vagy kifogás az én volt munkásságom ellen, amiből kifolyólag ott, Kolozsváron kellemetlenségem támadhatna? Mert ha valami van – eddig ilyesmiről nem hallottam –, akkor inkább elkerülöm ez alkalommal régi városomat, bármennyire is szeretném látni barátaimat.”

A Budapesten kelt levél címzettje ugyanaz a Jancsó Béla, akihez úgy ragaszkodott Tamási Áron, mint akiben „két testvére” van. Hasonló intenzitású barátság fűzte Jancsó Bélát és Bíró Sándort is egymáshoz. És sorsukban is számtalan közös vonást fedezhetünk fel – a Tamásiét is ideértve. Igaz, hármójuk közül csak Jancsót hurcolták szovjet hadifogságba.
A levél Bíró Sándor élete és munkássága „felezőidejében” keletkezett. Abban az „időzónában”, amelyikből a kezdetekre (Alsósófalván született 1907-ben) és a végkifejletre (Antibes, Franciaország, 1975) egyaránt következtetni lehet. A székelykeresztúri, kolozsvári, párizsi tanulmányokat folytató, Erdélyben történészi reputációt szerző történész akkoriban – némi debreceni kitérővel (1944–1945) – „történetesen” Budapesten él, de az ottani Madách Imre Gimnáziumból szeretne visszakerülni Kolozsvárra. Nyilván az 1945-ben királyi engedéllyel indított Bolyai Tudományegyetemre. A háború utáni „helyzet”, amire Bíró utal, nehezen alakult ki, és korántsem megnyugtatóan. Annak ellenére, hogy Jancsó Béla testvéröccse, Jancsó Elemér a Bolyai Tudományegyetem dékánjaként – a párizsi békeszerződések aláírása (1947. február 10.) előtt – számára még jó híreket vihetett Budapestre.
A békeszerződések aláírását előkészítő tárgyalások 1946. július 29. és 1946. október 15. között zajlottak. Bíró fő művének (Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940) 2002-es csíkszeredai újrakiadásához írt előszavában Bárdi Nándor történész megjegyzi, hogy a béke-előkészítés során szerették volna felhasználni a kötet kéziratát. „Ezt a feltételezést igazolja az is, hogy 1946 februárjában I. Tóth Zoltán, majd áprilisban Lukinich Imre egyetemi tanár készített lektori jelentést az elkészült kéziratról. […] A két lektor közül az utóbbi egyértelműen pozitívan nyilatkozott a munkáról, és Jancsó Benedek munkáihoz hasonló fontosságúnak ítélte a kéziratot.” Bíró Sándor nyilván tudatában volt munkájának nemzetpolitikai jelentőségével. Bizonyára azért van annyi bizonytalanság benne, mert 1947. március 30-án nem tudhatta biztosan, hogy munkájára hivatkoztak-e Párizsban vagy sem. A levél írásakor még nem volt a két ország között határzárlat, de azért elővigyázatosságból rokon kézre bízta küldeményét, nem pedig a postára. Ugyanezt kéri Jancsótól is. Minden sorából az derül ki, hogy tele van kételyekkel: 1) Miután hazakerült a hadifogságból, vajon miért nem írt neki Jancsó Béla? 2) Kolozsváron „félreértenék” magyarországi levelezését? 3) Kik? 4) Miért? 5) Minden vágya az, hogy Parajdról felmenjen Kolozsvárra, de ott vajon milyen „meglepetések” várják? Legfőképpen az izgatja, hogy vajon nincs-e valamilyen hatósági vád ellene?
