Friedeck 1983-84

Általános emberi jogok

13. cikkely: „Minden személynek joga van minden országot, ideértve saját hazáját is, elhagyni, valamint saját hazájába visszatérni.” Nos, ez volt az alapállás, aztán jött a nekifutás, majd a dobbantás, ugrás, idegen földre érkezés vagy huppanás, ahogy tetszik.Vagy ki hogyan van vele. Mert nincs két ember, aki egyformánvagy ugyanazért emigrált, menekült, száműzte önmagát, kivándorolt, áttelepedett, netán száműzték, deportálták... És még kereshetném a szavakat, amelyek csak töredék kifejezései annak, amelyek a haza elhagyásának módozatait jelentik.Engem már a „haza” mint olyan, zavarba hoz, mert nekünk, Erdélyben születetteknek olyan „rendületlenül légy híve” hazánk nem volt. Nekünk Szülőföldünk volt és van, ez az egy, amit nem lehet elcserélni, az örök. Hirtelen felötlik a vitám a svájci idegenrendészeten a velem foglalkozó szolgálatos rendőrhivatalnokkal, aki kérdezz-felelek alapon a személyi lapom kitöltésével bíbelődött, s aki, miután megkérdezte, honnan jövök, és beírta Romániát, utána már kérdezés nélkül begépelte a Nemzetiség rovatba is: „Román”. Nem, nem, én magyar vagyok, tiltakoztam, ez nagyon fontos,mert tulajdonképpen ezért vagyok itt!! „Olyan nincs, aki román állampolgár, az román. Nézze, itt az én svájci igazolványom, németül beszélek, de a svájci nemzet tagja vagyok, s nem német. ”De kérem, próbáltam meggyőzni, olyan nemzet, hogy svájci, nincs is. Van olasz, német, francia, romancs nemzetiségű svájci állampolgár.„Velünk kérem erről ne tessék vitatkozni, ezt azért mi csak jobban tudjuk, maga román, és kész!!!” Csoda, ha ez aztán a mai napig, ha új társaságba kerülünk, beindítja nálam a témaverklit, visszatekerek a Monarchiáig, világháborúkig, Trianonig, Párizsig stb., míg végül butának vélt ömlengéseimet megelégelve, a legokosabb rákérdez, hogy ugye, Erdély Drakula országa? Ettől a történelemóra azonnal véget ér, okosabbak nem lettünk,de megszületett az egész estét betöltő közös téma: Élt, vagy nem élt Drakula?!!

El innen

Hogy ki mikor és miért indul el, annyira egyéni és annyira függvénye annak, hogy honnan, „mely sarkából ennek a nagy világnak”, ami a hasonló sorsú emberek között is képtelen vállalkozássá teszi az erről szóló eszmefuttatást. Talán nem túl színes a palettája a „hogyan”-nak. Nem annak a „hogyan”-nak, aminek a hátterében többnyire „miért” áll, hanem az egyszerű, vulgáris értelműnek. Mikor kéz a kézben a 12 éves fiammal egy-egy szál fürdőruhában lejelentkeztünk a zürichi „idegenrendőrségen”, majdnem baj lett belőle, annyira hitetlenkedve néztek ránk. A tisztviselő úr,látszólag civil (és inkább az volt, mint az a „milicista”, azaz rendőr, amihez mi otthon hozzászoktunk) megjegyezte, hogy közel 30 éve fogadja a keleti tábor többnyire lengyel menekültjeit, de az az általános kép, hogy utánfutós kocsival jönnek, s csak a kutyaól marad otthon. A balkáni háború idején a kitoloncoltak, akik boldogok voltak, hogy az életüket meghagyják (ó, ott is voltak „emberséges” hadurak), mikor a házukból puskatussal kilökdösték őket, az utolsó pillanatban észrevétlenül magukhoz vették a TV távirányítóját (heccet szerető nép a kisebbség mindenütt), s pár nap múlva ettől dühöngött a szerb sajtó: Íme, a bizonyíték, hogy micsoda aljas népség lakta 1000 éve a 20 000 éves szerb földet!!!! Mikor még nem hivatalos útlevéllel, családalapítás vagy kivándorlás, kitelepedés cím alatt indult útnak a menekült (a majdani Honfoglaló), a csomag lényege az volt, hogy el ne árulja a célt, irat az útlevélen kívül semmi, pénz a kötelező minimum, fogpaszta egy hétre, váltóruha, egy pár alsónemű szigorúan az évszaknak, sőt, annak a hétnek az időjárása szerint… De lám, mellébeszélek, egyszerűen terelem a szót arról, ami tényleg foglalkoztat: a „miért is?” Mert amint erre gondolok, libabőrössé válok, hisz a „miért” magával vonja az örök dilemmát: „mi lett volna, ha nem…?” És erre választ senki sem ad, még az otthonmaradott évfolyam, korosztály vagy sorstársak sem. Miért?? Miért is?? Mert volt egy pillanat, semmivel sem rosszabb, mint az előző napi, de a szív, az agy, a kéz, a láb, minden pórusod azt parancsolta: ELÉG! S még csak rá se kérdeztél, hogy miből elég? Elborult a józan mérlegelés, eltűntek az addig áthatolhatatlannak hitt akadályai az utazásnak, egyetlen felkiáltójel maradt: MENNI KELL! „András, ne menj! Itt rád örök vadászmezők várnak!” Ezek voltak az utolsó szavai az akkor már halálos beteg apósomnak. „András, ne hidd, hogy odakint csupa durchmars kártyád lesz!” Így figyelmeztetett barátilag a sebész főorvos kártyabarát. „Jó, András, menj, és én majd jövök! De hova, merre mész?!” És aggódva tördelte a kezét a fiát és férjét féltő anya és feleség! Nem tudom, de el, el innen, mert ebből ELÉG! Azt ígérem, mindent megteszek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, valahol a világon újra együtt legyünk. A menekültek átmeneti házában (Svájcban nem volt láger, még a szó tágabb értelmében sem), ahol a menekült státusra vártunk, mint a kompótok a kamra polcán, a három magyarországi család, akik azt diktálták be – jól betanult szövegként -, hogy az orosz diktatúra elől menekülnek, hónapokkal hamarabb kapták meg Bernből a letelepedéshez szükséges papírjaikat, és hagyhatták el a házat. A nagy orosz diktatúrának egyetlen bizonyítéka mindháromnál egy-egy iskolai bizonyítvány volt, amelyben az orosz nyelv mint kötelező tantárgy szerepelt. Az Erdélyben sínylődő, anyanyelvéért a legperfidebb zaklatásoknak kitett magyar több mint egy éven át kellett várjon, míg összegyűlt annyi bizonyíték a berni idegenrendőrségen, hogy elhitték neki, volt, azaz van mitől, kiktől menekülnie.

(Folytatjuk)