A partra kiállok. Mert ennyi maradt. A kést bal kezemből feltűnés nélkül a homokba ejtem. Nézem, ahogy a hullámok egyre beljebb mossák, elássák. Homokszemek, kavicsok, kagylók lesznek a szállása. Még kikaparhatnám, még utána szaladhatnék, de úszni nem tudok, úszni már soha nem tanulok meg. Hát marad a part, a kés a part közelében vagy tovább.
Mi lenne, ha most fuldokolnál? Tested fényes lenne, utóbb felpuffadt, nyálkás, hideg, mint halaké. Reménytelenül szemlélném agóniád. És majd szép leszel, mint a napfényhez simuló hullámok, megnyugtató és valószí­nűtlen, akár a parti sáv, amelyen állok.
Így követelhetsz magadnak, noha tökéletesen távolodom, és csak leve­gő után kapkod üres kezem.

(Forrás: Látó, 2013 április)