Fe­jem­ben óriás ül,
ha­tal­mas, lom­ha em­ber.
Őt kéne fölpo­foz­nom,
ha meg­találom egy­szer.

Azt mond­ja, súlya nin­csen
an­nak, mi nyom­ja vállad:
ha férfi vagy, légy férfi,
egy hitvány gyönge állat.

A te­let átalud­ni
úgy kéne, mint a med­ve,
vidám halálban élni
bar­lang mélyén he­ver­ve.

A belső óriások
mind­egy­re így beszélnek,
időt, esélyt se adva
a másik vi­tafélnek.

Erősnek kéne len­ni,
tisztán in­dul­ni hol­nap,
pi­ros la­pot mu­tat­ni
az un­dok fej­lakóknak.

De nem hagy még ma­gam­ra:
barátom, fi­gyel en­gem.
Tud­ja, hogy mit ha­zud­tam
egy méla férfi­vers­ben.

Albérlő álma­im­ban
egy is­me­ret­len vendég,
s bár so­sem vártam, hívtam,
fel­ad­ja vi­gyo­rog­va
a min­den­na­pi leckét.

(Forrás: még több Papp Attila Zsolt vers az eirodalom.ro-n)