Egyik következő levelében – 1947. augusztus 28-án – már szóba hozza a határzárlat kérdését is, ami ugyancsak megnehezíti döntését. „Más lenne a helyzet – írja kolozsvári barátjának –, ha könnyebben lehetne utazni a határon. Akkor vállalnám, mert ha bármi non putarem állna elő, hamar hazajöhetnék, és intézkedhetnék. A jelenlegi helyzetben ez, sajnos, nem megy. Ezért – főleg tehát anyagi és családi okok miatt – most nem vállalhatom a lemenetelt.” Holott tisztában van azzal, hogy jól be tudná tölteni kolozsvári munkakörét. Nem növeli önbizalmát az sem, hogy Jancsó Elemér, a Bolyai dékánja nem írt semmit arról, mit szólna Moga a személyéhez. Hát a bukarestiek? Moga Ioan (1902–1950) a Nagyszebenből visszaköltözött Babeş Tudományegyetemen volt tanszékvezető professzor. Ezek szerint már akkor a kolozsvári román egyetemtől függött, hogy a Bolyain kiket alkalmaznak a történelemtudományi tanszéken? A jelek szerint ez történt. Szerencsére Jancsó Elemérnek a Moga professzorral folytatott beszélgetése kedvezően alakult, amennyiben úgy döntöttek, hogy a „helyzetre való tekintettel” a Bírónak fenntartott állást a következő tanévben nem töltik be. Az október 8-án keltezett Bíró-levélből az is kiderül, hogy mennyire jólesett számára a Moga-vélemény; örült, hogy nem kellett csalódnia a professzorban, aki mindig szívélyes viszonyt tartott fenn vele. Mennyire jellemző ez a mondata is: „kedvesebb volt hozzám, mint [1940 utáni] magyar utóda, a hírhedt közös ismerősünk, Baráth Tibor”.
Ugyanezt mondhatta volna el – a nevek felcserélésével – Jancsó Béla is.

2. Miközben az ötvenéves érettségi találkozómra a korondi Csavargó kisbuszával „haza csavargok” Székelyudvarhelyre, a Sóvidéken áthaladva elönt a szégyenérzet. Bíró Sándor születésének századik évfordulóján azért adtam közre magvas tanulmányt a Székelyföld 2007. áprilisi számában (Románok és magyarok – kisebbségben és többségben), hogy emléktáblával jelöljük meg Bíró Sándor alsósófalvi szülőházát. Ennél többre is telhetett volna akkoriban az erőnkből: teszem azt az Erdélyi Múzeum-Egyesület soros vándorgyűlésére Székelyudvarhelyen. Meglehet, hogy ez esetben az Új Magyar Életrajzi Lexikon szerkesztősége is fontolóra veszi, hogy a következő kiadásban helyesen írja Bíró szülőhelyét – és ne Alsófalvaként tüntetesse fel azt.
Bevallom: magam is keveset tudnék most Bíró Sándorról, ha a nyolcvanas évek derekától kezdve nem foglalkoztam volna a két világháború közötti értelmiségnevelő műhely, az Erdélyi Fiatalok (1930–1940) történetével. Előbb a folyóiratban közreadott Bíró-írások tettek mély benyomást rám, majd a nemzedéki mozgalmat megszervező Jancsó Bélával folytatott levelezése. Végül pedig az erdélyi románság 1918 előtti, illetve az erdélyi magyarság 1918 után kisebbségtörténetéről írt alapvető műve, amelyet sajtótörténeti/cenzúratörténeti előadásaimhoz is haszonnal forgattam.
Szerteágazó levelezésének tanúsága szerint az Erdélyi Fiatalok mozgalmának elindítója és irányítója, Jancsó Béla (1903–1967) szoros barátságban állt korosztálya történészeivel, mindenekelőtt azokkal, akik Erdély történelmének és főként a magyar–román kapcsolatok történetének a feltárásában, a kisebbségi kérdés tanulmányozásában más szempontokat érvényesítettek, mint a korabeli hivatalos – román és magyar – történetírás képviselői; azokra figyelt, akik eredeti forrásfeltárásokkal alapozták meg pályakezdő műveiket; akik a tudományos objektivitást és a politikai józanságot képviselték a kor uralkodó nemzetszemléletének gyűlöletszító légkörében. Kedvenc eljárása volt, hogy az ösztöndíjhoz jutott fiatal kutatókat már Grenoble-ban, Párizsban, Berlinben, Bécsben, Bukarestben, Budapesten munkába állította; rendszeresen cikkeket és tanulmányokat kért tőlük a mozgalom fórumának tekintett folyóirat készülő számaiba; igyekezett ránevelni őket arra, hogy az erdélyi kérdéseket tágabb európai összefüggésekben lássák és láttassák; hazatérésük után pedig még inkább igyekezett kamatoztatni tudásukat az Erdélyi Fiatalok célkitűzéseinek a megvalósításában; gondja volt arra, hogy pályakezdő műveik a lap hasábjain kapják meg az első szakszerű bírálatokat.
Hogy kikre számíthatott Jancsó Béla? Mindenekelőtt azokra, akiknek érdeklődési körét, témaválasztását eleve meghatározta az erdélyi (nem egy esetben: a székely–magyar) származástudat. Közéjük tartozik Asztalos Miklós (1899–1986), Bíró Sándor, Makkai László (1914–1989), Mester Miklós (1906–1989), Tóth András (1915–2003), I. Tóth Zoltán (1911–1956). A Rugonfalván született Bartha Miklósról elnevezett, Budapesten tanuló erdélyi diákokat tömörítő egyesületnek a Székelyudvarhelyen érettségizett Asztalos Miklós volt az alapító elnöke 1925-ben. Az Erdélyi Fiatalok törekvéseit Magyarországon népszerűsítő fiatal történésznek különösen a Wesselényiről és Kossuthról írt könyvei voltak nagy hatással Jancsóra. A Sorbonne-on végzett tanulmányai után Bíró Sándor – Alsósófalváról és Párizsból írt levelei tanúsága szerint – ugyancsak az Erdélyi Fiatalok körében talált barátokra és eszmetársakra, miként a román–magyar kapcsolatok történetével foglalkozó I. Tóth Zoltán. A Csíkszeredai Katolikus Főgimnáziumban tanító Bányai Lászlóval ellentétben – aki történészi ambícióit 1933-tól alárendelte a kommunista propagandának – a harmincas évek derekától egyre inkább szaktudósként mutatkozik be. Nemcsak értekezik az erdélyi történetírás feladatairól (a folyóirat 1934-es évfolyamában), hanem hozzá is lát fő művének a megalapozásához. Az ugyancsak Kelet-Európa-kutatóként ismertté vált rugonfalvi Mester Miklós, Az autonóm Erdély és a román nemzeti követelések szerzője hívja fel a figyelmet Tóth András Az erdélyi román kérdés a XVIII. században című művére, Jancsó megbízásából pedig az ő nevéhez fűződik a magyarországi reformmozgalom fiataljaival való kapcsolatok kiépítése. Az 1956-os magyar forradalom idején elhunyt I. Tóth Zoltán, aki az Erdélyi Fiatalok munkatársaként – Jancsó Béla közbenjárásával –jutott ki a harmincas évek második felében a Sorbonne-ra, ugyancsak járatos volt a Kossuth-kérdésben, a magyarok és románok történetében; aligha véletlen, hogy 1946-ban éppen ő volt az egyik szorgalmazója Bíró Sándor fentebb említett műve megjelentetésének. Közvetve vagy közvetlenül valamennyien kimunkálói az Erdélyi Fiatalok történelemszemléletének, a kisebbségi helyzet meghaladását célzó erőfeszítéseknek.

3. Két évtized politikatörténeti eseményeit, valamint gazdasági, társadalmi és művelődési jelenségeit áttekintve Bíró Sándor eléggé lehangoló képet fest a két világháború közötti állapotainkról az Erdélyi Fiatalok 1939. évi első számában. Kimutatja például, hogy a romániai magyarság érdekképviseletét felvállaló Országos Magyar Párt erejét felőrölték a kisebbségi jogvédelem politikai harcai, s így nem tudott idejekorán élére állni a gazdasági, társadalmi és művelődési önszerveződéseknek. A világgazdasági válságból kilábaló egyesületeink (EGE, Hangya szövetkezetek) csak a harmincas évek derekára erősödtek meg annyira, hogy a gazdasági élet korszerűsítését elkezdhessék. A vagyonuktól megfosztott tudományos és művelődési egyesületek (EME, EMKE) ugyancsak ez időben láthattak komolyabb munkához, miután jogi helyzetüket tisztázták. A tizenöt évi hátramaradás különösen a tudományművelésben éreztette erőteljesen a hatását, a kisebbségi nevelés akut kérdéseinek a megoldása is elhúzódott a harmincas évek derekáig. Ekkor kezdett körvonalazódni egy korszerűbb nemzetpedagógiai szemlélet, amely – elsősorban az egyházak életében bekövetkezett belső megújulás révén – áthatotta a családi nevelést éppúgy, mint az iskolán kívüli népnevelést. Történik mindez Balázs Ferenc, Makkai Sándor, László Dezső, Bíró Sándor, Márton Áron, Venczel József felismeréseinek és áldozatos munkájának köszönhetően. Bíró 1939-ben már „az egészséges fejlődés” jeleit is megfigyelhette a kisebbségi élet minden területén. Hiányolja viszont, hogy nem folyik céltudatos, szervezett munka a szétszórt kezdeményezések összefogására, a párhuzamosságok kiiktatására. Ezt az érvelést erősítették fel akkoriban Debreczeni László, Jancsó Béla, László Dezső, Márton Áron, Venczel József okfejtései.

4. A Kisebbségben és többségben első (1989-es) kiadásához írt bevezetőjében írta a Berlinben élő Balla Bálint szociológus:
„Bíró Sándor élete […] a fényes indulás ellenére is, külső eredményeiben […] sikertelen út. Jellegzetes 20. századi magyar sorsnak látjuk az övét, ha tudását és képzettségét elért eredményeivel, tudományos és közéleti tekintélyével, kiadatlanul maradt kéziratainak jelentőségével és magában minden bizonnyal felvázolt, de kivitelezhetetlen további terveivel összevetjük. Még a tartózkodó életrajzi vázlatból is kitűnik Bíró Sándor életútjának sorozatos akadályoztatása, ami a magyarsághoz való tartozása és tudományos témaválasztásának jellege miatt kísérte a tudóst. Hiszen amikor szerzőnk Nagy-Románia magyarokat sújtó politikája tárgyalásában többek között a közoktatás, a tudományos és irodalmi élet, az egyházak kálváriájáról ír, kimondatlanul saját pályája sorsszerű tehertételeiről is vall. Mindennek folytatásaként pedig nem nehéz elképzelni az erdélyi menekült személyes életének és tudományos pályájának további buktatóit az 1945 utáni, háborút vesztett »népi demokratikus« Magyarországon, ahol a Bíró Sándort foglalkoztató nemzeti sorskérdések valósághű feltárása iránt évtizedeken át vajmi kevés érdeklődés mutatkozott. Kis és középszerű állások; egyetemi tanszék, akadémiai tagság és egy fontos tudományos munkásságnak a szükséges szervezeti, anyagi és személyi eszközökkel való hivatalos támogatása helyett őrlődés a mindennapok küzdelmeiben, adatgyűjtés és kéziratgépelés az íróasztal számára, hiábavaló kilincselés és várakozás a nagyobb munkák nyilvánosságra hozatalára…”
Parajdról kelt 1961. augusztus 23-i levelében olvashatjuk:
„Édes Béla,
expres lapod egy nap alatt megérkezett, s igaz örömet okozott. Jólesett olvasni régen nem látott betűidet, melyek lényegében ritka jellemes természetedhez hasonlóan ugyanolyan változatlanul szilárdak, mint ezelőtt. Manapság ez felettébb örvendetes jelenség arra mifelénk a határokon túl, s azt hiszem, itt is, szűkebb értelemben vett fatornyos hazánkban.
Könyvemről írott elismerő soraid különösen jólestek. Nagy küzdelmek után sikerült csak megjelenése, noha a lektorok és a kiadó semmi érdemleges hibát nem találtak a kéziratban, hiszen 5 évig dolgoztam rajta, végigjárva és felkutatva a legnagyobb magyarországi iskolák levél- és kézirattárát. Megírásánál is elég kevés volt a segítség. Volt olyan elismert »irodalmár-tudós-ideológus«, aki egy értékelési szakkérdésben hozzá írott levelemre nem is válaszolt. De végre mégis leküzdöttem az akadályokat, s az eredeti anyag majdnem 1/3-nak elhagyása árán könyvemet kiadták. [Történelemtanításunk a XIX. század első felében a korabeli tankönyvirodalom tükrében. Budapest, 1960. – Cs. P.] Kollégáim azt mondják: sokat tanultak belőle, és örülnek megjelenésének.
Nagyon köszönöm meghívásodat, de Kolozsváron sajnos nem tudok kiszállni. Pénteken du. indulok innen, s éjfél után kb. ½ 1-kor vagyok Kolozsváron, ahol csak 10′-et áll a vonat. Pedig – elhiheted – én is szeretnék Veled találkozni. Meghívlak azonban igaz szeretettel: jöjj el hozzánk, ha legközelebb Budapestre utazol. Feleségem is gyakran emleget, én pedig még gyakrabban, szinte minden nap gondolok Reád. Bizonyára hallottad, hogy újból középiskolában tanítok, de tudományos munkámat a lehetőségekhez képest ott is folytatom. Mindezekről sokat beszélhetnénk, ha Pesten meglátogatnál. Addig is sok szeretettel ölel:
Sándor”

(Forrás: Hargita Népe)